Szövetség a vámpírokkal

Harmadik fejezet-2

A legközelebbi sorra mutatott.

– Ételművészeink örömmel szolgálják ki önt.

Leesett az állam. Most be kéne állnom abba a kibaszott sorba? Ez a kölyök felháborító volt.

Észrevettem a vigyort az ajkán, mielőtt megfordult, hogy lehordja a vécéből kilépő következő áldozatát. A Montgomery’s tuti ebből élt. Vénusz légycsapójaként használták a vécéjüket, hogy elkapják az ártatlanokat.

Ahogy a sorban álltam, az igazságtalanságon merengtem. Nem kerülte el a figyelmemet az irónia, hogy épp azt a vállalatot támogatom, amelyiknek a támogatásáért másokat elítéltem. A gizda tini tarkóját bámultam. Zsíros haj és pattanásos nyak. Valószínűleg csak azért gyakorolta itt a hatalmát, mert a középiskolában a tápláléklánc legalján volt.

A gondolattól egy kicsit megsajnáltam. De a dühöm erősebb volt.

A tini háttal állt nekem…

Tekintetemet az automata üvegajtók felé szegeztem, majd vissza rá. Nem agyaltam túl sokat.

– Állítsák meg! – kiáltotta a srác, miközben az ajtó felé rohantam.

Kiszabadultam, és lefelé rohantam a kőlépcsőn, a hátizsákom csak úgy pattogott a hátamon. A szerencse mellém szegődött, és a gyalogoslámpa zöldre váltott, jelezve, hogy mehetek a következő háztömbhöz.

Kiáltásokat hallottam a hátam mögül, de nem fordultam vissza, csak suhantam tovább a várakozó autók mellett.

A rohadékok nem kapták meg a pénzemet.

Kellemetlen érzés kúszott végig a gerincemen, ahogy egyre távolabb kerültem a Montgomery’stől. Ugye nem küldik utánam a zsarukat? Egy ilyen apróság miatt? Biztos vannak bent kamerák. Biztos van képük az arcomról.

Próbáltam elűzni a fejemből ezt a gondolatot, és befordultam egy sarkon, majd egy épület bejárata felé igyekeztem.

Zihálva vártam öt percet az előtérben, de nem kattant bilincs a csuklómon.

Győzelem. Legalábbis nagyon reméltem.

Letöröltem az izzadságot a homlokomról, és félreálltam, amikor egy fiatalember lépett be a hátam mögött lévő ajtón. Idegesen rám mosolygott, két papírlapot szorongatott a kezében.

– Behozta az önéletrajzát? – kérdeztem tőle, még mindig levegő után kapkodva. Úgy éreztem, tényleg össze kell kapnom magam.

– Soha senkit nem vesznek fel a Helyes Élet Ingatlanirodához, de nem árthat, ha megpróbáljuk, nem igaz? – A fickó ferde mosolyra húzta a száját.

Ez lett volna a Helyes Élet Ingatlaniroda?

– Ó, én is ide hoztam az önéletrajzom.

Kitárta előttem az ajtót, én pedig mosolyogva besétáltam az előcsarnokba. Sötét haj és sötét szem. Nem a kedvenc kombinációm, de tetszett a stílusa: az a típus volt, aki szűk fekete pólót és sötétkék farmert visel, bár láttam rajta, hogy minden erőfeszítés nélkül képes öltönybe és nyakkendőbe bújni.

Tommyt leszámítva ő volt a legkedvesebb ember, akivel aznap találkoztam.

– Nem tudta, hogy ebben az épületben van? – A sötét szeme csillogott.

Megvontam a vállam.

– Hosszú történet.

– Láttam, ahogy kirohan a Montgomery’sből.

A francba! A hátizsákomat igazgatva azt válaszoltam:

– Félreértés történt. – A fickó halkan felnevetett, és én is csatlakoztam hozzá, amikor beléptünk a liftbe. Magas, sötét és jóképű benyomta a 44-es gombot.

A fülem pattogott, ahogy a lift felfelé iramodott.

– Egyébként Rhys vagyok – mondta, és felém nyújtotta a kezét.

Ez már flört volt, biztosan éreztem. Kicsit kínos, de nagyon édes.

– Basi. – Megráztam a kezét, ügyelve arra, hogy néhány másodperccel tovább tartson a kelleténél.

– Az ön napja is arról szól, hogy szétszórja az önéletrajzát különböző helyekre?

Bólintottam, és kifújtam a levegőt.

– Persze. Nem megy valami jól.

Végigmérte a testemet, mire nekem kérdőn felkúszott a szemöldököm, de aztán rájöttem, hogy csak a hasamat borító kávéfolt maradványát bámulja.

Basszus! Egy hatalmas vizes folt éktelenkedett a pólómon. Meg kellett volna várnom, amíg megszárad.

Pitty!

A nyüzsgő munkaterület zaja beszivárgott a liftbe.

– Mehetünk? – kérdezte a férfi a fejét oldalra biccentve.

Nyeltem egyet, ahogy eszembe jutott a legutóbbi állásinterjúm.

– Csináljuk!

Sötét szeme megcsillant, és nem volt nehéz kitalálni, hogy hogyan értelmezte a mondatomat.

A dolog amúgy nem is zavarna igazából, ha jobban ismernénk egymást.

Az állatkereskedéssel ellentétben itt nem zúdult rám a dögszag, amikor beléptem a recepcióra. Az elülső pulton egy kis táblán az állt, hogy Helyes Élet Ingatlaniroda. A pult mögött több recepciós állt.

Több gyönyörű recepciós.

Mi a fenét esznek ezek reggelire? – fordult meg a fejemben a kérdés. A bőrük hibátlan volt, a hajuk fénylett. Nagyjából olyan magasak voltak, mint én, azzal a különbséggel, hogy a nádszál testalkatukkal bármelyik kifutón vagy festményen megállták volna a helyüket.

– Segíthetek? – kérdezte a hozzám legközelebb álló recepciós, amikor megtorpantunk a pult előtt.

Elég volt egy gyors pillantást vetnem Rhysre, és láttam, hogy neki is feltűnt a recepciósok szépsége, és elakadt a szava.

Átvettem a gyeplőt, és előkaptam a legragyogóbb mosolyomat.

– Üdvözlöm, igen. Köszönöm. Basi vagyok. Láttam az újságban az álláshirdetésüket, és arra gondoltam, beugrom az önéletrajzommal.

A szavak könnyedén jöttek belőlem, de az előző eset után nem mertem magamban ünnepelni.

Az éteri szépségű nő kinyújtotta a kezét.

– Hoppá, várjon egy kicsit! – tettem hozzá. – Itt van a hátizsákomban.

Rhys összeszedte magát, és némán átnyújtotta a sajátját.

A nő vetett egy pillantást az első oldalra.

– Köszönöm, Rhys. Keresni fogjuk!

Amikor Rhys elfordult, a nő az asztal alá csúsztatta az önéletrajzot. Egy másodperccel később zümmögés hallatszott.

Hát ezt el sem hiszem!

Épp most darálta le az önéletrajzát egy iratmegsemmisítővel?

Vadító mosolyt küldött felém. Ja, a csajszi tényleg ledarálta!

Elé csúsztattam az önéletrajzomat – aminek kinyomtatása oldalanként tíz centbe került.

– Hány embert terveznek felvenni? – kérdeztem anélkül, hogy átadtam volna neki a lapot.

A nő a táskámra nézett, majd újra az arcomba.

– Elegance. Imádom ezt a márkát.

A homlokom ráncoltam. Mi van?

– Ja, a hátizsákom? Köszönöm.

Végigmérte az alakomat, majd a tekintete megállt a hasamon lévő hatalmas, nedves folton. Halkan sóhajtottam, és hagytam, hogy alaposan megnézzen magának. A szeme élénkkék volt. Úgy ragyogott, hogy képtelen voltam elfordítani a tekintetem – bár nem is rémlik, hogy el akartam volna. Ahogy a tekintete felmérte az ápolt körmömet, a selymes hajamat és a ruhámat, szinte láttam, ahogy a testrészeimre reflektorfények vetülnek.

– Alastair tusfürdő, amit érzek? – kérdezte.

Ezen a ponton a dolog kezdett még annál is furcsább lenni, mint a Jennyvel való találkozásom az Állati cukiban. Csak ez ijesztő is volt egyben.

Pislogtam.

– Ön érzi rajtam ezt az illatot? – Emlékeim szerint előző nap háromszor mosakodtam, ma reggel pedig még egyszer.

A recepciós hümmögött.

– A citrommirtusz a kedvenc illatom. Mit is mondott, hogy hívják?

– Basi – válaszoltam, kihagyva a vezetéknevemet. Az önéletrajzomból is kihagytam. Bár Tommy azt mondta, hogy ez a csúsztatás szakmai szempontból mínusz pontokba kerülhet.

A Le Spyre név közismert volt ebben a városban. Úgy voltam vele, hogy ha a saját nevemet használom, sosem kapok munkát. Ha egy ingatlanügynökség megtudná, ki vagyok valójában, felhasználnák a kapcsolataimat, és én megint ott lennék, ahol elkezdtem: a kibaszott gazdagok játékát kéne játszanom.

– Basi…? – kérdezte.

Nem, az nem fog megtörténni, hölgyem. Szélesebbre húztam a mosolyom, és átnyújtottam neki az önéletrajzomat. Azonnal átlapozta, majd megállt az első oldalon lévő adataimnál, ahogy Rhys esetében is tette.

– Narancs – jegyezte meg olyan halkan, hogy biztos voltam benne: nem állt szándékában, hogy én is halljam.

Ez az egész kezdett egyre furcsább lenni. A másik két recepciós egyszer csak abbahagyta, amit csinált, és kettőnket figyelt.

Elegem lett a sok fura szarságból.

– Akkor ezt itt hagyom – szólaltam meg, és már nem erőltettem a mosolygást. – Az e-mail-címem ott van, ha bármilyen kérdésük lenne.

A nő lassan felemelte a fejét.

Egy pillantást vetett a másik kettőre, majd visszafordult felém.

– Tulajdonképpen, Basi, az önéletrajza tökéletesen megfelel, épp ilyen embert keresünk, mint maga. Meg tudnánk ejteni az interjút most?

Interjúzni akar velem? Most azonnal?

– Ugye tudják, hogy nincs munkatapasztalatom? – Az ember nem mond ilyen hülyeséget, ha állást akar, de olyan furcsán viselkedett ez a nő, hogy égnek állt tőle a szőr a karomon. Éles tekintetében valami arra késztetett, hogy a lifthez sprinteljek. A szívem hevesen kalapált a közelében, ami fizikai képtelenség volt. Vagy mégsem?

Talán kitalálta volna, hogy ki vagyok? Biztosan nem. Valószínűleg csak azt látta, hogy gazdag vagyok, és arra következtetett, hogy jó kapcsolataim vannak – és ezért titkolom a vezetéknevem.

Haboztam.

Hol volt Rhys? Egy gyors pillantás után kiderült, hogy már rég elszelelt. A francba!

– Egy ház eladása nem annyira a munkatapasztalatról, inkább az emberekkel való tapasztalatról szól. A megfelelő emberekkel kapcsolatos tapasztalatról. A társadalmi és iskolán kívüli portfóliója lenyűgöző.

Ügyeltem rá, hogy csak azokat a tapasztalataimat említsem, amelyeket a középiskola alatt szereztem. Normális emberek nem segítettek jótékonysági esteket és teapartikat szervezni a déli félteke leggazdagabb családjainak – és az most nem számított, én nem voltam hajlandó részt venni ezeken az eseményeken.

A megjegyzése némileg eloszlatta az aggodalmamat, hogy csak a kapcsolatrendszeremre pályázik. Talán rosszul értelmeztem.

Oké, ez nagyon kellett nekem.

– Köszönöm – mondtam szerényen. – Egy interjú nagyszerű lenne. – Ismét a hátizsákomra pillantott.

– Tehát akkor ráér most? Akkor megspórolna egy oda-vissza utat Narancsba.

Nehéz volt elfordítani a tekintetem az arcáról. A szeme olyan kéken ragyogott! Lenyűgöző volt. A nézésétől kis híján meglágyult az agyam. Nem tetszett az a vibrálás, ami sugárzott belőle, de ez a nő volt az első aznap, aki azt éreztette velem, nem vagyok totálisan reménytelen eset.

– Az nagyszerű lenne – hazudtam, és erőt vettem magamon, hogy a szeme helyett a nyakában lógó gyémánt nyakláncot nézzem.

Újra felpillantottam.

Az ajka felfelé görbült, mire kivillant a tökéletes, hófehér fogsora.

– Tökéletes.