Ő kezdte

MÉG TIZENNÉGY NAP-2

Én felsóhajtok, előveszem a telefonom, és legörgetem az Instagramot, hogy kiderítsem, mi újság a többiekkel otthon. Hogy kiderítsem, mi újság azzal a férfival.

Portia ma este Eddie és Krista szobájában fog aludni. Minden éjjel egy másik párral alszik, hogy spóroljunk a szálláson. Portiának nem jár magányos éjszaka, mivel szingli, úgyhogy állandóan egyedül van. Legalábbis Krista így fogalmazott. Szerintem így áll bosszút Portián azért, amit a Helen Keller-háznál mondott.

Amint Felixszel elfoglaljuk a szobánkat, gyorsan száradó fertőtlenítő- és antibakteriális spray-vel átfújjuk az ágyneműket, a törülközőket és a bútorok tetejét. A vállfákat is. Kettő van belőlük.

Nem vagyunk baktériumfóbiások, de egy út menti motelben mindenki ezt csinálja, nem igaz? Ez nem olyan, mint antibakteriális törlőkendővel áttörölni a lehajthatós tálcát a repülőgépen.

Miután végeztünk, ledobom magam az egyik ágyra.

– Én zuhanyozom le először – közli Felix.

– Oké.

Figyelem, ahogy bemegy a fürdőszobába, és közben azon töprengek, már sokadjára, hogy vajon a gyerekeinknek is ilyen tejfölszőke haja lenne-e. Hat éve vagyunk házasok, majdnem kilenc éve vagyunk együtt, és még mindig nem döntöttem el, hogy néznének ki a gyerekeink. És még nem estem teherbe.

* * *

Az egyetem utolsó évében találkoztunk. A karriernapon. Felix a Global Com Inc.-hez állt sorba, én a Williams Kane Ltd.-hez. Mind a kettő nemzetközi vállalat, ezért a szakiránytól függetlenül jó eséllyel lehet munkát kapni náluk. Felixszel véletlenül egymás mellé kerültünk várakozás közben. Udvariatlanságnak tűnt volna, ha nem veszünk tudomást egymásról, ezért váltottunk néhány mondatot a jó és a veszélyes cégekről. Rendkívül hétköznapi társalgás volt. És abban az életszakaszomban pont erre volt szükségem.

– Szerencsések vagyunk, hogy ebben a korban születtünk – mondta egyszer csak Felix.

– Miért?

– Mert nem kell egy cégnél lehúznunk egy egész életet. Öt év maximum. Ha a hely tényleg borzalmas, akkor kettő után is le lehet lépni. Annál kevesebb viszont… – Vállat vont, mintha azt mondta volna, hogy az gáz. Két évnél kevesebbet tölteni egy munkahelyen azt jelenti, hogy az ember jelentéktelen. Vagy bajkeverő.

– Ez igaz – ismertem el. – Szerencsések vagyunk.

Aznap egyikünknek sem lett állása. Végül a legnagyobb nemzetközi cégnél kötöttünk ki, az International Unitednél, de természetesen nem ugyanazon a részlegen. Egyetlen cég sem osztja be közvetlen munkatársként a házaspárokat, főleg akkor, ha nem akar csődbe menni.

* * *

Felix megtörölközve lép ki a fürdőszobából bokszeralsóban és egy Miami Dolphins-pólóban. Nem rajongunk az amerikai fociért, de nem is utáljuk.

– Te jössz – mondja.

Elég kevés forró víz maradt, ha volt egyáltalán. Amikor kijövök a fürdőből, Felix az egyik ágyon fekszik. Nem azon, amelyiken én feküdtem.

– Fáj a lábam az egész napos üléstől a kocsiban – közli. – Nem bánod, ha külön ágyban alszunk?

– Rendben. Egyébként is kicsik.

– Igen, a miénkhez képest.

Leülök az ágyamra, és megnyitom az ébresztőórát a telefonomon.

– Sétáljunk egyet reggel? – kérdezem.

– Mindenképpen.

Hétre állítom be.

– Hogy érzed magad? – tudakolja Felix.

– Jól.

– Úgy értem, Eddie és Portia miatt. Régen találkoztál velük.

Ez igaz. Elég messze lakunk egymástól. Eddie és Krista az alabamai Dauphin Islandben lakik, Mobile-tól délre, a jelenlegi helyzetünkhöz képest az állam túlsó oldalán. Mi ketten Felixszel a floridai Woodview-ban élünk, Portia pedig a New Orleans-i Tulane-be költözött. Egyikünk sem lakik Atlantában, de mindannyian itt nőttünk fel. Innen indult a legutóbbi kirándulásunk.

A Morgan testvérek számára az elkülönülés az együttlét legjobb formája.

Néhány évvel ezelőtt jöttünk össze utoljára, amikor Portia lediplomázott. Két napot töltöttünk ugyanabban a városban, és nyolc órát egymás társaságában, mindet részegen. Portia ragaszkodott hozzá, hogy kóstoljuk meg a Hurricane-t, a mentás Julepet és a Pimm’s Cupot. Külön-külön is veszélyesek, együtt pedig halálosak.

Nagyapa is ott volt. Évek óta nem láttuk.

Ez akkor történt, amikor Eddie még Tracyvel volt, azzal a lánnyal, akivel együtt élt. Akkor még nem ismerkedett meg Kristával. Kedveltem Tracyt. Okosabb volt, mint a bátyám, és ezt sokszor az orra alá dörgölte. Eddie-nek látszólag még tetszett is a dolog.

Emlékszem, hogy egy belvárosi bárban voltunk, az egyetem közelében a diplomaosztó előtti estén. Trikót és rózsaszínű szoknyát viseltem a pokoli hőségben. Tracyn egy elegáns nyári ruha volt, ami kihangsúlyozta a karját. Nevetségesen izmos volt.

– Kíváncsi vagy, milyen a bátyád? – kérdezte. Kissé kásásan, de érthetően beszélt. – Óriási seggfej tud lenni, de szerethető seggfej, érted?

Értem. Te is ismered ezt a fajtát, találkoztál már vele. Ő az a srác, aki megússza, hogy beszól az órán, aki ráveszi a tanárokat, hogy engedjék javítóvizsgára, akinek mindenki a barátja akar lenni, még akkor is, ha valamit elcsesz. Főleg akkor, ha elcsesz valamit.

Ez Eddie.

Sohasem nyílt alkalmam megkérdezni Tracytől, hogy mit gondolt arról a nőről, akivel Eddie közvetlenül az egyetem után járt. Le merem fogadni, hogy az a nő nem nevezte őt szerethetőnek. Azt állította, hogy a bátyám pofon vágta, és fel is jelentette Eddie-t, de semmi sem történt. Eddie azt mondta, hogy meg van őrülve, és sohasem ütné meg, soha de soha.

Hittem Eddie-nek. A nőnek is hittem. Oda-vissza, oda-vissza, mint az a fűrész. A mai napig nem döntöttem el, hogy kinek van igaza. Vajon egy szerethető seggfej, vagy csak az utóbbi?

Ezen gondolkozom az ágyban, a Stardustban, amikor Felix megkérdezi tőlem, hogy vagyok. Megpróbálok kiegyensúlyozottnak maradni.

– Jól – felelem. – Jól vagyok.

– Örülök. Jó éjszakát!

– Jó éjszakát!

Megvárom, amíg lelassul a légzése. Nem tart sokáig. Felix képes azonnal elaludni, függetlenül attól, hogy hol van.

Felkelek, felöltözöm, és kimegyek a szobából.

Odakint körbenézek, mozgást vagy az életnek valamiféle jelét keresve. Még fél tizenegy sincs, és tudom, hogy Portia nem az ágyban fekszik, Eddie és Krista szuszogását hallgatva. Két lehetőség van: az étterem az út túlodalán, vagy a motel mögötti bolt, ahol alkoholt árulnak. Először arrafelé indulok.

A parkoló üres, visszhangot vernek a lépteim, és azt hiszem, hallok valakit a hátam mögött. Kétszer megállok, és ellenőrzöm. Egyszer letérdelek, és benézek a lerobbant kamion alá, hátha a túloldalán megpillantom valaki lábát. Ez a hely annyira csöndes és üres, hogy biztosra veszem, nem vagyok egyedül.

Nem látok senkit, csak amikor odaérek a bolthoz. A parkoló tele van, és mindenfelé emberek nyüzsögnek. A Dan’s Drip-Drop Liquors az egyetlen bárra emlékeztető dolog kétmérföldes körzeten belül.

Portia odabent van. A pénztár előtti sorban várakozik. Rajta kívül egyetlen nő van a környéken. Az egyik autó anyósülésén ül, és cigarettázik. Forgalmas este a Drip-Dropban.

Portia csak akkor vesz észre, amikor odalépek mellé.

– Két személyre vásárolj! – mondom neki.

Elmosolyodik, és felemel egy hatos csomag kólát és egy üveg rumot. Bólintok. A pulton műanyag poharak tornyosulnak. Az árukat – öt cent darabja – piros filccel írták rá egy lottószelvény hátuljára. Veszünk kettőt.

– Menjünk vissza az autóhoz! – javasolja Portia. – Nálam van Eddie kulcsa.

Sohasem ismerték el eléggé, hogy okos. Talán azért, mert sokkal fiatalabb nálunk.

Percekkel később az autó hátsó ülésén ülünk, és rumos kólát kortyolgatunk, amit évekkel ezelőtt ittam utoljára. Lehet, hogy egyetemista koromban. Nincs jegünk, de a kóla hideg, és az ital tökéletesnek tűnik, főleg ahhoz képest, ahol éppen vagyunk. A környezet mindennél fontosabb.

– Ez furcsa – jegyzi meg Portia.

– Mire gondolsz?

– Te tudtál a végrendeletről?

– Nem. Akkor szereztem tudomást róla, amikor nagyapa ügyvédje felolvasta.

Az autó hátsó része felé pillantok, ahol a hamvait tároljuk.

– Eddie bevitte a szobájába – mondja Portia.

– Ó! Persze.

Belekortyolunk az italunkba. Egyre könnyebben csúszik.

– A munkahelyemen is ezt isszuk – jegyzi meg Portia. – Mert úgy néz ki, mintha üdítő lenne. Az összes pincér iszik.

Hazugság.

Portia azt állítja, hogy pincérnőként dolgozik egy bárban. Valójában sztriptíztáncos, az egyetem alatt is ezt csinálta, és utána sem hagyta abba. Lehet, hogy ritkán találkozom a testvéreimmel, de tudom, mit csinálnak.

– Nem lehet könnyű állandóan részeg emberek között lenni – vélem.

– Igen, már eléggé unom. De kezdőként sehol sem keresnék ennyit.

– Azt elhiszem.

– Úgy értem, nem fogom örökké ezt csinálni. – Tart egy kis szünetet, miközben lehajtja az italát. – Csak addig, amíg találok egy jó állást.

– Nagyapa pénzéből ki tudod fizetni a diákhitelt – mutatok rá.

Portia bólint.

– Hála az égnek!

Mi vagyunk a vagyon egyetlen örökösei. A nagymamánk jóval a nagyapánk előtt halt meg, a szüleink pedig nincsenek a képben.

– Szerinted mit fogsz csinálni? – kérdezem.

Portia vállat von, újratölti a poharát, és utántölti az enyémet.

– Az egészségügy érdekel. Talán orvosi asszisztens leszek, vagy valami ilyesmi. Az is lehet, hogy elvégzem valamikor az ápolói képzést.

– Szerintem azt jól csinálnád.

Elmosolyodik. Éppen elég fény van ahhoz, hogy lássam a szemét. Tiszta kék, mint nagyapáé volt. Az enyém borongósabb, mint egy sötét tó, Eddie-é pedig olyan, mint egy kék üveggolyó.

– Szerinted hogy fog alakulni ez a kirándulás? – kérdezi Portia.

Furcsa, hogy ezt most kérdezi, miután már elindultunk. Mindannyiunknak ezt a kérdést kellett volna feltennünk, ezen kellett volna elgondolkoznunk, és ezt kellett volna megvitatnunk, mielőtt útnak indultunk.

Egyszerre szereztünk tudomást erről a kirándulásról, amikor nagyapa ügyvédje mindannyiunkat bekapcsolt egy konferenciahívásba.

– Se temetés, se gyászszertartás. Ezt egyértelműen kikötötte – mondta a férfi, aki georgiai akcentussal beszélt. Nagyapának nem volt akcentusa. – A nagyapjuk kizárólag egy gyászjelentést kért a helyi lapban. A szöveget is megírta.

Nagyon furcsa, hogy mindannyian csöndben vagyunk. Mintha farkasszemet néznénk egymással a telefonon keresztül.

– A nagyapjuk azt kérte, hogy a testét hamvasszák el. A következő részt pontosan úgy fogom felolvasni, ahogy leírta – mondta az ügyvéd. Papírsuhogás. Furcsa hang volt, mintha nagyapa megtalálta volna az egyetlen ügyvédet, aki nem használ számítógépet. – „Menjetek el az autókirándulásra. A végén szórjátok szét a hamvaimat. Miután eljutottam a végső nyughelyemre, a vagyonomat egyenlő részben szétosztják köztetek.” Az autóbérlésre elkülönített egy összeget. Van kérdésük?

Az autókirándulásra, nem egy autókirándulásra. Csak egy volt belőle.

Kérdésünk nem volt.

– Ami a vagyont illeti, a nagyapjuknak volt egy háza, egy autója, egy nyugdíj-takarékossági és egy befektetési számlája. Az egész egyenlő részben oszlik szét maguk között. – Az ügyvéd szünetet tartott. – A ház, az autó és a berendezési tárgyak értékét még fel kell becsüni, de pillanatnyilag összesen 3 453 000 dollár áll a rendelkezésükre. Mire a nagyapjuk hamvai eljutnak a rendeltetési helyükre, a teljes összeget is meg tudom mondani.

Számomra már ez az összeg is döbbenetesen hangzott, és ez még csak a készpénz volt.

– Van néhány feltétele annak, hogy megkaphassák az örökségüket – folytatta az ügyvéd. – Ha valaki börtönbe kerül, vagy nem vesz részt az elejétől a végéig a kiránduláson, vagy bármilyen módon eltér az eredeti úttól, nem kap semmit.

Ennek így kell lennie. Először a kirándulás, utána a pénz. Nagyapa nem is dolgozott meg érte. A nagymamánk húgától örökölte, akinek nem voltak gyerekei, és azóta is megtartotta magának az egészet.

Amikor a telefonos konferencia véget ért, Eddie küldött egy e-mailt nekem és Portiának a logisztikával kapcsolatban. Nem kérdőjelezte meg, amit nagyapa mondott, sem azt, hogy megtesszük-e. Senki sem kérdőjelezte meg.

Megérdemeltük azt a pénzt. Régóta vártunk erre a fizetségre.

Húsz évvel ezelőtt, amikor először mentünk el erre az autókirándulásra, nagyapa meg akarta ismertetni velünk a világot, amit a lehető legtöbb állam bemutatásával szándékozott kezdeni. Ehelyett azonban valami olyasmi lett belőle, amit nem hozunk szóba, amiről hallgatunk. A fejünkben marad, és tagadásban, hitetlenségben, sőt téveszmékben úszkál körbe-körbe.

Szóval szerintem hogy fog alakulni ez a kirándulás? Életre szóló élmény lesz. És amikor véget ér, minden megváltozik. Pontosan úgy, mint az első alkalommal.

– Rendben lesz – mondom Portiának. – Nem lesz semmi gond.

Vág egy grimaszt. Nem vitatkozom vele.

A naplóról sem beszélek neki. Senki sem tudja, hogy nálam van. A lapjai megsárgultak, a borítójára ragasztott matricák kifakultak, de a hangzatos cím még mindig olvasható:

Útmutató az érzéseidhez

Elgondolkodtató kérdések gondolkodó lányok számára

1999. AUGUSZTUS 12.

Ki az a három nő, akit a legjobban csodálsz?

Először is leszögezem, hogy nem akartam használni ezt a naplót. Születésnapi ajándék volt, elég béna, és egészen a mai napig az ágyam alatt hevert. Akkor láttam meg, amikor előhúztam a bőröndömet a kirándulás miatt. Úgyhogy erről ennyit.

Másodszor pedig nem csodálok senkit. Ez egy beugratós kérdés, mert ezzel gyakorlatilag kijelenteném, hogy „én nem tartozom e három nő közé, sohasem fogok közéjük tartozni, de jobban csodálom őket, mint magamat”.

Ez szerintem elég elcseszett dolog. Mintha a lányoknak nem lenne enélkül is éppen elég önértékelési problémája.

Az a jó hír, hogy a kezelőorvosom rendkívül büsze lenne rám, amiért felismertem egy ilyen beteges kérdést. Be fogok számolni neki erről, miután visszajöttünk. Dr. Lang nem igazi orvos, csak egy terapeuta, de azért hívom dr. Langnak, hogy emlékeztessem, hogy nem az.

A kezelés olyan, mintha azon a forgó valamin ülnék a játszótéren. Azon a fémen, amelyiken rudak vannak. A felnőttek miért nem veszik észre, hogy ostoba és veszélyes játék?

A kezeléseimmel kapcsolatban is ez a kérdésem.