A bűnös

Második fejezet

Payton

Nem tudom elhinni, hogy Ronald meghalt. Miután végre kiderült, hogy mi történt vele, hiába vártam a megkönnyebbülést, elkerült. Fáj.

Álmomban sem számítottam erre a reakcióra.

Titkon mindig is azt hittem, hogy azért hagyott el minket, mert a nővérem csinált vele valamit. Hogy megsértette a büszkeségét, de végül, miután megnyalogatta a sebeit, Ronnie visszajön és bocsánatot kér. Ám egyáltalán nem ez volt a helyzet.

Ehelyett kiderült, hogy minden, amit hittem, hazugság volt.

Ez a legnehezebb az egészben. Gyászolok, de nehezen tudok megbékélni az igazsággal, ami Erin telefonhívása óta kiderült.

Nem érzem magam idevalónak.

A nővéremen kívül senkit sem ismerek a jelenlévők közül.

Innen, a templom hátsó részéből az első sort fürkészem. Azok, akiket a családjának vélek, egymás mellett ülnek a Ronald koporsójához legközelebb eső padon. Biztosan rokonok, hiszen az első sorban mindig a családtagok foglalnak helyet. A hátsó sorban nem. A hátsó sor a magunkfajtáké.

Akik beosonnak, abban a reményben, hogy senki sem ismeri fel őket…

A cédák.

Minek szépítsek, minket hívnak így.

Mellbe vág az igazság.

Végre lelepleződött előttem a hazugság, amit a nővérem annyi éven át titokban tartott.

Ronnie soha nem a mi Ronnie-nk volt.

Hanem mások apja.

Egy másik nő férje.

Meredten nézem azokat az embereket, akikről azt feltételezem, hogy a lánya és a fia.

Az első sorban egy szőke hajú nő és egy jóképű férfi ül. Mellettük egy idősebb asszony zokog a zsebkendőjébe.

Az asszony, akinek Ronnie örök hűséget ígért. Ezt a részt nehezen tudom feldolgozni. Nézem, ahogy egymás nyakába borulnak, és mintha egy kést forgatnának a szívemben.

Ronnie azt mondta, szeret minket. Azt mondta, hogy szeret engem, és vigyázni fog ránk.

Hazugság volt az egész.

Egész héten nem hallgatott el a hang a fejemben.

A nővérem szinte fújtat mellettem. Az idegeimre megy a sóhajtozása. Mint a körömcsikorgatás a táblán.

Ő tudta.

Lehet, hogy én tudatlan voltam, de ő mindvégig tudta.

Erin is a családot lesi, ám ahelyett, hogy bűntudata lenne, amiért bepofátlankodtunk az életükbe, megvető pillantást vet rájuk.

– Felőlem kisírhatják a szemüket. Majd meglátják, hogy az enyém a pénze – motyogja halkan. Döbbenten fordulok felé, lesokkolnak a szavai, mire vállat von. – Mi van? Majdnem tíz évig tűrtem azt az alakot. Ideje, hogy megkapjam, ami nekem jár.

Bárcsak meglepne a keserűsége, de nem így van.

Nem kellett volna eljönnünk.

Hiába mondtam Erinnek, hogy csak a végrendelet felolvasására jöjjünk el, ragaszkodott hozzá, hogy a szertartást is végigüljük.

Mr. Baker, Ronnie ügyvédje azt mondta, hogy legyünk itt a szertartás után, és találkozzunk mindannyian az irodájában, hogy személyesen megbeszélhessük a végrendelet egyes pontjait. Ez viszont nem jelentette azt, hogy el kell jönnünk a temetésre; ehhez csak Erin ragaszkodott. Valószínűleg ezzel akarta még jobban megbántani a családját.

Én csak azért jöttem el, mert a helyzet ellenére mélyen, legbelül tudom, hogy Ronald Aldridge szeretett minket, és le kell rónunk a tiszteletünket.

Hogy mit jelent ez a jövőnkre nézve, az más kérdés.

Tegnap este Erin leültetett, és elmagyarázta, hogy Ronnie-nak volt egy másik családja is. Akiktől elhidegült.

Ronald Aldridge nem az az ember volt, akinek hittem. Mint kiderült, alvilági életet élt. Az elmúlt néhány évben – amikor úgy aggódtam érte – börtönben ült, mert megölt valakit. Erin váltig állítja, hogy ártatlan volt, de hogy hihetnék neki ennyi hazugság után?

Megszorította a kezemet, évek óta most először viselkedett úgy, mint egy igazi testvér. „Nem akarta, hogy megtudd.”

Ezért vádolt azzal, hogy lefeküdtem valakivel, akit apám helyett apámnak tekintettem, ahelyett, hogy elmondta volna az igazat? De a java még hátravolt.

Elhúzta a kezét. Beletúrt a hajába, majd lesütötte a szemét. „Azt mondta, ha elárulom neked, nem fizeti tovább a számláinkat.”

Történhetett köztük valami, mialatt Ronnie börtönben volt, mert az ő számláit nem fizette tovább. Ezért volt úgy kiakadva Erin az utóbbi hónapokban, és ezért hívogatott nap mint nap.

Akkoriban próbáltam összerakni a kirakós darabkáit. S most végre tudom az igazságot.

Soha többé nem fogom látni.

Ronald a börtönben halt meg.

Valaki kést rántott és leszúrta.

A rendőrségnek nincs gyanúsítottja, de abból, amit Erin mondott, Ronald ellenségekben nem szenvedett hiányt.

Még mindig forog a gyomrom, ha csak eszembe jut, hogyan halt meg. Mégis, mindazok ellenére, amit megtudtam róla, még mindig szeretem.

Ezért jöttem, hogy lerójam tiszteletemet, akkor is, ha senki sem akarja, hogy itt legyek.

Folytatódik a szertartás, és megrökönyödve látom, hogy a családjából senki sem szólal fel. Rövid és érzelemmentes a ceremónia. Sterilnek találom, legszívesebben felállnék, hogy néhány jó szót szóljak az egyetlen emberről, aki engem helyezett előtérbe.

De nem teszem.

Nem lenne helyénvaló.

Mire befejezik, a nővérem feláll és kisétál az ajtón, mielőtt bárki meglátná. Gyorsan követem, és megigazítom a szemüvegemet.

– Indulj Mr. Baker irodájába. – Rámutat az épületre, egy háztömbnyire onnan, ahol most vagyunk. – Mindjárt megyek én is.

– Oké.

Mr. Baker utasításba adta, hogy az épület egyik tárgyalótermében találkozzunk. Úgy tűnik, gyorsan fogunk végezni.

Meglep, hogy most kell ezt csinálni. Meglep, hogy nem a temetőbe megyünk előbb. De azt hiszem, nem csak a helyszín sokkolt. A sebtiben lezavart hamvasztás és szertartás, majd a végrendelet felolvasása kavarog a fejemben. Vajon azért nincs temetés, mert tudomást szerzett rólunk a családja, és haragudnak ránk? Törődtek egyáltalán Ronnie-val? Eljöttek a szertartásra, de senki sem szólalt fel…

Végigbotorkálok az utcán, a rekkenő hőségben a bőrömre tapad a fekete gyászruha. Alig visznek a lábaim. Most, hogy tudom, hogy Ronald meghalt és családos ember volt, egy egész sor kérdés merült fel bennem. Nem akarok gondolni rájuk, de nem tehetek róla, egyre csak ezen rágódom.

Mit jelent rám nézve a halála? Hogyan érinti a számláimat? Az iskolámat? Utálom magam, amiért ezen agyalok, miközben a cipőm sarka a járdán kopog, de mi van, ha ezért hívtak erre a találkozóra? Mi van, ha tíz másodpercre vagyok attól, hogy elveszítsem az álmaimat?

Amikor belépek az épület előcsarnokába, megborzongok, ahogy mellbe vág a hűvös levegő. Vagy ez az egész nap.

A felismerés, hogy elvesztettem Ronnie-t.

Felmegyek a negyedik emeletre, mert Mr. Baker azt mondta Erinnek, hogy ott van a tárgyalóterem. Az utolsó ajtó jobbra.

Nem szívesen nézek elébe annak, ami most következik. Nem lesz könnyű a családja szemébe nézni. Hogyan is tehetnénk azok után, amit Ronald művelt velük? Igaz, hogy fogalmam sem volt az igazságról, de ezt ők nem tudhatják. Minden joguk megvan ahhoz, hogy gyűlöljenek minket. Hogy gyűlöljenek engem.

A helyükben én is gyűlölném magam, amiért itt vagyok.

A liftben halk, lehangoló zene szól, illik a hangulatomhoz.

Áll a levegő.

Alig bírok lélegezni.

Felfelé menet igyekszem megnyugtatni törékeny idegeimet, de hiába.

Végül csilingel a lift, és kitárul az ajtó.

Az élet a nyakadba zúdít mindenféle őrültséget, amihez alkalmazkodni kell. Megszoksz vagy megszöksz. Én az előbbit választom.

Felszegem a fejem, és megacélozom magam. Hamarosan már az ajtó előtt állok, amiről Mr. Baker azt mondta a nővéremnek, hogy az irodája.

A hideg fémkilincs a tenyerembe mar, ahogy elfordítom. Nincs visszaút.

Benyitok.

Csodálkozó hang szakad fel a torkomon.

A szoba szemközti sarkában egy íróasztal áll, mögötte egy vonzó férfi ül.

Ő lenne Mr. Baker?

Logikus, hiszen az íróasztal mögött dolgozik.

Van fogalma a nővéremnek arról, hogy ilyen jóképű?

Nem, nem pusztán jóképű. Nem méltó ez a szó az ott ülő férfira.

Azután, mintha ennél rosszabb már nem is lehetne, felemeli a fejét, és találkozik a tekintetünk

Jesszus!

Mintha egy seregnyi pillangó rebbenne fel a bensőmben. Sebesen verdesnek az izgalomtól.

Még sosem láttam ilyen kék szempárt.

Mélykék. Mint az óceán mélye. Feneketlen. Nem kéne most elalélnom, de uramatyám!

Nem szabadna bámészkodnom, de képtelen vagyok elfordítani a tekintetemet.

– Helló! – szólok idegesen. – A végrendelet miatt jöttem.

Nem válaszol. Rendületlenül figyel engem onnan, ahol ül.

– Gondolom, a nővérem előtt értem ide. Olyan ideges vagyok. Azt sem tudom, mit keresek itt. Én… sosem beszélt nekem – egyik lábamról a másikra állok – róluk. Magáról?

Mr. Baker hallgatásától nehéz a légkör. Feszengve körülnézek az irodában, és helyet foglalok az íróasztaltól minél távolabb eső széken.

Sokkal ijesztőbb ez az ügyvéd, mint vártam.

– Maga egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem – szalad ki a számon, mielőtt megállíthatnám magam. Érzem, ahogy elvörösödöm, képzelem, hogy úgy festhetek, mint egy érett paradicsom.

– Miért, milyennek képzelt? – Amikor végre megszólal, rekedtes hangja felkészületlenül ér.

Elönt a forróság, úgy érzem, itt helyben elolvadok.

Mi ütött belém?

Nem azért vagyok itt, hogy egy pasi miatt csorgassam a nyálam.

– Fiatalabb, mint gondoltam… mármint a hangjából ítélve, ahogy a telefonban hangzott. – Lusta mosoly terül szét az arcán.

Ha eddig jóképűnek találtam, ezzel a mosollyal egyenesen szívdöglesztő.

Nem ezért vagy itt, Payton!

– Még valami? – kérdi.

– Ööö…

Mindjárt elájulok. Erős a késztetés, hogy legyezni kezdjem magam. Mintha még sosem láttam volna ilyen jóképű férfit, ami nevetséges. De talán mégsem.

Már megszoktam az egyetemista fiúkákat. Ő viszont határozottan nem az.

Nem.

Ő egy igazi férfi. Egy ügyvéd. Mi több, Ronald ügyvédje.

Megrázom a fejem, hogy észhez térjek.

– El sem hiszem, hogy itt vagyok. Hiába mondtam a nővéremnek, hogy ne jöjjünk. Hogy négyszemközt kéne tisztelegnünk Ronald emléke előtt, de ő ragaszkodott hozzá. Kétlem, hogy a családja el lesz ragadtatva, ha meglátnak minket. – A tenyerembe temetem az arcomat a gondolatra, hogy ilyen közel kerülök hozzájuk. Jobb lenne kimaradni ebből. – Maga szerint tudnak rólunk? Nem hiszem, hogy a szemükbe tudnék nézni. Képzelje csak el, ha megtudná, hogy az apjának van egy másik családja.

Amikor Mr. Baker nem válaszol, elveszem a kezem az arcom elől, és ránézek.

Oda a játékos pillantás. Színtiszta gyűlölet árad a szeméből.

Nem tudom mire vélni.

Vékony barázda jelenik meg a szemöldöke között, és lehervad a mosolya. Ellenséges fintor váltja fel.

De nem ez az, amitől kővé dermedek.

Attól ráz ki a hideg, ahogy a keze ökölbe szorul az oldalán, és elfehérednek az ujjpercei.

Épp rá akarok kérdezni, hogy mégis mivel hoztam ki így a sodrából, amikor kinyílik az ajtó, és belép egy Ronalddal egykorú férfi.

Odajön hozzám és kezet nyújt.

– Nyilván te vagy Payton. Én Larry Baker vagyok, Ronald ügyvédje.

Döbbenten nézek a férfira a szoba túlsó végében, akiről már tudom, hogy nem ő. Kezet rázok Mr. Bakerrel, miközben le sem veszem a szemem a kék szemű idegenről, aki dühös vadállatként csörtet oda hozzánk.

– Trent Aldridge. És mégis kije volt ez a csitri az apámnak?

Az apja?

A francba!