A bűnös

Első fejezet

Payton

Gyors lépteim nyomán csattog a strandpapucsom a járdán. Nem a legjobb választás volt, de ma reggel késésben voltam, és elöl maradt a hétvégi strandolásról.

Mázli, hogy csak néhány saroknyira van a suli.

Ezért választotta nekem Ronald ezt a lakást. A közelsége és a bája miatt írtuk alá a bérleti szerződést.

Négy évvel ezelőtt.

A Ludlow Egyetem legtöbb elsőse a kollégiumban töltötte az első évét, velem ellentétben. A nővérem akkori pasija, Ronald, ezt sosem hagyta volna. Ragaszkodott hozzá, hogy kibérelje nekem a tökéletes házat.

Erin trófeáival megtelne egy évkönyv. Macsók, gótok, rockerek. Mindegyikkel kavart már, gyakrabban váltogatja a pasijait, mint a bugyiját. Ronald azonban tovább húzta, mint a többi. Örökkévalóságnak tűnt a kapcsolatuk. Kábé kilenc évig tartott. Mígnem történt valami, és a többihez hasonlóan ő is kikerült a képből.

Mindig is úgy szerettem, mintha a saját testvérem lenne. Sőt, a saját apám. Jóval idősebb, mint Erin, aki maga is jóval idősebb nálam. Az elődeivel ellentétben Ronald összeszedett ember volt, és mindig rendesen bánt velem, ezért is engedtem, hogy kibérelje nekem ezt a palotát.

Mert ez az.

Egy gyönyörű otthon, olyan közel a sulihoz, hogy az ingázás soha nem okozott fennakadást a tanulmányaimban. Amiért hálás vagyok, tekintve, hogy az üzleti diplomához sokat kell magolni.

Soha többé nem akarok visszatérni ahhoz az élethez, amit Ronald előtt éltem.

A zebránál fogom a telefonomat, begépelek egy üzenetet, majd kitörlöm. Ráharapok az alsó ajkamra. Abbahagyom, amikor rádöbbenek, hogy csak az időt húzom. Erin már felnőtt nő. Tizenhárom évvel idősebb nálam. Nem kéne aggódnom érte, de mióta Ronald faképnél hagyta, a szokottnál is nyűgösebb.

Az évszakhoz képest melegebb a levegő, mint vártam.

Hiába van itt az ősz, még mindig nyári illatok terjengenek a levegőben. Grillezett hús és frissen nyírt fű illata. A New York-iak a lehető legtöbbet próbálják kihozni a múlni nem akaró időjárásból. Ez hamarosan megváltozik. A suliba menet hideg fuvallat, avar és sült dió illata fogja ostromolni az érzékeimet.

Vált a lámpa, átkelhetek. Elindulok, közben erőt veszek magamon és visszadugom a telefont a zsebembe, és megigazítom a farmerdzsekim ujját a könyökömön. Muszáj kivernem a fejemből a nővéremet. Erin tud vigyázni magára.

Tavasz végén lediplomázom. Még több mint kilenc hónap. Az elmúlt néhány év alapján olyan lesz, mint egy évtized.

Már látom magam előtt az idei szemesztert. Újabb álmatlan éjszakák Erinnel a telefonban. Őrjöngeni fog, mint mindig, most, hogy elapadt a pénz. Azt ismételgeti majd, hogy mihez kezdjen. Én pedig hiába csitítom, hogy minden rendben lesz, nem fog hinni nekem.

Minden áldott este ugyanaz a hívás, amit tanulás és magolás követ, amit elhalasztok, hogy megnyugtassam Erint.

Reggel pedig felébredek, és kezdődik minden elölről.

Feltéve, ha sikerül aludnom egyáltalán. Újabban elkerül az álom.

Két dolog áll az életem középpontjában: Erin és a suli. Ebben a sorrendben. A nővéremmel ellentétben amint megszerzem a diplomámat, munkát szerzek és eltartom magam.

Megtorpanok a következő zebránál. Győz a késztetés, hogy gondoskodjak a nővéremről, ezért ismét előveszem a telefont.

Én: Ettél már? Jól vagy? Pihenned kéne. Kérlek, vigyázz magadra!

Az el nem küldött üzenet ott árválkodik a telefonban. Igazán nem kéne ilyen szintű társfüggőségre buzdítanom. Se velem, se Ronalddal.

Nem mintha nem szeretném a nővéremet, de fájdalmasan nyilvánvaló, hogy Erin képtelen nélküle élni. Vagy a pénze nélkül.

Függetlenül attól, hogy mi választotta szét őket, Ronald mindig gondoskodott rólam, és az az igazság, hogy jobbat érdemel Erinnél. Akinek csak a pénze kellett. A státusz. A biztonsági háló.

Ronald nélkül a nővérem egy hajszálon függ, és bármikor elérkezhet a törésponthoz. Régebben úgy éreztem, hogy kettőnk közül ő a gyerek a családban, én pedig nemcsak idősebb nővérként, hanem anyaként is funkcionálok. Mintha én nevelném fel a nővéremet.

Aztán jött Ronald.

Ekkor kezdődött Erin tündérmeséje. Ronald kiköltöztetett minket a közös kis házunkból egy gyönyörű, vízparti villába.

Amikor elég idős lettem, iskolába küldött, vett nekem egy autót, és kibérelt egy házat.

Minden tökéletes volt.

Amíg Ronald fel nem szívódott.

Erin most ismét egy roncs.

Amennyit megtudtam tőle, Ronald már nem fizeti a számláit. Ami furcsa, mert az enyémet még mindig fizeti. Erin nem hajlandó elárulni, hogy mi történt kettejük között, hová ment Ronald. Csak megemlítette, hogy elment. Szó szerint azt mondta: „Elhagyott minket az a seggfej. Ha tényleg nem csináltál semmi rosszat, hogy meggyőzd, hogy helyettem neked fizessen, akkor legyen benned annyi becsület, hogy nem keresed fel. Világos, Payton?”

Ezzel véget is ért volna a történet. Elvégre megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjek az egyetlen apafigurával, akit valaha is ismertem. De nem. Mindennek tetejébe a nővérem minden este felhív, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem próbáltam kapcsolatba lépni Ronalddal, azután megvádol, hogy lefeküdtem vele.

Mi másért szakított volna a nővéremmel, miközben még mindig finanszírozza az oktatásomat? Mi másért lenne az én életem még mindig tökéletes, miközben Eriné egy rakás szar?

Erin szavai, nem az enyémek.

Akkor is szerencsések vagyunk.

Mindkettőnknek fedél van a feje felett. Van mit ennünk. Volt idő, még Ronald előtt, amikor mindkettőt nélkülöztük.

Ettől függetlenül önkéntelenül úgy érzem, hogy valami nincs rendjén. Hogy Ronald bajba keveredett. Mi másért nem keresne? Talán beteg? Megsérült? Nem hagy nyugodni a sok mi-van-ha. Hiába próbálom elterelni a figyelmemet, nem megy. Nem múlik ez a motoszkáló rossz érzés.

Végül engedek a késztetésnek, kitörlöm az Erinnek írt üzenetet, helyette Ronnie-nak írok.

Én: Tudom, hogy rég beszéltünk utoljára. Sajnálom. Hamarabb is kereshettelek volna. Jól vagy? Erin megkért, hogy ne hívjalak, de aggódom.

Oké, a nővérem beköpése az éretlenség csúcsa, de nem mintha ő tisztességes felnőttként viselkedne.

Próbáltam tiszteletben tartani a kívánságát, ameddig csak lehetett. Komolyan.

Pillanatokkal azután, hogy elküldtem, visszadobják az üzenetet. Beleharapok az alsó ajkamba, és újraküldöm.

Visszadobják.

Megint.

Nehéz szívvel, zavaros gondolatokkal érek az órámra.

Heather integet. Nem a szokott helyén ül. Közelebb ült az ablakhoz. Megnézem a helyünket, és látom, hogy már elfoglalták. A jelek szerint ma nem én vagyok az egyetlen, aki késik.

Elindulok a barátnőm felé, és birtokba veszem a mellette lévő helyet.

– Mi a baj? – Gyanakvóan néz rám.

– Semmi. – Vállat vonok.

Heather a fejét rázza. – Nem, nem. Valami baj van. Mert egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki jól van.

Persze hogy észrevette.

Heatherrel az elsőéves orientáció óta barátok vagyunk. A kollégiumban lakott, és általa nyertem betekintést a társasági életbe. Miután éveken át néztem a nővérem kicsapongásait, túl erős volt bennem a megfelelési vágy ahhoz, hogy házibulikra járjak, így csak másodkézből, Heathertől szereztem tudomást a mocskos részletekről.

Megérintem a hajamat.

– Hogy érted? – Felvonom a szemöldökömet, közben lesimítom a kilazult hajszálakat. – Olyan rémesen nézek ki?

– Azt azért nem mondanám. De amikor beléptél, rém szórakozottnak tűntél.

Mély levegőt veszek. – Ronald járt az eszemben – ismerem be mély sóhajjal.

Nagy barna szemei engem fürkésznek, lebiggyeszti az ajkát. – Még mindig semmi hír?

– Nem. Ami elég furcsa. Miért tűnne el szó nélkül, mint egy seggfej? És hát nem könnyű szeretni a nővéremet, ezt megértem. Akkor viszont… miért nem szakítja meg mindkettőnkkel a kapcsolatot?

– Lehet, hogy akar valamit. – Felvonja a szemöldökét.

– Undorító.

– Undorító, igen, de talán azt hiszi, hogy olyan vagy, mint a nővéred. A pasik néha már csak ilyenek, Pay. Talán egy nap felbukkan, és azzal jön, hogy kifizettem a számláidat, szóval…

– Kizárt. Másról van szó.

– Például? – A szájához emeli a tollat, és megkocogtatja az ajkát. – Meg is van! Lehet, hogy valami szörnyűséget művelt Erinnel, amiért azzal vezekel, hogy fizeti a számláidat.

– Ennek semmi értelme. Mert Erin számláit fizetné.

– Igaz… Oké, na és ha valami szörnyűséget tett, és bűntudata van, amiért cserben hagyott téged?

– De akkor miért nem hív fel, hogy ő maga mondja el nekem? Évek óta nem lépett kapcsolatba velem.

Nem nyugszik a toll Heather kezében.

– Talán fellőtték a Marsra. – Vállat von.

– Őszintén szólva ennek van a legtöbb értelme. Vagy a CIA-nak dolgozik, és mi voltunk a fedősztorija.

Ezen jót nevetünk.

– Mi van a nővéreddel?

Lehajtom a fejem, és olyan pillantást vetek rá, mintha azt mondanám: „Most viccelsz?”

– Rémes, mint mindig. – Fancsali képet vágok.

– Iszik?

Megrázom a fejem.

– Drogozik?

Megint nemet mondok, de végül vállat vonok. – Őszintén szólva fogalmam sincs. Nem látogatom meg olyan gyakran.

– Ez érthető. Így is folyton hívogat.

– Na igen, ráadásul minek kérdezzem meg tőle? Egy kérdésre sem válaszol. Pedig sokat kérdezek. Valamit eltitkol előlem. Valami óriásit. Tudom. És ezért nem tudom rávenni magam, hogy végighallgassam a hazugságait. Ronnie előtt éveken át küzdöttem ezzel a viselkedéssel. Mellette minden jobb volt. De Erin most visszafejlődik. Ugyanolyan szeszélyes, mint régen, és nem tudok mit kezdeni vele. Ráadásul a pasi, akivel jelenleg jár… – Megborzongok.

A hideg ráz tőle. Úgy mustrál engem, mintha egy darab hús lennék. Ami eleve nincs rendjén, de mivel a nővéremmel jár, ezért különösen gusztustalan.

Heather elhallgat, amikor kinyílik az ajtó. Belép a professzor, és a pódiumhoz sétál. Tűsarkú cipője kopog a fapadlón, és elcsendesedik a terem.

Megköveteli a tiszteletet, amit megadunk neki.

Amikor elkezdi az órát, előrehajolok, hogy még véletlenül se maradjak le egy szóról sem.

Annyira belemerülök az előadásba, hogy észre sem veszem, ahogy Heather suttog valamit, sem azt, hogy a professzor hirtelen abbahagyta a beszédet, és minden szempár rám szegeződik.

Heather meglöki a karomat, én pedig felriadok a révületből.

– Igazán nem akarjuk feltartani, Hart kisasszony! – A professzor a táskámra mutat, és csak ekkor hallom meg a hangot.

Csöng a telefonom. Elfelejtettem lenémítani.

– Vegye fel, kérem. – Szigorú a hangja.

Ez gáz. Alig kezdődött el a szemeszter, máris utál a professzorom. Az első tanítási napon beszédet tartott, amelyben figyelmeztetett minket, hogy némítsuk le a telefonunkat, különben keservesen megbánjuk. Most már értem, mire célzott.

Ez a hátránya, ha az ember felvesz egy órát a saját szakán. Kisebbek a csoportok, így a professzorok mindenkit ismernek.

Különösen itt, a Ludlow-ban, ezen a kicsi magánegyetemen. Mindenki ismer engem a tanszéken.

Megállás nélkül csöng a telefon, muszáj megnyomnom a kis gombot. Nem akarom, de azt is tudom, hogy nincs más választásom.

– Kihangosítva. Hogy mindenki hallja, ki szakította félbe ilyen durván az előadásomat.

Előveszem a telefont, és azonnal elcsüggedek, amikor meglátom a képernyőn Erin nevét. Ebből oltári nagy baj lesz. Sosem lehet tudni, hogy mit fog mondani.

– Vegye fel!

Engedelmeskedem.

Megnyomom a gombot.

Megsüketít a szívdobogásom lármája.

Azután meghallom Erin ismerős szipogását, és legszívesebben itt helyben elsüllyednék.

Erin mindjárt belekezd egy eszelős, hisztérikus dühkitörésbe az egész csoport füle hallatára.

Felnézek a professzorra, szótlanul könyörgök, hogy ne kényszerítsen erre, és kétségbeesetten próbálom érzékeltetni, hogy megtanultam a leckét.

De ő csak mosolyog rám. Megpecsételtem a sorsomat.

Nem szakítom félbe a nővéremet.

Ehelyett várok.

Ám nem azt mondja, amire számítottam.

És amint kiejti a száján a szavakat…

Szétnyílik a kezem. Megcsúsznak az ujjaim. És a földre zuhan a telefon.

– Ronald meghalt.