Óvatosan kilopakodom az ágyból, nem akarom felébreszteni Danielt. Magamra veszem hófehér ingét, amin még érezni az illatát, majd lábujjhegyen kimegyek a teraszra. Ahogy kilépek, becsukom a szememet, és magamba szívom a friss óceáni levegőt, ami olyan kényszeredetten kapaszkodik bele kósza fürtjeimbe, mint én ebbe a pillanatba. Nyugodt vagyok. És boldog. Életemben először úgy ébredtem, hogy nem várom az éjjelt, a mindent beborító sötétséget, ahová születtem. Az volt a világom, ott éreztem jól magam. De ma… ma már nem vágyom a sötétséget. Éppen ezért kinyitom a szememet, hogy gyönyörködhessek a végtelennek tűnő horizontban, ami egyszerűen mesés látvány. Nyugalmat és békességet áraszt magából, ezzel felértékelődik a pillanat varázsa. A félelem, ami napokig ólálkodott körülöttem elvonult. Luca
