Szövetség a vámpírokkal

Első fejezet

Nyögve felemelem az arcom a sikátor nedves betonjáról. A hajléktalanságot nem ilyennek képzeltem. A legtöbb embernek, aki az utcán alszik, valószínűleg nincs sok választási lehetősége. Ahogy nekem sem.

Vagy mi.

Valójában akadt volna egy másik lehetőségem is, de nem akartam ráfordulni a B tervre anélkül, hogy próbát tennék a hajléktalansággal. Úgy képzeltem, hogy ez lesz a nagybetűs élet kezdete.

Hát, nem az volt.

Baromira nem.

Fájdalom nyilallt a fejembe – a sikátor végén lévő lámpaoszlop fénye miatt. Így már értettem, hogy ez az isten háta mögötti, dohos hely a két betonépület között miért tök üres és hogy miért nem bukkant fel egyetlen derék hajléktalan sem rajtam kívül.

A fejemet fogva felültem, mire valami pépes, meghatározhatatlan eredetű szemétdarabka lehámlott az arcomról. Az ázott trutyi az ölembe hullott, de én nem néztem oda, ragaszkodtam magamban ahhoz az elképzeléshez, hogy újságpapír volt előző életében. Nekidőltem a falnak, de minden gyanús hang hallatán összerezzentem, és azt hiszem, egy idő után elveszítettem az eszméletem – majd a mellettem lévő szemétkupacba borultam. Ha azt mondanám, hogy az életem nagy fordulatot vett, az enyhe túlzás lenne.

Blöff City legnagyobb – és a világ hetedik legnagyobb – vagyonának örököse koldusbotra jutott. Egyik napról a másikra.

Önként.

Ökölbe szorítottam a kezem, és kihúztam magam. Én tagadtam ki saját magam az örökségemből. Megvolt az oka annak, hogy ott kötöttem ki, ahol. És ezt a bizonyos okot nem feledtethette velem egyetlen éjszaka a hideg, kemény földön – sem különféle pépes trutyik.

A kockás bőr Elegance hátizsákom után nyúltam, és ahogy felálltam, a vállamra kaptam a vékony pántjait.

– Ideje összekapni magad, Basi! – jelentettem ki határozott hangon, és leporoltam magam.

Amikor elindultam a sikátor vége felé, akkor jöttem rá, mekkora lyuk tátong a tervemben.

Basszus.

Hol is lakik Tommy? – jutott eszembe. Ő volt a B tervem.

Kavargott a gyomrom a hányingertől, ahogy jobbra-balra nézelődtem az üres bevásárlóutcában. Utáltam, amikor megmutatkozott a sznob tudatlanságom. Folyton az a magányos tény került napvilágra ilyenkor, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek. Hogy a fenébe szoktak közlekedni a normális emberek? Ó, hagyjuk ezt! Tudtam én, hogy busszal, vonattal meg autóval járnak. De hogy hogyan működtek ezek a rendszerek? Arról kurvára semmi fogalmam nem volt.

A szívem hevesen dobogott, de nyeltem egy nagyot, mielőtt elhatalmasodott volna rajtam a hisztéria.

Gondolkozz, Basi, te pénzes ribanc!

Azért jöttem ide, mert a környék félig-meddig ismerős volt. A Báróné utcában, megtévesztő neve ellenére, csak néhány csúcskategóriás üzlet volt, és azokban már jártam is párszor. Jóval több volt ezen a környéken a lepusztult épület és a fast fashion bolt, így errefelé mindig úgy éreztem, hogy egy kicsit tilosban járok. Ezért is választottam önkéntes exörökösként ezt a helyet az első éjszakám helyszínéül. A Báróné utca valahol félúton helyezkedett el az egykori és a vágyott új életem között.

Nem ezt az életet tervezték nekem. Ebben az új életemben nem éreztem azt, hogy irányítanak, hogy egy előre meghatározott játék része lennék, ahol a fejem felett döntenek.

Az, mondjuk, egy kis szépséghiba, hogy valójában nem magamtól kerültem ide. Megkértem a sofőrömet, hogy tegyen ki pár sarokkal lejjebb.

A gyomromban kavargó hányinger felerősödött, de emlékeztettem magam, hogy muszáj leszek szembenézni azzal, hogyan élnek a valódi emberek.

Csak két lehetőség jutott eszembe.

Az egyik az volt, hogy céltalanul sétálgatok, amíg nem találok egy olyan izét, megállót vagy mit, ahol megáll a busz vagy a vonat. Volt nálam egy kis aprópénz.

A másik tervem az volt, hogy segítséget kérek.

Tekintve, hogy a nap éppen csak kikukucskált a betonépületek mögül, valószínűtlennek tűnt, hogy találok bárkit, akihez fordulhatok. Megdörzsöltem a homlokomat, mire még több fura pép pottyant le rólam.

Fáradt mosoly ült ki az arcomra.

Hajléktalanok.

Biztosan akad itt néhány.

Elegance hátizsákomat megigazítva elindultam lefelé a Báróné utcán, be-belesve az épületek közötti szűk, szürke zugokba. Azokat a sikátorokat kihagytam, amelyeknek a végén pislákoló lámpaoszlopokat láttam. Most már én is tudtam, hogy azokat mindenki elkerüli.

A Báróné és a Király utca sarkán végül aranyra leltem. Egy borotvált fejű, fekete kapucnis férfi volt.

– Elnézést – szólítottam meg integetve, mire a fickó felugrott és megpördült. Beléptem az árnyékos sikátorba, és odaléptem a magas férfihez. A tekintete az arcom bal felére siklott, majd körülnézett. A szeme kikerekedett és véreres volt. Tán rosszul aludt?

De miért nyalogatta folyton az ajkát?

Reméltem, hogy csak azért, mert az utcán alvástól megszomjazik az ember, de mivel tartottam tőle, hogy valami pszichopata, távolabb húzódtam.

– Helló – szólaltam meg vidám hangon. – Egy kicsit eltévedtem, nem tudnál segíteni?

Átlesett a vállam felett.

– Egyedül vagy?

Az ijedség fokozódott.

– Hát persze. – Újra megigazítottam a hátizsákomat. – Egy barátnőm lakását keresem.

A férfi valami vékony, habszivacsnak tűnő darabot tekergetett a kezében, de hirtelen megdermedt. Aztán folytatta a műveletet, és ismét megnyalta az ajkát.

Szemügyre vettem a borotvált fején lévő vágásokat, és feltűnt, milyen koszos mindenhol a bőre. Minden belőle áradó figyelmeztető rezgés ellenére a szívem összeszorult, és ahogy eszembe jutott, miért is vagyok itt, új erőre kaptam.

A rendszerrel van a baj. Néhány kiválasztottat megjutalmaz, mindenki mást pedig büntet. Miért lett ez az ember hajléktalan? Miért nem segített neki senki?

A matracot a legközelebbi épület repedezett betonfalának támasztotta.

– Hol lakik a barátnőd?

A kérdés hallatán megfeszültem. Basszus. Tényleg, hol is lakik Tommy? Számtalanszor jártam már nála – habár inkább ő járt hozzám, hiszen az apja volt a birtokunk istállóvezetője, meg ilyenek.

– Ööö… – Körülnéztem.

A tekintetem megakadt az utca túloldalán lévő bolt szürke tetején. Hát persze. Csak fáradtabb vagyok, mint máskor, könyveltem el magamban.

– Narancsban lakik – jelentettem ki büszkén.

Megnyalta az ajkát, és kétkedő pillantást vetett rám.

– Te is Narancsban laksz?

Kissé képmutatónak tűnt, hogy a Szájnyalogató Csávó ítélkezik a barátnőm szerény anyagi körülményei felett.

– Narancsban – ismételtem meg, és figyeltem rá, hogy a kezem, amit önkéntelenül csípőre tettem volna, maradjon csak továbbra is a törzsem mellett lógva. A csípőre tett kéz és a türelmetlen lábdobogás olyan sznob szokások voltak, melyekről próbáltam leszokni. A szegény emberek nem csinálnak ilyesmit.

A férfi kihúzta magát, megmutatva, milyen magas valójában. És az a szem! Azt, hogy véreres, még értettem is. Most ébredt fel. De a nagyra tárt szeme miatt kissé zavarba jöttem. Az embernek pár másodpercenként azért csak kell pislognia, nem?

És ahogy az ajkát nyalogatta…

– Komolyan, haver. Gyűjts esővizet, vagy valamit! – viccelődtem, miközben a táskám pántját szorongattam.

Szájnyalogató Csávó erre ledermedt.

– Tessék?

– Ööö, semmi – motyogtam, és elhúzódtam. – Semmi baj, ha nem tudod, hol van Narancs. Csak gondoltam, megkérdezem. Köszönöm a segítséget.

– Még nem segítettem neked.

Hát… ha azt tervezte, hogy megteszi, akkor itt a legmegfelelőbb alkalom. Kikényszerítettem magamból egy mosolyt.

– Nagyra értékelném, ha megmutatnád a helyes irányt.

A férfi a kapucnis pulóverébe dugta a kezét, és összegörnyedt. Jobbra rántotta a fejét.

– Arra menj!

A falra bámultam.

– Jobbra?

Egy bólintás volt a válasz.

– Igen, aztán egyenesen. Így eljutsz Vörösbe.

Halk sóhaj hagyta el az ajkamat. Vörösből már könnyű lesz megtalálni Narancsot. A külvárosi részek a színskála különböző árnyalatairól kapták a nevüket, kivéve a központot, az üzleti negyedet, Szürkét, amit a többi kerület körülzárt.

– Köszönöm – feleltem, és próbáltam némi őszinte aggodalmat csempészni ebbe a szóba.

Felnézett.

– Nem te vagy az első, aki segítséget kér. Sok gazdag, elkényeztetett kölyök van errefelé, aki a lázadó korszakát éli.

Na, ez túl bunkó volt. Hátradobtam a hajamat.

– Valóban?

Szájnyalogató Csávó ismét kihúzta magát. Akár finom emlékeztetőnek szánta a gesztust, hogy ki győzne egy köztünk zajló verekedésben, akár nem, én úgy véltem, jobb, ha összehúzom magam és izzítom az izmaimat a fejvesztve meneküléshez.

A fickó nem közeledett felém, én pedig néhány másodperc elteltével megnyugodtam.

Elég volt neki egyetlen pillantás, és máris gazdag, elkényeztetett kölyöknek bélyegzett, csakhogy én nem olyan voltam, mint a többi szökevény, akivel találkozott.

Egy lendülettel lekaptam a táskám a hátamról, hátracsaptam a tetejét, és belenyúltam egy kis cipzáras zsebbe. Rövid turkálás után előhúztam egy százdolláros bankjegyet.

– Tessék. Fogadd el! A segítségedért. – Bátorítóan mosolyogtam rá.

A pénzt egy szempillantás alatt kikapta a kezemből.

Fú! Elég gyors tudott lenni, ha akart. Nem volt túl jó ötlet, hogy ebbe a sikátorba jöttem.

Úgy nézegette a százast, mintha valami Monopoly-bankót adtam volna neki.

– Az utolsótól egy ötszázast kaptam.

Az utolsótól!

Leesett az állam.

– A legutóbbi gazdag kölyök is fizetett neked?

Szájnyalogató megvonta a vállát.

– Mindannyian adnak. Általában azért, mert csapdában érzik magukat.

…Én is csapdában érzem magam.

Összehúztam a hátizsákom cipzárját, és a két tenyerem sarkát a szememre szorítottam. Ennek a fickónak borzalmas volt a modora. Bár valójában mégsem.

Inkább az a helyes megfogalmazás, hogy nem voltak túl tapintatosak a megjegyzései.

Nem volt szükségem a jóváhagyására.

Ahogy nem volt szükségem a gazdag barátaim és a szüleik jóváhagyására sem.

Még a nagyanyám jóváhagyása is másodlagos volt ahhoz képest, hogy úgy élhessek, ahogy én azt jónak láttam.

– Köszönöm – feleltem röviden, és hátráltam, majd sarkon fordultam.

– Van nálad drog? – kérdezte a férfi.

Idegesen felnevetve megszaporáztam a lépteimet.

– Nem, az nem az én világom. De sok szerencsét… hozzá!

A késztetés, hogy a vállam fölött visszanézzek, felerősödött, de elnyomtam. Amikor a sarokra értem, jobbra fordultam, fokoztam a tempót, és csak akkor lassítottam, amikor már jó pár háztömböt magam mögött tudtam.

Megjegyzés önmagamnak: a heves szájnyalogatás droghasználatra utalhat. A csávó ennek ellenére útba igazított, úgyhogy ezt győzelemként könyveltem el.

Kényelmes terpeszbe álltam, és kinyújtóztattam a lábam. Nagyanyám ezt úrhölgyhöz nem illő, közönséges viselkedésnek nevezte volna. Bár amikor ezt a megjegyzést tette, az csak félig volt szidalom, félig az amazonlábamat dicsérte.

A lehető leghamarabb Tommyhoz akartam érni.

Talán jobb ötlet lett volna, ha azt kérem a sofőrtől, tegyen ki Tommy háza közelében. És talán jobb lett volna olyan cipőt felvennem, ami nem készíti ki a lábam.

Mire a távolban feltűntek Vörös fényes háztetői, a Hatch lapos talpú cipőmnek köszönhetően két vízhólyag nőtt a sarkamon.

– A kurva életbe – morogtam.

Balra fordulva észrevettem, hogy hosszú amazonlépteim mostanra olyan bicegéssé váltak, amit Rumpelstiltskin is megirigyelt volna. Amikor Vörös külvárosához értem, összeszorítottam az állkapcsomat, és végre rávettem magam, hogy levegyem azt az átkozott cipőt. A normális emberek mezítláb járnak, nem igaz? Persze lehet, hogy nekik nem vérzett a lábuk. De a lényeg most az volt, hogy átérezzem, milyen lehet szegénynek lenni.

Ahogy Vörösből ráfordultam a Narancsba tartó útra, a lelkesedés új lendületet adott, és egy idő után rájöttem, hogy tudom, hol vagyok. A megkönnyebbülés hatására már nem is éreztem a kisebesedett lábamat, de amikor megérkeztem a narancssárga tetős házak utcájába, ahol a legjobb barátnőm lakott, elkezdtem aggódni amiatt, mit is mondjak Tommynak.

Vérző, mocskos, büdös.

Tommyval meglehetősen hasonló nézeteket vallottunk – egyetértettünk abban, hogy ez a világ csak egy maroknyi embernek kedvez, mások azonban ahelyett, hogy élveznék az életet, látástól vakulásig dolgoznak, hogy ne haljanak éhen. Az örökségemből… basszus, valójában a járadékaimból is teljes életet élhettem volna. Úgy, hogy minden szeszélyemet kielégítem és minden érdeklődési körömben elmerülök. A barátnőmnek nem adatott meg ez a luxus. Heti hat napot dolgozott, hogy meg tudjon élni. Hogyan magyarázzam el valakinek, még ha az a legjobb gyerekkori barátom is, hogy lemondok az ezüsttálcán kínált gazdagságról és a luxuséletről?

Igazi életre vágytam. Nem akartam a gazdagok kibaszott játékát játszani.

Lelassítottam a lépteimet, majd Tommy házával szembefordulva egy darabig a krémszínű, repedezett falfestéket és a ház tetőcserepeinek égetett narancssárga színét figyeltem. Tekintetem aztán a narancssárga ajtóra, majd a házat bal oldalról megkerülő, kanyargó ösvényre kúszott.

Úgy éreztem, huszonegy éves fejjel éretlenség lenne, ha az ablakon keresztül osonnék be a szobájába. Tommy azonban nem véletlenül volt a B tervem. Az apja a családom birtokán dolgozott, és ez így volt egész életében. Nem tudtam, hogy a nagyanyám figyeltet-e engem, vagy sem. Azt viszont tudtam, hogy Tetley úr erkölcsi kötelességének érezné, hogy tájékoztassa a gyámomat a biztonságomról és a tartózkodási helyemről, méghozzá rögtön azután, hogy kinyitja a bejárati ajtót.

Meg akartam igazítani a vajszőke fürtjeimet, de akkor megpillantottam a tenyeremen szétkenődött trutyit.

Na nem. Hívjatok nyugodtan gyávának! Vagy gazdag, elkényeztetett kölyöknek. Az ablakhoz mentem.

Végigbicegtem a kanyargó ösvényen, mint valami lábfájós kobold (az is voltam), aztán óvatosan bekopogtam a poros ablakon.

– Tommy! – sziszegtem.

Vártam egy kicsit, aztán újra kopogtam. Kérlek, legyél itthon! Említett egy Dean nevű dögös srácot, amikor utoljára beszéltünk. Általában átugratott a fiúkkal néhány kötelező kört, mielőtt ottalvós bulira került volna sor, de úgy tűnt, beleszeretett ebbe az új példányba.

– Tom.

A függönyök széthúzódtak. Hátrahőköltem a meglepetéstől, és néztem, ahogy a barátnőm ovális arcán gyors egymásutánban a düh, a döbbenet és a megkönnyebbülés jele váltja egymást.

Tehát mindenki tudott róla, hogy elszöktem…

Nem volt időm üzenetet küldeni neki, mielőtt elviharzottam – és makacs módon a birtokon hagytam az összes elektronikai eszközömet. Tommy biztosan az apjától értesült a dologról.

Előrehajoltam, ráleheltem az ablakra, hogy bepárásodjon, és azt írtam rá az ujjammal: S E G Í T S!

Barna szeme körül ráncok tűntek elő a vigyortól, majd kitárta az ablakot.

– Jól vagy? – kérdezte azonnal. Lágy hangja balzsam volt a lelkemnek.

– Minden oké.

– Hmm. – Tommy tetőtől talpig végigmért. – Azt hiszem, nagyjából annyira oké minden, mintha vesztettél volna egy bokszmeccsen.

Lesütöttem a szemem, és összerezzentem.

– Ja… nem a legjobb cipőt választottam.

– Jaj, ez a cipő gyönyörű! – mondta, és halkan füttyentett egyet. – Csak nem praktikus.

A vállam megereszkedett.

– Bejöhetek?

– Mintha kérdezned kéne. Gyere a bejárati ajtóhoz!

Tétováztam.

– Nem akarom, hogy apád meglásson, és elmondja a nagyanyámnak.

– Nem most jöttem le a falvédőről, Basil. – Felvonta a szemöldökét. – Egyetlen ember van, aki az ablakomhoz szokott jönni: a részeg Basil, a magányos Basil, a dühös Basil és a tele-vagyok-ötletekkel Basil.

– Volt már olyan, hogy egyszerre jelent meg mind a négy verzióm? – kérdeztem, és vigyor terült szét az arcomon.

– Egyszer, esküszöm, öt volt. Az nagy buli volt. – Ismét végigmért, és megrázta a fejét. – A bejárati ajtó, Basil. És aztán pedig… Le kell zuhanyoznod. Azonnal. Talán háromszor is. És tudni akarom, mi a fene folyik itt.