Vallomás

Fejezet 3

1958. február 7–e van, péntek. Erősen havazik. A régimódi csikótűzhelyből kiömlő meleg végighullámzik a keskeny konyhán, könnycseppekké oldja fel az ablak csipkés jégvirágait. A pirosan izzó vaskarikák rései fénypászmákat vetítenek a zsírfoltos papír falvédőre, tépett sarkait játékosan meglibbenti a felszálló meleg.

Tarcsainé – aki hatodik éve él özvegyen – az elmosott edényeket törölgeti. Gondolatai a másnapi esküvőn járnak, csak fél füllel figyel a pityergő Annára. Amikor barátnője egy-egy pillanatra abbahagyja a sírást, vigasztaló szavakat mond.

– Ugyan Annám, ne sírj már annyit. Jól tudod, hogy Feri mennyire anyás gyerek, nem bírja ki nélküled. Meglátod, nemsokára hazajön. Csak tönkre teszed magad ezzel az örökös sírással.

Anna abbahagyja a szipogást. Bánatát most félreteszi, nem akarja megkeseríteni Tarcsainé örömét. Tudja, hogy barátnője napok óta fia esküvőjének hangulatában él, titokban irigyli is őt. Nem azért, mert rosszindulatú, csak úgy… Akinek nagy a bánata, az boldog emberek között még jobban érzi azt. Annára pedig csőstül szakad a bánat. Olyan elhagyott, akár az elapadt pusztai gémeskút. Egyetlen fia 1956 októberében sokakkal együtt Kanadába sodródott. Azt írja, szeretne hazajönni, önmarcangoló, könnyező levelek érkeznek tőle. Hát hogyne fájna a szíve, amikor látja a boldog esküvői készülődést. Vele ki törődik? Ki érti meg az ő nagy bánatát? Öregségére egyedül maradt. Könnyeivel enyhítgeti szomorúságát, de kiömlő könnyei nem oldják fel a magányosság egyre jobban megkövesedő fájdalmát, csak vézna teste lesz még soványabb a bánattól. Vajon meddig bírja? És nincs senki, aki támogatná, biztatná, megértené őt… Tudja, hogy igazságtalan, mert barátnője mellette áll, támogatja őt, igen, ez igaz, bár Tarcsainé most mással van elfoglalva, most nem törődik vele.

Újra feltör melléből a sírás. Csontos, szikkadt kezével a ma érkezett levél hajszálvékony papírját simogatja, zizegteti. Szeme körül a ránccsatornák megtelnek könnyeivel.

– Anna, ne hagyd el magad ennyire – fordul hozzá Tarcsainé. Gépiesen pergeti a bátorító szavakat. Hiszen már annyiszor elmondta őket. Bosszankodva nézi a nemrégiben vásárolt ötliteres fazekat. Tegnap kiesett a kezéből, és az aljáról körömnyi helyen lepattant a zománc. Még most is bántja az ügyetlensége, mert a fazekat Ágnesnek akarta ajándékozni. Hibásan mégsem adhatja oda. Az asztalra teszi, a piroscsíkos törlőruhával felitatja a kötényére freccsent zsíros mosogatólevet. Kinéz az ablakon. Csúnya, borús az idő. A gangon már ég a villany. Fényében jól látszanak a lágyan hulló hópelyhek. A konyhában bársonyos árnyak kapaszkodnak a fehérre meszelt falra, puha fészket raknak a szegletekben. A sparherdből kiszökő fény ugráló, sárga foltokat szór a cementpadlóra. Tarcsainé – tenyerét derekára szorítva – az ajtóhoz megy és felkattintja a kapcsolót. A szétcsorgó fény elől a bútorok alá menekülnek az elmosódó árnyak. Megfordul. Megpihenteti szemét sírdogáló barátnőjén, majd odatipeg hozzá, gyengéden megérinti a vállát. Halkan megszólal:

– Van még tüzelőd, Anna? – Aztán a választ be sem várva gyorsan hozzáfűzi: Isti a lelkemre kötötte, hogy kérdezzem meg, mert ha elfogyott, adunk a miénkből.

– Van még egy kevés – mondja Anna –, talán elég lesz. Fáradtan feláll, zsebkendőjével felitatja a könnyeit, kötött kendőjét vállára teríti.

– Megyek – sóhajtja. – Isiinek sok boldogságot…– tovább nem tudja folytatni. Megint eszébe jut fia, s szinte csontig hasít belé a fájdalom.

– Majd megmondod neki, ott leszel te is az esküvőn.

– Nem tudom – feleli Anna.

– Jó. Majd később lemegyek hozzád. Most nem lehet veled beszélni…– mondja Tarcsainé kissé ingerülten. Kiönti a mosogatóvizet. Anna becsukja a konyhaajtót, megfogódzik a vaskorlátban. Óvatos, lassú léptekkel botorkál a lépcsőn lefelé. Az első emeleten lakik.

Tarcsainé örömét befátyolozza Anna ottfelejtett szomorúsága. „Mintha én tehetnék róla, hogy az a szerencsétlen disszidált” – méltatlankodik magában. „Eleget magyaráztam a fiának: Ferkó, nem hozzád való az a lány, találsz te különbet is, kiváló mérnök vagy te. Beszélhettem, nem hallgatott rám…Mindig csak azt hajtogatta: Szeretem Ilkát, Erzsi néni, szeretem, nem tudok nélküle élni…Most tud…Már Ausztriában elhagyta őt a lány.” Legyint. Egy ideig még Feri jár az eszében, aztán hamarosan fiára és a másnapi esküvőre terelődnek gondolatai.

Serényen elrakja az edényeket. Vizes ruhával letörli az asztalt. Felsepri, felmossa a konyhát. Derekába bele-belehasogat a fájdalom. Olyankor feláll, tenyerét sajgó oldalára tapasztja. Arcára kiül a fájdalom. Hiába, már ő sem fiatal. A hatvanötödik évében jár. Tudja, hogy nincs sok ideje hátra. Nem is nagyon bánja. Súlyos beteg. De titkolja a fia előtt. Addig még kibírja. Holnapig. Isti boldogságát akarja megérni, aztán nem bánja, ha meghal. Az orvos szerint az operáció talán segítene, de veszélyes. Nem akar nyomorékon a fia nyakán élősködni.

Nyílik az ajtó, fölrezzen gondolataiból. Fia fázósan lép be. A hideg pirosra csípte az arcát. Barna szeme melegen csillog, de Tarcsainénak úgy tűnik, mintha szemének csillogását valami tompítaná. Persze lehet, hogy téved… Az egyenruhás férfi sapkáján, köpenyén olvadoznak a hópelyhek, puha szárú csizmájáról csordul a víz…– A lábad, te istentelen, a lábad töröld le. Egy perce sincs, hogy felmostam – pöröl fiával az asszony, aztán előveszi a felmosórongyot, és a férfi lába elé teríti.

Vacsora közben elmeséli Anna bánatát. Fia hallgatagon eszik. Homlokát néha összeráncolja. Mikor anyja befejezi, csak annyit mond:

– Ha valaki haza akar jönni, hazajöhet. Feri, tudomásom szerint, nem csinált semmit…

– Még a lakásból sem mozdult ki! – védi Ferit Tarcsainé.

– Vagy itt ült nálam, vagy az anyjánál…Még kenyérért is én álltam sorba helyettük.

– Majd hazatalál – mondja az őrnagy. – Hazaveri őt a honvágy.

Tarcsai hadbíró, a jelentésekből tudja, hogy sokan szeretnének visszatérni az országba. Szótlanul kavargatja a levest, arca komor, gondterhelt, mintha Feri sorsán tűnődne. Mikor azonban anyjára néz, vonásai meglágyulnak, hangja is melegebb, ahogy megszólal.

– Anyám, beszélni kéne a fuvarossal, hogy reggel indulhatnánk. Átmenne hozzá? Addig én összecsomagolom a könyveket és a ruhákat.

– Előbb elmosogatok. Jó?

– Hagyja csak. Ágnes majd elmosogat.

– Akkor megyek. Visszafelé benézek Annához. Nem merem egyedül hagyni…

Az öregasszony felöltözik. Összesepri az asztalon a morzsákat, beledobja a szemetesvödörbe. Az ajtóból visszaszól, hogy Ágnes a tüzet ne hagyja kialudni, aztán elmegy.

Az őrnagy bezárja az ajtót. Bemegy a szobába. Fáradt, kimerült, ideges. Az ablakhoz áll, nekitámaszkodik a falnak, s mintha semmi dolga sem lenne, kibámul. Az udvaron a hókupacok átderengnek a sötétségen. A lakásokból kiszűrődő fény sárgás kockákat rajzol a hóra. Csomagolnia kellene, de nincs hozzá kedve. Megvárja Ágnest. Majd együtt becsomagolnak.