Egy kéz simogatta az arcom.
– Basilia.
Mmm, földmozgás.
– Vulkán – mormoltam, de nem mozdultam.
A fejemen lévő kéz megállt.
– Milyen vulkán?
Bárki is ez, ne hagyja abba a simogatást és a beszédet soha!
– Torokfertőtlenítő.
– Olyan a hangom, mint egy vulkáné, és gyógyszerre van szükségem?
Jaj!
Panaszkodni kezdtem, amikor a férfi elhúzódott tőlem, de aztán vissza is tért, és a karját a hátam meg a combom alá csúsztatva felemelt. A lépteinek enyhe rázkódása segített eloszlatni a delíriumot, és a sötétben Kyrosra hunyorogtam. Csak homályos körvonalai látszottak, de isten a megmondója: annyit nézegettem már azt az állkapocsvonalat, hogy bekötött szemmel is felismerném. Aminek kábé annyi értelme van, mintha egyáltalán nem nézegettem volna.
– Mit keres itt? – motyogtam.
– Ez az én szo
