Vallomás

Fejezet 4

Reggel óta együtt volt a menyasszonyával az új, zuglói lakásban. Rendezkedtek. Az együttlét, a lány közelsége felzaklatta. Olyan elemi erővel tört rá a vágy, hogy nem tudott magán uralkodni. Nem értette, hogy Ági miért vonakodott, miért lett olyan nehezen az övé, miért kellett szinte erőszakoskodni vele.

Sóhajt és a lányra gondol. Szereti? Vagy csak kívánja? És ha szereti, vajon Ágnes feledtetheti e az elsőt, az igazit, akinek emléke még most, évek múltán is átforrósítja.

Ágnes huszonhat éves, ő harminckilenc. Nem sok ez a tizenhárom év? Most még talán nem. És később, ahogy az évek múlnak? Mindegy, feleségül kell vennie Ágnest. Egyszer meg kell gyógyulnia. Elég volt a lelki nyavalygásból. El kell felejtenie a múltat, mindent, ami a tegnaphoz köti, szorongás és félelem nélkül kell gondolni a holnapra.

A csengő tompa, elfojtott berregésére összerezzen. „Ágnes jött” – villan fel agyában a gondolat és újra szétárad testében a vágy. Siet ajtót nyitni.

Az ajtóban Tenner Frigyes áll. A sovány, pattanásos arcú, sápadt Tenner. Tarcsai megdöbben. Erre nem számított. Felrémlik agyában, hogy be sem engedi. Nincs beszélnivalója Tennerrel. Aztán meggondolja magát, ha most kitér a találkozás elől, Tenner még azt hiszi, fél tőle.

Megborzong a beáramló hideg levegőtől. Oldalt lép és kitárja az ajtót:

– Gyere beljebb. – Miután a férfi belép, becsukja az ajtót. – Mi jutott eszedbe, hogy felkeressél?

Tenner leveri kopott kalapjáról a havat.

– Erre jártam. Gondoltam meglátogatlak.

Tarcsai István tudja, hogy Tenner nem mond igazat.

– Vesd le a kabátod.

A magas fiatalember felakasztja kopott lódenkabátját a fogasra, aktatáskáját magánál tartja.

Bemennek a szobába. A szőke férfi megvárja, míg Tarcsai leül a kerek asztal mellé, aztán ő is leül vele szemben. Úgy helyezkedik el, hogy a lámpa ne világítson gyulladásos, kék szemébe. Fehér inggallérja piszkos és bő, sovány, vékony nyaka úgy emelkedik ki belőle, mint a fiatal facsemete a fehérre meszelt védőtokból.

Tarcsai, ahogy Tennert nézi, arra gondol: olyan vékony nyaka van, hogy egy mozdulattal kitekerhetné… Akaratlanul is erős lapátkezére néz.

Tenner végigjáratja tekintetét az avítt diófa bútorokon. A szekrényről és az ágyról az idő itt-ott már lekoptatta a politúrt. A vendég megsimítja vékonyszálú, szőke haját. Rózsaszínű fejbőre átvilágít ritkuló haján.

– Remélem – mondja alig hallhatóan –, volt osztálytársadtól nem sajnálsz egy-két percet. – Kényszeredetten mosolyog, vékony ujjaival inggallérját igazgatja, mintha szűk lenne és akadályozná őt a beszédben.

– Volt osztálytárs? – Tarcsai felvonja szemöldökét. – Úgy mondod, mintha ez jelentene valamit, vagy kötelezne valamire.

– Valamikor úgy volt. Az osztálytársakat nem állították szembe egymással a politikai nézetek. Összetartottak, segítettek egymáson.

– Ezt komolyan mondod? Mi már gyerekkorunkban sem tartottunk össze…

– Már akkor sem bocsátottad meg nekem, hogy gazdagok voltunk. Igaz? – kérdezi Tenner enyhe gúnnyal.

Tarcsai szeme összeszűkül, keményebben ejti ki a szavakat:

– Ha olyan szegény lettél volna, mint én, ha apád nem altábornagy, hanem munkásember lett volna…– nem fejezi be a mondatot. Legyint. – Egyszóval már akkor is utáltalak.

– Sohasem tartottam igényt arra, hogy szeress – válaszolja kissé fölényesen Tenner.

– És csodálni sem tudtalak, mint a többiek, még csak nem is tiszteltelek.

Tenner világoskék szemével a halványzöld fal ezüstösen fénylő mintáit bámulja. Tarcsainak az az érzése, volt osztálytársának a gondolatai a múltban kalandoznak.

– Sokan csodáltak és sokan tiszteltek is…mondja, de Tarcsai közbevág:

– De csak elvbarátaid. Akiket elkábítottak a zsúrjaid. De azt hiszem, kár erről fecsegni. Különösen a váci eset után. – Hogy bántsa Tennert, gúnyosan hozzáteszi: Egyébként alaposan megkoptál.

– Hogy érted ezt?

– Kopottak az elveid, a ruhád, s ahogy látom, a hajad is alaposan megkopott.

Tenner tágít inggallérján megint, ösztönösen rápillant barna nadrágjára, gumitalpú cipőjére.

– Megkoptatott az idő. – Halkan felnevet. – Az élet: örökös kopás, vég nélküli súrlódás.

– Idézet Tenner Frici kiadatlan filozófiai munkáiból –mondja Tarcsai. – Te azért vagy kopott és leszel egyre kopottabb, mert konokul dacolsz a valósággal.

– Dacolok? És ha behódolok? – kérdezi mintegy önmagától a szőke férfi. – Nem mindegy? Akár szembeszáll az ember, akár behódol, az út vége ugyanaz. Elmúlás. Legfeljebb annyi a különbség, hogy a behódoltakat díszesebb külsőségek között adják át az enyészetnek, a kivezényelt siratok színlelt gyásza közepette. Az ellenállókat pedig…

– …eltapossa az idő – vágja rá Tarcsai.

– De emlékük örökké él…

– …a bűnügyi nyilvántartókban és a poros periratok között. Mondd, Tenner, te még mindig ilyen megszállott vagy? – kérdezi Tarcsai és kíváncsian néz rá.

– Miért lennék más? És nem is akarok megváltozni. Senki sem, te sem hinnéd el, hogy megváltoztam. Én, barátom, nem cserélgetem az elveimet az évszakok változásai szerint.

– Talán ez az egyetlen vonás, amit valóban becsülök benned. De nagyon könnyen belepusztulhatsz ebbe a céltalan ellenállásba…

– Gondolod? – kérdezi Tenner. Nem várja meg Tarcsai válaszát, folytatja: – A magad példáján tapasztalhattad, hogy nem olyan könnyű elpusztulni.

Tarcsai az órájára néz. Aztán, csak hogy kérdezzen valamit, megszólal:

– Hány éve már, hogy nem láttuk egymást? Tenner elgondolkodva a mennyezetre néz.

– Hat éve. Legutóbb ötvenkettőben Vácott, a fegyházban találkoztunk, előtte pedig a bírósági tárgyaláson, negyvenhat tavaszán.

– Hat éve – mormolja az őrnagy. Hogy elszaladt az idő.

– Most mivel foglalkozol?

– Nehéz lenne mindent elmondani. – Lehajtja a fejét, aktatáskája zárjával bíbelődik. – Majd egyszer megírom. Tanulságos lesz. Akkor elolvashatod…Te viszont jó színben vagy – néz Tarcsaira.

– Szeretem a napsütést, a friss levegőt.

Tarcsai már nagyon unja a beszélgetést. Egyébként is ideges, Ágnest várja, minden percben megérkezhet. És tudja, hogy Tenner akar valamit.

– Ide hallgass, Tenner mondja. – Hülyeség, hogy udvarias kérdezősködéssel és élcelődéssel töltjük az időnket. Ha a váci eset után fel mertél keresni, okod van rá. Nem azért jöttél, hogy meglátogass és egészségi állapotom után érdeklődj. Mondd meg, mit akarsz?

Tenner mosolyog. Arany szemfoga megvillan a lámpa fényében.

– Igazad van. – Hangja furcsán hullámzik. – Tudom, és természetesnek tartom, hogy a váci ügy miatt gyűlölsz, mégis idejöttem, mert ide kellett jönnöm. Kérni akarok valamit.

– Pimaszságod megdöbbentő – mondja az őrnagy. – Majdnem elpusztultam miattad, és még ide mersz jönni?

Tenner széttárja a karját.

– Nem tehettem mást. Kérni jöttem, esetleg könyörögni. Nehezen határoztam el magam erre a lépésre. Nem könnyű kérni attól, akit gyűlölünk. Nem könnyű megalázkodni. Mégis rákényszerültem. Magamért sohasem alázkodnék meg. Apámért megteszem. Meg kell tennem. Ezt parancsolja az Isten, hitem, erkölcsi felfogásom.