Péter nem csodálkozott rajt, hogy régi barátját itt találja. Mindig olyan embernek ismerte, aki előtt nincs lehetetlen. Csak nézte a fejét, amely most is kopaszra volt nyírva, mint akkor katonáéknál. Emlékezett rá, milyen nyugodtan rábízta magát a legveszélyesebb helyzetekben erre az emberre. S a fejéről mindig azt gondolta, ásóval se lehetne szétverni.
Takácsnak hátul egészen egyenes volt a tarkója, s valóban olyan volt a feje, hogy minden pillanatban attól kellett tartani, döfni fog vele, mint egy kos.
– No, gyere, testvér, azt meséljünk egymásnak – mondta Takács, és odavezette Pétert ugyanahhoz a díványhoz, ahol az elébb a titkárral ültek… A tanácsos éppen abbahagyta a beszélgetést az íróasztalnál.
– No, lám – szólt. – Ismeritek egymást? Persze, harctéri barátság! Hát jó, csak beszél
