Harmadik fejezet-1
2006 Words
Púderkék selyemblúzt és fekete nadrágot vettem fel aznap. Elraktam a hátizsákomba az újságot, és elővettem a frissen kinyomtatott önéletrajzomat.
Kihúztam a nyakam, hogy el tudjam olvasni az élénksárga feliratot. Állati cuki. Az üzlet márkajelzését egy kép egészítette ki, amin egy mosolygó kutya és macska ölelgették egymást.
Jézusom!
Jó helyen jártam, rendben volt minden – ismét Szürkében. Miután segített az önéletrajzomban, Tommy gyorsan megtanította, hogyan viselkedjek, ha azt akarom, hogy felvegyenek.
Eljött a színészkedés ideje!
Nagy levegőt vettem, majd elindultam a kizárólag gyalogosok számára fenntartott utcán, és betoltam az állatkereskedés élénkkék ajtaját.
A háromnapos mosdatlanság szaga úgy borult rám, mint egy nyári napon a gyapjútakaró. Majdnem öklendezni kezdtem, de visszafogtam magam.
– Vaú! Üdv az Ááállati cukiban! Jenny vagyok. Miben segíthetek?
Fú, basssza meg!
Nekem is így kéne köszönni?
Megpördültem, szembe a köpcös eladónővel, és sietve lefegyverző mosolyt villantottam felé – néhány dolgot azért elsajátítottam a gazdagok között.
– Üdvözlöm, igen. Köszönöm, Jenny. Basi vagyok. Láttam az újságban az álláshirdetésüket, és szeretném benyújtani az önéletrajzomat.
Elfojtott lélegzetem a mellkasomban remegett.
A nő kedves arckifejezése eltűnt, én pedig pislogva csodálkoztam a változás miatt. Jenny a füle mögé tűrt egy göndör tincset. A haja ismét előbukkant, ahogy tetőtől talpig végignézett rajtam.
– Itt akar dolgozni? Ebben az állatkereskedésben?
Talán mégsem a legmegfelelőbb öltözékben jöttem. Kavarogtak a gondolataim, közben továbbra is teljes erőbedobással mosolyogtam.
– Igen. Épp most villásreggeliztem a nénikéimmel. – Valójában nem volt egy nénikém sem.
Jenny szeme összeszűkült. Az a kérdés merült fel bennem, vajon ő lenne-e a tulajdonos. Nagyon reméltem, hogy nem. Ahogy körözött, azon tűnődtem, hogy bármelyik pillanatban megszaglászhatja a fenekemet. Talán az itt töltött idő alatt felvett néhány állati tulajdonságot.
Kinyújtotta a kezét, én meg csak bámultam egy ideig, de aztán rájöttem, hogy az önéletrajzomat kéri.
– Tessék. – A kezébe nyomtam a két lapot. – Nem sok munkatapasztalatom van, de biztosíthatom, hogy gyorsan tanulok. És imádom az állatokat. Ez tényleg egy álommunka lenne számomra. – A hátam mögött keresztbe tettem két ujjamat.
Tommy azt mondta, hazudnom kell, hogy megkapjam az állást. Rosszul éreztem magam emiatt, de a barátnőm biztosított róla, hogy nem sok olyan meló van, amit bárki is szeretne, tehát gyakorlatilag elvárják mindenkitől, hogy hazudjon.
Jenny az önéletrajzomról rám emelte a tekintetét, és láttam, hogy gúnyosan fanyalog, mielőtt folytatja az olvasást.
Túlságosan is erőlködtem volna?
Kezem-lábam viszketett, meg akartam mozdulni. Kényszerítettem a tagjaimat, hogy meg ne moccanjanak, és közben körbekémleltem. Nehéz volt megállni, hogy ne fintorogjak az átható dögszagtól. Árusorok töltötték ki a teret a pénztár körül. Középen nagy ketrecek álltak, és mosolyogva néztem a bolyhos nyuszikat, amik a palatáblák között bujkáltak. Csirkehangot hallottam, és ahogy elfordultam, láttam, hogy a túlsó falon madárketrecek sorakoznak, a jobb oldali fal mentén pedig akváriumok.
Ha tényleg itt fogok dolgozni, több testápolót kell vennem. És literszámra kell majd magamra kennem.
– Melyik a kedvenc kutyafajtád? – szegezte nekem a kérdést Jenny, leeresztve az önéletrajzom.
– Egyértelmű – vágtam rá. – A francia bulldog.
A szája lefittyedt.
– A fejük túl nagy a természetes szüléshez – csattant fel. – Az anyák több mint 90 százaléka császármetszésre kényszerül.
A picsába! Labradort kellett volna mondanom.
– Ez szörnyű. Nem is tudtam erről.
Jenny kemény tekintettel nyújtotta felém az önéletrajzomat.
– Olyat keresek, akinek több tapasztalata van.
Több tapasztalata, anyád picsája!
– Tényleg nagyon szeretnék megtanulni mindent, amit az állatokról és az állatkereskedésről tud.
Szerintem a helyzet még menthető. Szerintem…
– Nem ilyen munkatársat keresünk. – A nő felém tartotta az önéletrajzot, én azonban hátrébb léptem.
A francba! Tommy azt mondta, a vezetők csak elveszik azt az átkozott önéletrajzot egy mímelt mosoly kíséretében, és megköszönik.
Kapkodtam a fejem, mentő ötletre volt szükségem.
– Ööö… Ez igazán nagy kár, Jenny. Köszönöm, hogy időt szánt rám. Esetleg itt hagyhatom mégis az önéletrajzomat? Arra az esetre, ha meggondolná magát?
Sóhajtott egyet.
– Persze.
Tudtam, hogy az önéletrajzom a kukában köt majd ki.
– Oké, köszönöm! Örülök, hogy megismerhettem.
Majdnem megbotlottam a saját lábamban, ahogy sietve kimenekültem a bűzös boltból. Miután becsuktam magam mögött a kék ajtót, random irányba indultam sietve, nehogy utánam jöjjön, és figyeljen.
Hogy paranoiás lennék?
Nyögtem egy nagyot, és végigsimítottam selymes, vajszőke fürtjeimen.
– Ez nem ment túl jól.
Ez volt az egyetlen munka a három közül, ami egy kicsit is érdekelt. Úgy tűnt, mégiscsak el kell mennem a másik két helyre. Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy azonnal felvesznek.
A valóság kibaszott kiábrándító volt.
Talán a többi hely gyalogosan is elérhető. Hétfő volt, és Tommy a mosodában dolgozott déltől este hétig, a hét hat napján. Nem élveztem a gondolatot, hogy egyedül térjek vissza a házába, és a kudarcomban főjek.
Kerülgettem az embereket a járdán, és szlalomozás közben felugrottam egy lépcsőfokra, ami egy bankba vezetett. A hely a család egyik barátjának a tulajdonában volt. Lesújtó pillantást vetettem az épületre, habár őszintén kedveltem Sir Olytheiut.
Megráztam az újságot, és a másik két bekarikázott álláshirdetés címét kerestem. Tommyval a Narancsból Szürkébe tartó busszal közlekedtem, és csak ennek a vonalnak a megállóit ismertem. A paradicsomfeldolgozó a mezőgazdasági negyedben volt. A város külvárosait egyik oldalról kiterjedt földek határolták, ahol a lakosság számára szükséges összes terményt termesztették. Blöff City legtöbb lakója büszke volt erre az önfenntartó gazdaságra. Ilyen kevés lakos esetében ez valójában nem is lehetett volna lehetséges. Csak azért működött a rendszer, mert a város túloldalán – ahonnan én jöttem – ott voltak azok a hatalmas birtokok.
Nem tudtam, hogy a paradicsomfeldolgozó gyár irányába jár-e busz, és túlságosan féltem ahhoz, hogy kockáztassak. A kölcsönkapott szandálban – ami szerencsére nem nyomta egyik vízhólyagomat sem – biztosan nem tudtam volna elgyalogolni odáig.
Megint elakadtam.
Összeszorítottam a számat, és újra elolvastam a címet az újságban. Jonker utca, Heraldson–Jamie Toronyház, 26. emelet.
Fogalmam sem volt, hol van az a Jonker utca, de minden felhőkarcoló Szürkében található, így a hely gyalogosan is elérhető. A francba! Azért félig reménykedtem abban, hogy nem kell odamennem. Tényleg újságkihordó akarok lenni? Vagy jobb lenne, ha nem kapkodnék ennyire? Milyen gyakran jelenik meg az az újság? Ha minden alkalommal két oldalt raknak tele állásajánlattal, akkor rövid időn belül biztosan akad valami jobb.
Jó, de mi van, ha mégsem lesz jobb? Alig volt nálam pénz. Minél tovább rekedtem a bizonytalanságban, annál jobban féltem. Elhatároztam, hogy nyitottan állok a jelenlegi sorsom furcsaságaihoz.
A tekintetem a bal alsó sarokban lévő aprócska hirdetésre vetődött, mintha valami vonzott volna oda. A hirdetés még mindig ott volt, annak ellenére, hogy észrevétlen akart maradni. Tommy azt mondta, ne foglalkozzak a Helyes Élet Ingatlanirodával. Nem voltam benne biztos, hogy ezt a luxust megengedhetem magamnak.
Megnéztem a címet. Márki utca, Kyros Sky, 44. emelet.
Egy újabb felhőkarcoló. Oké, öt példányban volt nálam az önéletrajzom. Eljött az idő, hogy elterjesszem az anyaszomorító hírt: Basi a városban van.
Felbátorodva vetettem magam a városlakók tömegébe.
Uh!
A levegő kiszorult a tüdőmből, amikor egy nagy test belém csapódott. Néhány lépést hátrálni kényszerültem, és fájdalmasan szívtam be a levegőt. Intenzív forróság terült szét a hasamon. Üvöltöttem egyet, és eltartottam a selymet a felsőtestemtől.
Lenéztem, és egy nyögés hagyta el a számat a barna folt láttán, ami teljesen beborított.
– Ön jött nekem – vádolt a férfi. Fölém tornyosult, kétszer akkora volt széltében-hosszában, mint én.
Összeszorítottam a fogamat.
– Nem volt szándékos.
– És a kávém is oda. Most vettem.
Hűha, és hol marad az a rohadt bocsánatkérés? Kettőnk közül én voltam az, akire ráömlött a forró kávé. Most már pont feleannyi hordható ruhám van, mint eddig.
– A kávéja végigömlött rajtam. Nem tudom, melyikünknek rosszabb.
– Mindegy. Vigyázzon, hova lép!
Kitértem előle.
– Dettó, seggfej.
Utánam pördült, én pedig a tömegbe menekültem, és hamarosan eltűntem a névtelen tömegben. Haha! Kiderült, hogy ennek a káosznak van némi előnye is.
A felsőm az már más tészta volt. Magamban motyogva szidtam a bunkó fickót. Nem mehettem így sehova az önéletrajzommal – bár Jennynek talán szimpatikusabb lettem volna így. Azt képzelhette volna, hogy a folt csak egy kis kutyahányás maradványa.
Kiszúrtam egy gyorsétteremláncot, és irányt változtattam. A Montgomery’sben volt nyilvános mosdó. Tommy mesélt róluk az egyik részeges éjszakai klubos történetében.
Elsiklottam a vásárlók sora mellett, és azon tűnődtem, vajon tisztában vannak-e azzal, hogy egy olyan vállalatot támogatnak, aminek mindenféle mocskos dolgokban benne van a keze – beleértve azt is, hogy milyen élelmiszertörvényeket fogadtak el a kormányban. Amikor az embereknek alig volt pénze, és az egészségtelen ételek olcsóbbak voltak, mint a gyümölcs meg a zöldség, akkor a szegények természetesen naponta ették a szemét gyorskaját. Ezt az egészségügyi problémáik is bizonyították.
A fejemet rázva kerestem egy vécét, és végre kiszúrtam egy táblát az átellenes sarokban.
Siker!
Mosolyogva kanyarogtam a székek és asztalok között, aztán beléptem a női mosdóba. Nem kis undorral fürkésztem a látottakat. Pfuj. A csempézett padlót víz borította. Legalábbis reméltem, hogy az a valami víz. A helyre ráfért volna egy alapos felmosás és egy vagy inkább három tengeri sós-sáfrányos gyertya.
Elővettem egy marék papírtörlőt, és nekiestem a felsőmet borító foltnak. A mellem alatti részt totál átáztatta a kávé.
– Még szerencse, hogy a selyem gyorsan szárad – motyogtam.
Egy nappal korábban gondolkodás nélkül bedobtam volna a foltos inget a fürdőszobai szennyeskosárba, amit a hat szobalány valamelyike naponta ürített. Két nappal ezelőtt még volt egy hatalmas gardróbnyi cuccom. Most azonban alig volt bármi tulajdonom ezen a blúzon kívül.
Végül levettem a púderkék felsőt, hogy kiáztassam és kicsavarjam. Figyelmen kívül hagytam a ki-be járkáló nők döbbent pillantásait, miközben a Montgomery’s mosdójában mosakodtam. Ha tudnák, hogy az utcán aludtam, kétszer is meggondolnák, felvegyék-e velem a szemkontaktust.
Igazából még hálát is adtam Zeusz bal heréjének, hogy egy ismerősöm sem járt ide, de ez az érzés szintén felbosszantott.
Visszavettem magamra a ruhát, begomboltam felül, alul pedig a nadrágomba tűrtem.
Tessék. Ez már nem is tűnt olyan…
A francba! Úgy néztem ki, mintha hóangyalt csináltam volna egy sáros pocsolyában. Csak meg kellett várnom, hogy megszáradjon, és remélni, hogy tényleg sikerült kisikálnom a foltot.
Megmostam a kezemet, fröcsköltem egy kis vizet az arcomra, és a tükörképemet néztem. Topáz szemek bámultak vissza rám, és azt kérdezték, mi a fenét csinálok.
– Jó kérdés, baromarc – feleltem a tükörképemnek.
A szemem túlságosan csillogott: zaklatott energiától izzott. A hajam azonban ma jó volt hozzám: de úgy tűnt, ezzel nagyon egyedül van az összképet tekintve. A sűrű szőke séró természetes, csiga alakú fürtöket formált, ha hagytam a levegőn száradni. Nemrég jártam a szalonban, és megkértem a fodrászomat, hogy tegyen pár világosabb csíkot bele. Ami ideális időzítés volt, mert azt hiszem, ha a Tommy által talált állások valamelyikéből fogok élni, akkor soha többé nem engedhetem meg magamnak, hogy visszamenjek arra a drága helyre.
Mivel nem tetszett, amit a tükörben láttam, elvettem még pár papírtörlőt, megszárítottam vele az arcomat, és elhagytam az illemhelyiséget.
Egy cingár srác vágott elém, amint újra beléptem az étteremrészbe.
– A mosdóba csak fizető vendégek járhatnak – közölte velem, egyenesen a szemembe nézve.
Összehúztam magam.
– Nem használtam a vécét. Csak le kellett törölnöm egy foltot a blúzomról.
Grimaszolt.
– A mi vizünkkel. És használt papírtörlőt is?
Ökölbe szorult a kezem.
– Ez most komoly? Nem gondoltam, hogy a Montgomery’s ennyire fukar.
– Mi egy üzlet vagyunk, kisasszony. Nem jótékonysági szervezet – vágott vissza gúnyosan.
Fú, de megmutatnám neked, kisasszony! A szemöldököm feljebb húzódott, a kezem pedig elindult a csípőm felé. A legnyugodtabb arckifejezésemmel bámultam rá – amit a nagyanyámtól lestem el.
– Valóban? – kérdeztem gőgösen.
A cingár tini unott arckifejezéssel figyelt engem.
– Már mondtam, nem hallotta? Vennie kell valamit, mielőtt elmegy.
– Különben? – csattantam fel, hátradobva a hajamat.
Erre gúnyosan vigyorogni kezdett.
– Különben hívom a rendőrséget, hogy kísérjék be a kapitányságra. Birtokháborításért.
Ez komoly? A felháborodástól feszült a mellkasom, de mindent megtettem, hogy ne reagáljak. A letartóztatás akadályozhatta volna az álláskeresésemet. És nem volt pénzem az óvadékra.
Miért engem vett célba ez a gyerek? Rengeteget jártam a városban. Az emberek általában kedvesek voltak és mosolyogtak. Talán csak balszerencsém volt, hogy összefutottam a város mindhárom seggfejével?
…Vagy talán azért viselkedtek most másképp, mert nem egy fekete autóban érkeztem, elsötétített ablakokkal és sofőrrel?
Sóhajtottam egy nagyot.
– Jól van. Mi itt a legolcsóbb?
A szeme diadalittasan csillogott.
– A jégkrémünk. 100 százalékban bio.
– Úgy érti, hogy a beszállítójukat Organicnak hívják.
A kamaszfiú bűntudatot árasztó tekintete megerősítette, hogy igazam van.
– Akkor kérek egyet – intettem neki.
- Writer
