Második fejezet
1147 Words
– Basilia Le Spyre, vonszold ki a segged az ágyból! Dolgunk van.
Felriadtam, és zavartan néztem körül.
– Hol vagyok?
Tommy, aki már hozzászokott, hogy néha félrebeszélek ébredéskor, vigyorogva csak annyit felelt:
– Nálunk.
Elhagytam a birtokot. Az utcán aludtam. Aztán Tommyék házába kerültem, Narancsban.
Leeresztettem a vállam és a légzésemre koncentráltam, míg a dübörgő szívverés hangja el nem halkult teljesen a fülemben.
– Hány órát aludtam?
– Átaludtad az egész napot. Ha ezt tervezted az új, szegény ember életedre, akkor nagyon újra kell gondolnod a dolgot. Mi soha nem alszunk.
Rámeredtem.
Felugrott az ágyra, és nekidőlt a falnak, ahol az ágyfejnek kéne lenni. Tommynak nem volt ágyfeje, és nem tudtam rájönni, miért zavart ez mindig annyira. Volt egyáltalán bármi értelme az ágyfejnek?
– Szóval biztos vagy ebben? – kérdezte végül. – Úgy értem, amióta az eszemet tudom, utálod a gazdagok világát, de ha az egyetlen oka annak, hogy eljöttél, az, hogy összekaptál a nagyanyáddal, akkor… bocsáss meg, hogy ezt mondom, de igazából még a nagyanyád és a barátai a legelviselhetőbbek abban a flancos baromságban, amibe beleszülettél.
– Nem emiatt tettem. És amúgy ő volt az egyetlen oka, hogy ilyen sokáig maradtam. – Visszaidéztem heves szócsatánkat. – A vitánk egy butaság volt, tényleg. Megint rám szállt, hogy kezdjek el részt venni a rendezvényeken mint a birtok leendő tulajdonosa és arca, én pedig egyszerűen kiborultam. Nem is miatta, hanem… emiatt az állandó érzés miatt, hogy el vagyok szakadva a valóságtól és teljesen kívül állok rajta. Ez a veszekedés volt a fordulópont. Tom, én élni akarok. Segíteni akarok az embereken. Persze, szórhatnám a pénzt ész nélkül. Még azt is megpróbálhatnám felkutatni, hogy a pénzt hogyan tudnám a leghasznosabban felhasználni. De anélkül, hogy megélném ezt az életet, hogyan érthetném meg igazán, hogy mit kell tennem? – És hogy ki vagyok.
Nehéz csend telepedett a szobára.
Amit végül Tommy tört meg azzal, hogy egy rakás fekete-fehér papírlapot tett az ölembe. Kissé szédülten meredtem rá. Aztán csak eszembe jutott az a bizonyos szó.
– Újság.
– Szép munka, szöcske!
Újabb pillantást vetettem rá.
– A birtokra járnak újságok.
– Ja, tudom. A komornyikod ezüsttálcán szállítja. Az álláshirdetéseket nézegettem neked.
Ez felkeltette az érdeklődésemet.
– Szemüveg.
A táskám alvás közben a barna szőnyegre borult. Tommy lehajolt érte, én pedig addig kotorásztam benne, míg meg nem találtam a szemüvegtokomat.
Feltettem a vastag, fekete keretes szemüveget, és a nyitott újságra bámultam. Három piros karika virított rajta.
– Azok jók lehetnek – motyogta Tommy. – Telefonon megkérdeztem a főnökömet a mosodában, de oda nem vesznek fel. Addig semmiképp nem, amíg az egyetemisták vissza nem mennek az iskolába két hónap múlva.
Összeszorult a szívem. Tommal együtt dolgozni baromi menő lett volna.
Lássuk, mi van itt!
A szemem az elsőn akadt meg.
– Paradicsomfeldolgozó gyári munkás. – Vádló tekintettel néztem Tomra.
– A koldusok nem válogathatnak – emlékeztetett rá.
Ja, ez igaz.
– Mi van még? – Megnéztem a következő hirdetést. – Újságkihordó! Most szórakozol velem?
Grimaszolt.
– Ezt vonakodva karikáztam be. Tizenhárom éves koromban én is csináltam. Kibaszottul utáltam.
– És mi van a többivel? – Rengeteg állás volt a két oldalon.
– Mindegyikhez képesítés kell, amivel te nem rendelkezel. Nem hiszem, hogy a nagyanyádtól kapott üzleti leckék számítanak.
A francba!
– De lehet, hogy valaki azt akarja, hogy kezeljem a milliárdjait.
Tommy felhorkant.
– Mindketten tudjuk, hogy azzal nem lenne gondod, de képes vagy-e arra, hogy néhány dollárt kezelj? Van egy olyan érzésem, hogy ahhoz más készségek kellenek.
Talán. De szerintem ugyanazok az elvek működnek ott is.
Kissé félve siklott a tekintetem az utolsó bekarikázott hirdetésre.
– Huh! Eladó kisállat-kereskedésben. Ez nem is olyan rossz.
Lehetnék eladó egy kisállatboltban? Egész nap cicákat és kiskutyákat ölelgethetnék? Mármint, nem a kakilapátolás a kedvenc hobbim, de ennek az állásnak tutira lenne pár előnye.
– Ezt elfogadom – jelentettem ki, és az ujjammal a lapra böktem.
Tommy legyintett.
– Ez nem ilyen egyszerűen megy, Basi. Előbb készítened kell egy önéletrajzot, és el kell menned egy állásinterjúra.
A szemem forgattam, és tovább pásztáztam a listát.
– Azért nem vagyok teljesen járatlan a birtokon kívüli életben.
Megremegett az ajka.
– Úgy érted, elég szappanoperát néztél ahhoz, hogy értsd, milyen a mi paraszti életünk?
– Én az Igazságtartományt nézem a minőségi színészi alakítások miatt.
– Mi pedig a bonyolult cselekményszál miatt olvassuk a Fernando nyolckockás hasát.
Kuncogva végigfuttattam a szemem a többi hirdetésen. Uh, igaza volt! Az már igaz, hogy nincs orvosi diplomám. De még egy általános iskolai bizonyítványom sem!
Egy aprócska hirdetés keltette fel a figyelmem a bal alsó sarokban, már csak azért is, mert a hirdetés úgy nézett ki, mintha nem akarná, hogy megtalálják.
– Hé, mit szólsz ehhez?
Tommy átkukucskált a vállam felett.
– Ingatlanirodai gyakornok – olvastam hangosan. – Úgy látszik, ez egy fizetéssel járó képzés.
– Á, azt hagyd! – felelte elutasítóan. – A Helyes Élet Ingatlanirodába csak kapcsolatokon keresztül lehet bejutni. Biztos van olyan szabályzatuk, hogy nyilvánosan is meg kell hirdetniük az állásokat, de vagy előléptetnek, vagy házon belül vesznek fel valakit. Háromszor is megpályáztam azt az állást, és mások is. Soha senkit nem vettek fel.
Megigazítottam a szemüvegemet, hogy újra elolvassam a hirdetést.
– Tényleg? Pedig tökéletesnek hangzik. – A fizetés bizonyára nagyobb, mint egy kisállat-kereskedésben dolgozó segédnek. És ingatlanos gyakornokként nagyobb esélyem lenne az előléptetésre is. A nagyi nagybirtokos szomszédai közül néhányan ingatlanügynökként építették ki a birodalmukat. Nem mintha saját ketrecet akartam volna építeni, amikor épp most szöktem meg egyből, de a pénz biztonságot jelent ebben a világban, és most először alig volt néhány fillérem. Márpedig kellett valamennyi, ha fel akarom számolni a világban a vállalati korrupciót.
Mostanra teljesen magamhoz tértem.
– Össze kell raknom egy önéletrajzot – jelentettem ki, és körbepillantottam a szobában, hogy ihletet keressek.
Tommy félretette az újságot.
– Majd holnap. El kell mennünk a könyvtárba, mert csak ott van számítógép meg nyomtató, és az délután négykor bezár. Ma este pedig elviszlek vacsorázni.
– Én is ki tudom fizetni magamnak – vágtam rá.
– SRASZ – vágta rá Tommy, összefonva maga előtt a karjait.
Erre felszisszentem.
– Nem igaz, nem süt rólam a sznobságom!
Tízévesen kitaláltunk egy rövidítést, amit figyelmeztetésként használtunk. Amikor a barátaival voltam, és valami furcsát csináltam, Tommy odalökte nekem, hogy SRASZ (Süt Rólad A Sznobság). És ha ő volt az én gazdag barátaim körében, és ő viselkedett furán, akkor én nyögtem be, hogy SRASZ (Süt Rólad a Szegénység).
Abban a pillanatban, amikor már eleve rettenetesen kívülállónak éreztem magam, nem esett jól a szurkálódás. De a barátnőm sajnos immunis volt a mogorva pillantásomra.
– Ha nem süt rólad a sznobság, akkor megengedheted, hogy elvigyelek vacsorázni – jelentette be Tommy a két karját összefonva. – Különösen azért, mert apám hamarosan hazajön.
A gyomrom ezt a pillanatot választotta, hogy emlékeztessen: tegnap este óta nem ettem. Plusz: tényleg el akartam kerülni az apját.
– Kaja – morogtam. – Aztán önéletrajz.
A szavamba vágott.
– Aztán munka. Aztán lakás. Aztán elpusztítani az összes rosszfiút. Értem.
Olyan jólesett, hogy végre van valaki, aki figyel rám.
- Writer
