Ő kezdte

MÉG TIZENNÉGY NAP-1

MÉG TIZENNÉGY NAPEgy hősnőre vágysz. Akinek drukkolhatsz, akivel azonosulhatsz. De a hősnő nem lehet tökéletes, mert így csupán annyit érne el, hogy elégedetlen lennél önmagaddal. Akkor legyen tökéletlen! Egy olyan nő, aki esetleg megszegi a szabályokat azért, hogy megvédje a családját, de kizárólag önvédelemből öl. Nem gyilkosságról van szó, legalábbis nem a hidegvérrel elkövetett fajtáról. Ez a legfontosabb kitétel.

A második a hűtlenség. A férfiak megúszhatják, és ettől függetlenül hősök lehetnek, a feleség hűtlensége azonban megbocsáthatatlan.

Ami azt jelenti, hogy én nem lehetek a hősnőd.

Viszont van egy érdekes történetem a számodra.

Egy autóban kezdődik. Inkább egy városi terepjáróban. Rangsor szerint ülünk benne, a legidősebb a vezetőülésben. Eddie-nek hívják. Mellette a felesége, de rá majd később visszatérek.

A középső ülés a középső gyereké, aki én vagyok. Beth. Nem Elizabeth, hanem csak Beth. Két évvel vagyok fiatalabb Eddie-nél, és ezt állandóan érezteti velem. Egész jól nézek ki, habár már nem vagyok olyan fiatal, sem olyan vékony, mint régen. A férjem mellettem ül. Rá is majd később fogok visszatérni, mert eredetileg úgy volt, hogy a házastársak nem tartanak velünk.

Balra tőlem, egészen hátul, Portia foglal helyet. A meglepetésgyerek. Hat évvel fiatalabb nálam, ami néha száznak tűnik. Mivel nincs férje, sem komoly kapcsolata, az egész ülés az övé.

A leghátsó részt a csomagjaink foglalják el. Egy sorban szuszakoltuk őket egymás mellé, mert csak úgy férnek el. Ezt rögtön az elején megmondtam Eddie-nek. A kézitáskáink és a laptopjaink a gurulós bőröndök tetejére kerülnek. Nem kell légi utaskísérőnek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön erre.

A táskák alatt van a csomagtartórekesz. Az egyik felét a pótkerék foglalja el. A másik felében egy lezárt, rézveretes fadoboz hever. Ez a különleges ládika azért van ezen a különleges helyen, mert abban van a nagyapánk, akit elhamvasztottak.

Nem beszélünk a nagyapánkról. Egyébként is alig beszélgetünk. A nap betűz az ablakokon, rásüt a lábamra, és égeti. A légkonditól kiszárad a szemem. Eddie valami jazzes zenét rakott be, amiben nincs szöveg.

Hátranézek Portiára. A szeme lehunyva, és fülhallgató van a fején. Valószínűleg olyan zenét hallgat, aminek van szövege, és nem jazzes. Fekete haja hosszú, és ráhull az egyik szemére. Festett. Mindannyiunknak hófehér a bőre, és mindannyian szőke hajjal és kék vagy zöld szemmel születtünk. Az én hajam most még világosabb, mert szőkítem. Eddie-é sötétebb, mert ő nem. Portia már egy ideje feketére festi az övét. Illik a körme színéhez. De nem gót. Már nem.

A zene hirtelen megváltozik. Észre sem vettem, hogy Krista megmozdult. Ő Eddie felesége. Krista, akinek kreol bőre van, sötét haja és aranyszínű pöttyökkel mintázott barna szeme. Krista, akit a bátyám négy hónappal a megismerkedésük után feleségül vett. Recepciós volt abban az irodában, ahol dolgozott.

A hangszórókból popzene árad, egy öt évvel ezelőtti sláger. Már akkor is rossz volt.

– A jazztől majdnem elaludtam – közli Krista.

A férjem felpillant a laptopjából. Azt valószínűleg nem vette észre, hogy megváltozott a zene, de Krista hangját meghallotta.

Talán Krista a hősnő.

– Semmi gond – feleli Eddie.

A hangján hallom, hogy mosolyog.

Tovább bámulok kifelé az ablakon. Atlantát már régen elhagytuk. Georgiát is. Alabama északi részén járunk, Birmingham után, ahol a lakosság gyér és gyanakvó. Ha az lenne a célunk, hogy gyorsan odaérjünk, már messzebb járnánk. De ez nem a sietésről szól.

– Kaja?

Ez Portia volt, álomittas hangon. Felült, levette a fülhallgatót, kerek a szeme, mint egy gyereké.

Régóta húz hasznot ebből „a család legkisebb gyereke” szarságból.

– Meg akarsz állni? – kérdezi Eddie, miközben lehalkítja a zenét.

– Álljunk meg! – kéri Krista.

A férjem vállat von.

– Igen – feleli Portia.

Eddie rám néz a visszapillantó tükörből, mintha lenne beleszólásom a dologba. Már így is kisebbségben vagyok.

– Remek – bólintok. – A kaja remekül hangzik.

Egy Roundabout1 nevű helyen állunk meg, ami pontosan úgy néz ki, mint ahogyan elképzeled. Mesterkélten rusztikus azzal a lasszóval és a kecskével a cégtáblán, de az idő valóban nyomot hagyott rajta. Hiteles, de mégsem – mint az emberek többsége.

Mindannyian kiszállunk. Portia ér oda elsőként a bejárathoz, Krista néhány lépéssel lemaradva követi. Általában Eddie piszmog a legtovább. Az autó mellett áll, és a hátulját bámulja. Tétovázik.

A nagyapánk miatt. Ez a kirándulásunk első megállója, ami azt jelenti, hogy ez az első alkalom, amikor magára kell hagynunk.

– Jól vagy? – kérdezem, és megpaskolom Eddie karját.

Nem néz rám, és nem veszi le a szemét az autó hátuljáról, mert nagyapa hamvai mindennél fontosabbak a számunkra. Nem érzelmi okokból.

– Kint akarsz maradni? Becsomagoltatok neked valamit – javaslom.

A hangomból süt a szarkazmus.

Eddie felém fordul, és elkerekedik a szeme. Ó, az a döbbenet! Mintha azt közöltem volna vele, hogy elhagyom a régi partneremet egy másik férfi miatt, akit csupán két hónapja ismerek.

Ó, várjunk csak! Hiszen Eddie pontosan ezt csinálta. Elhagyta a barátnőjét, akivel együtt laktak, egy recepciós miatt.

– Jól vagyok – feleli Eddie. – Felesleges emiatt cseszegetned.

Igen. Én vagyok a gonosz.

A Roundaboutban mindannyian egy félkör alakú bokszban foglalunk helyet. Kétszer akkora, mint amekkorára szükségünk van. Az ülések borszínű műbőrből készültek. Krista és Portia becsúszott egészen a boksz közepéig, ezért Felix az egyik szélére került. Ő a férjem, Felix, a sápadt bőrű fickó, akinek markáns álla, tejfölszőke haja, szemöldöke és szempillája van. Bizonyos megvilágításban egyszerűen eltűnik.

– Semmi – közli Portia. – Nincsenek vegán ételek.

Portia nem vegán, de ettől függetlenül ellenőrzi a kínálatot. Portia azt is lecsekkolja, hogy van-e rámpa a kerekesszéknek, és ahol nincs, oda nem megy be, mert a méltányosság fontos.

– Elmenjünk? – kérdezem.

Senki sem válaszol. Leülök.

A húspogácsák jól át vannak sülve, a sült krumpli ropogós, a szalonna pedig zsíros. Szerintem egész jól jártunk. Csak egy jó kávé hiányzik, de nyavalygás nélkül megiszom azt a keserűt, amit kihoztak. Kellemes társaság is tudok lenni.

– Azt hiszem, meg kellene beszélnünk valamit – mondja Eddie. Úgy néz ki, mint apánk. – Elég sokáig fogunk kocsikázni. Sok üzemanyagra, ételre és motelszobára lesz szükségünk. Azt javaslom, hogy felváltva álljuk a költségeket. És az a legfontosabb, hogy ezen ne vesszünk össze. Röhejes lenne összekapni a benzinszámlán.

A férjem szólal meg elsőként.

– Jól hangzik – jelenti ki. – Mi ketten Bethszel kifizetjük a ránk eső részt.

Csak egy házastárs képes így elárulni az embert. Vagy egy testvér.

Ezután csak Portia marad. Mivel a szó szoros értelmében nincs munkája, a megállapodás nem igazságos.

Ó, micsoda irónia!

Portia ásít. Bólint. Ez Portia nyelvén azt jelenti, hogy pillanatnyilag beleegyezik, de fenntartja magának a jogot, hogy később nemet mondjon.

– Nagyszerű! – szól Eddie. – Akkor ezt most elintézem.

Odaviszi a számlát a kasszához, mert ez egy ilyen hely. Felix felkeresi a mosdót, Portia kimegy telefonálni. Így aztán kettesben maradunk Kristával, és a langyos kávé maradékát kortyolgatjuk.

– Tudom, hogy ez mindannyiótok számára szörnyű lehet – jegyzi meg Krista, és ráteszi a kezét az enyémre. – De remélem, kellemes élményeink is lesznek. Biztosra veszem, hogy a nagyapátok ezt akarta volna.

Ez igazán kedves megjegyzés volt tőle, még akkor is, ha kissé sablonos. A körülményekre való tekintettel nem számítottam se többre, se kevesebbre.

Mégis. Ha minden darabokra hullik, és elkezdjük meggyilkolni egymást, vele kezdem.

Azt hiszed, ezt azért mondtam, hogy megdöbbentselek. Tévedsz.

Nem, nem vagyok pszichopata. Habár ez mindig jó kifogás. Egy olyan ember, akiből hiányzik az empátia, és el kell játszania az emberi érzéseket. Miért tesznek rossz dolgokat? Vállrándítás. Ki tudja? A pszichopaták már csak ilyenek. Vagy a szociopata a megfelelő szó? Tudod, miről beszélek.

Ez nem olyan fajta történet. Ez a családról szól. Szeretem a testvéreimet, mind a kettőt, igazán. De gyűlölöm is őket. Így megy ez: szeretet, gyűlölet, szeretet, gyűlölet, oda-vissza, mint egy fűrész.

A család már csak ilyen. Azt állítják, hogy egyetlen egység, egyetlen közös céllal, de ez nem igaz. Azt nem szokták hangoztatni, hogy az esetek többségében a család összes tagjának megvan a saját célja. Nekem igen, az biztos.

ALABAMA

Az állam mottója: „Van bátorságunk megvédeni a jogainkat.”

Egyszer már megtettük ezt a kirándulást. Húsz évvel ezelőtt nagyapa szervezte meg nekünk, az unokáinak, mégpedig azért, mert a szüleink nem jöttek ki egymással. Sok kiabálás, sok becsapott ajtó és túl sok szótlan étkezés. Apa a kanapén aludt, de úgy tett, mintha nem ott aludt volna, anya pedig úgy tett, mintha nem lenne dühös. Elég nehezen ment neki, mivel mindig becsapta a szekrényajtókat, a szobaajtókat, és minden egyebet, ami az útjába került.

Kor szempontjából mi álltunk Eddie-vel a legközelebb egymáshoz, és sokat beszélgettünk erről, felkészítettük magunkat az elkerülhetetlen válásra. Még a dátumot is kiválasztottuk: szilveszter este. Eddie bejegyezte a Nine Inch Nails naptárába, berajzolt egy nagy X-et december 31-re. Fogadást kötöttünk arra, hogy a következő évben a szüleink már nem lesznek együtt.

Ez nyáron történt, amikor a veszekedések miatt a forró napok még hosszabbnak tűntek. Akkoriban mindannyian Atlantában laktunk, nagyapát is beleértve. Augusztusban hirtelen felbukkant nálunk, egyedül. A nagymamánk hat hónappal korábban halt meg.

Nagyapa összeterelt bennünket, leültetett a kanapéra, és azt mondta:

– A szüleiteknek egy kis egyedüllétre van szüksége. Meg kell beszélniük egymással néhány felnőttdolgot.

– El fognak válni? – kérdezte Eddie.

– Nem, nem fognak. Csak kettesben kell maradniuk egy kicsit, úgyhogy most belevágunk egy kalandba.

– Miféle kalandba? – tudakoltam.

– Egy nagyszerű kalandba.

Nagyapa határozottan és hangosan beszélt. Nagyon igyekezett meggyőzni bennünket arról, hogy igazat mond.

Én bármire kapható voltam, csak ne kelljen még egy napot otthon töltenem. A nyár hosszú volt, forró és szörnyű. Amikor nagyapa azt mondta, hogy egy kaland segítségével helyreáll otthon a béke, alig vártam, hogy kívül kerüljek az ajtón.

Nagyapának egy kisbusza volt. Ezzel járt, amióta az eszemet tudom, és ugyanolyan szürkészöld volt, mint az összes többi kisbusz. Sok barátom szüleinek volt ilyen, és ezerszer ültem már bennük. Az volt az előnye, hogy rengeteg helyünk volt benne. Az üléseken hat ember is kényelmesen elfért volna, úgyhogy bezsúfolódtunk, és elindultunk.

Első megálló: Tuscumbia, Alabama. Mindentől északra, már majdnem Tennesseeben. Helen Keller2 itt született 1880-ban, egy Ivy Green nevű házban, ami most turistalátványosságként működik. Nagyapa oda vitt el minket először.

Maga a ház nem túl nagy. Egyszerű, fehér, földszintes épület. Részt vettünk a tárlatvezetésen, és mindent megtudtunk Helen néma és sötét világáról és arról, hogyan mentette meg őt Anne Sullivan. Az eredeti kút még mindig ott áll, ahol régen; az a hely, ahol Helen megtanulta a „víz” szót, és elkezdett felkapaszkodni a mélységből.

A ház környékét is bejártuk. Nagyapa folyamatosan arról beszélt, hogy Helen Keller milyen csodálatos nő volt. Nem emlékszem, hogy ismertem-e a nevét, mielőtt elmentünk abba a házba. Úgy érzem, hogy ismernem kellett volna, de talán csak azért, mert azt remélem, hogy többet tudtam, mint valójában.

Arra is emlékszem, amikor végeztünk, és elindultunk az autóhoz. Eddie egy alacsony téglafal tetején sétált, ami párhuzamosan haladt az úttal. Portia ide-oda rohangált az út két oldala között, mert a legjobb illatú virágot kereste. Én őt kergettem, és mindegyikről elmondtam a véleményemet, habár nem kérdezte.

Nagyapa megtorpant, és szemügyre vett bennünket. Megcsóválta a fejét.

– Óriási szerencse, hogy az összes érzéketek jól működik.

– De a tárlatvezető azt mondta, hogy Helen Keller egy betegség miatt süketült és vakult meg – mondtam. – Ma már nem kaphatjuk el azt a betegséget.

– Úgy van – mondta Eddie. – Megtalálták a gyógymódot.

Nagyapa megint megcsóválta a fejét, mintha csalódást okozott volna neki a reakciónk.

– Óriási szerencse – ismételte meg újra. – Talán kipróbálhatnánk valamikor. Bekötöm a szemeteket és a fületeket, és meglátjuk, hogy boldogultok.

Elnevettem magam, mert ez vicces volt. Mindannyian jókedvűek voltunk, mert egy országos kalandban vettünk részt. Nagyapa azt mondta, hogy a végcélunk Kalifornia, és életünkben először megnézhetjük a Csendes-óceánt.

* * *

Ma ugyanabba a házba megyünk, de ezúttal ismerjük a sztorit. Mindannyian láttuk A csodatevő című filmet, és mindannyian olvastunk Helen Kellerről az iskolában. Csak az a meglepő, hogy milyen kicsi a ház azzal a nyaralóval együtt, ahol Helen és Anne Sullivan lakott. Amikor gyerek voltam, sokkal nagyobbnak tűnt.

Elmenőben Felix összecsapja a tenyerét.

– Csodálatos darabkája a történelemnek, nem igaz?

– Úgy van – feleli Krista. – Imádom a felemelő sztorikat. Bárcsak lenne egy olyan tévécsatorna, ahol kizárólag inspiráló filmeket és sorozatokat vetítenek!

– Már léteznek vallásos csatornák – jegyzi meg Portia.

A szarkazmus szándékos.

– Ó, nem olyanokra gondoltam, hanem olyanokra, mint Helen Keller! – mondja Krista.

– Szóval egy olyan csatorna, amely fizikai kihívásokkal küzdő gyerekekről szól?

Krista feladja, és otthagyja Portiát, mivel rájön, hogy gúnyt űznek belőle.

Mindannyian beszállunk az autóba, és Helen Kellert senki sem hozza szóba többet. Az utazás egy üres úton folytatódik, nem megyünk sem észak, sem dél felé. Valamivel sötétedés után Eddie bekanyarodik egy út menti motelhez, aminek Stardust3 a neve.

– Mi a véleményetek? – kérdezi Eddie.

Úgy néz ki, mint egy patkánylyuk wifivel és kábeltévével. Tökéletes.

– Még nagyon korán van – jegyzi meg Portia kissé gyerekesen nyávogós hangon. – Szívesen vezetek, ha fáradt vagy.

– Észben fogom tartani – feleli Eddie.

Odagurul az irodához, és kiugrik az autóból.

Nem meglepő, hogy Eddie ragaszkodik hozzá, hogy ő vezessen, és ő válassza ki a motelszobákat, mert ő ilyen. Mindig is ilyen volt. Kristát, aki elöl ül, látszólag nem zavarja; mosolyog, és a zenére bólogat. Portia vág egy grimaszt, és elnyúlik a hátsó ülésen.