Szól a kakas már

Fejezet 6

ELSŐ FEJEZET

Az épület valamelyik szobájában gramofon szólt. A tangó ütemei behallatszottak a nyitott ablakon. Simonffy Zoltán vezérkari százados a kopott bőrfotel támláján ült. Könnyedén, felsőtestével kicsit előrehajolva, mintha ugrásra készülne. Ujjaival a táncdal ütemét dobolta, közben Hans Molcke őrnagyot figyelte feltűnés nélkül. A magas termetű, barna hajú német tiszt nyugtalanul sétált a nyitott ablak és a kétszárnyú ajtó között. Az ablaknál egy pillanatra megállt, kinézett az esőtől felázott parkra. A lombtalan fák nedves ágai tompán csillogtak, az apró szemű dunai kaviccsal felszórt keskeny utakon tócsák fénylettek, szürkén, hályogosan.

Simonffy hirtelen megérezte az ősz fanyar illatát, és nagyon szomorú lett. Paulára gondolt megint. Elgyengült, legyűrte, maga alá temette az emlékezés. Lehunyta a szemét, és már nem látta az ajtóhoz lépkedő Molckét, nem hallotta a gramofon hangját, fülében a géppisztolysorozatok kattogtak.

Paula lehelete az arcát érte, az asszony meleg könnye a keze fejére cseppent.

– Paula, kedvesem mondta, és szorosan mellére vonta az asszony fejét. Nyugodjék meg. – Paula azonban sírt, és Simonffy nem akart hazudni neki, inkább hallgatott, de ez a hallgatás is nagyon fájt, legszívesebben együtt sírt volna az asszonnyal.

Sírni lett volna jó, ha már harcolni nem lehetett. Később, hogy a lövöldözés elcsendesedett, és Paula is megnyugodott, zavarosan és szinte dadogva elmagyarázta a számára is megmagyarázhatatlan helyzetet. A kormányzó úr fegyverszünetet kért az oroszoktól, néhány óra múlva pedig átruházta a hatalmat Szálasi Ferencre. Ez azt jelenti, hogy együtt kell harcolniuk a hatalomra került csőcselékkel.

– Maga szolgálni akarja a nyilasokat? – kérdezte az asszony.

– A hazámat, Paula, Isten a tanúm, hogy én mélységesen tisztelem a kormányzó urat, de ezt a tiszteletet és ragaszkodást…

Nem fejezhette be a mondatot, mert Paula közbevágott.

– Felesküszik Szálasira?

Az asszony döbbenten nézett a századosra. Simonffy tétován válaszolt.

– Nem tudom. De azt hiszem, nem tehetek mást. – Gyengéden magához szorította Paulát, megcsókolta a homlokát, és nem engedte el. Szavakat keresett, érveken tűnődött, szerette volna meggyőzni az asszonyt az igazáról, de mit is mondhatna ennek a büszke, jéghideg Bereczky lánynak? Arról beszélt, hogy ő keresztény, hivő ember, antibolsevista, tehát harcolnia kell az oroszok ellen. Paula tudja, hogy nem szereti a németeket, de tudnia kell azt is, hogy az oroszokat gyűlöli. – Drágám, figyeljen rám, ha az angolszász csapatok állnának velünk szemben, higgye el, azonnal és gondolkodás nélkül átallnék, és utolsó csepp véremig harcolnék a németek ellen. De ebben a szituációban ezt nem tehetem meg… A nyilasok is az oroszok ellen küzdenek, együtt kell harcolnom velük. Nem tehetek mást.

Az asszony kibontakozott a férfi öleléséből, felállt, a cserépkályhához lépett, hátát az átmelegedett falnak támasztotta, és így szólt:

– Magát a nyilasok megbízhatatlannak tartják. Ki fogják rúgni.

– Nem, drágám – tiltakozott Simonffy –, nem. Persze tudják rólam, hogy nem szimpatizálok velük, de a szaktudásomra szükségük van. Molcke egy órával ezelőtt azt mondta…

– Molcke? – Az asszony csodálkozva felvonta szemöldökét.

– Igen. Hans Molcke… Hivatalosan is kinevezték tanácsadómnak.

– Ez is azt bizonyítja, hogy nem bíznak magában.

– Nem erről van szó, drágám. – A százados közelebb lépett, és elgondolkodva folytatta. – Molcke megbízik bennem. És a jelen esetben ez a fontos. Megbízik, mert tudja, hogy meggyőződéses antibolsevista vagyok. És azt is tudja, hogy a jelenlegi szituációban nem lehetek áruló. Számára ez garancia az együttműködéshez. – Kényszerű mosollyal folytatta. – Nem, drágám, attól nem kell félnie, hogy leváltanak… Egyébként annyira megbízik bennem, hogy… – Elhallgatott, nem, ez már nem tartozik az asszonyra.

– Hogy? – kérdezte Paula. – Miért nem folytatja? Hallani akarom!

Simonffy felbontott egy üveg barackot, töltött, az egyik poharat az asszonyhoz vitte, húzta az időt, szerette volna a választ elkerülni, de Paula tekintete fogva tartotta, és válaszolnia kellett.

– Hogy Deák zászlós… – mondta zavartan.

– Mi történt Gáborral? – Az asszony úgy tartotta tenyerei között a kristálypoharat, mintha egy pihés madárfiókát melegítene.

– Tulajdonképpen semmi sem történt, Paula, kellemetlen erről beszélnem…

– A felesége vagyok, Zoltán. Gábor pedig nemcsak a maga barátja, hanem az enyém is. Tudni akarom, hogy mi történt vele.

Simonffy leült.

– Félek, hogy félreért.

– Ne kerteljen, Zoltán.

– Gábor ostoba gyanúba keveredett. Konkrétan nem tudom, hogy mivel gyanúsítják. Molcke csak annyit árult el, hogy az ő kérésére hívatták be a nyomozó csoporthoz. Ez érthető, mert így szem előtt van, könnyebb az ellenőrzése.

– És maga figyelmeztette őt a veszélyre?

– Drágám… Gábor a barátom, de ezt mégsem tehetem. Katona vagyok, az esküm is köt… Meg hát a szolgálati titoktartás.

Paula gúnyosan felnevetett.

– Meg a gyávasága.

Simonffy arca megrándult.

– Ha úgy látom majd, hogy Gábor élete veszélyben forog, cselekedni fogok. Addig nem. Már csak azért sem, mert az ellene folyó nyomozás Gábor megbízhatóságát bizonyítja. Végül is Molckéék be fogják látni a tévedésüket.

– Maga, Zoltán, nagyszerűen megmagyarázza a bizonyítványát. – Paula felhajtotta az italt. Ragaszkodik ahhoz, hogy Elzáékhoz utazzam Wiener Neustadtba?

– Féltem magát, drágám, utazzék el. Itt nehéz napok következnek…

– Értem. Rendben van, Zoltán. Maga akarta.

Paula október huszadikán elutazott.

Simonffy felrezzent gondolataiból. Molcke még mindig sétált, a gramofon még mindig szólt. Csodálkozva vette észre, hogy Taube is a szobában van. Nem tudta, mikor jött be. A szőke hajú, izmos fiatalemberen testhez tapadó, magas nyakú, fekete gyapjúpulóver feszült. Közönyös tekintettel bámult a szemközti falra. Simonffy nem szerette Taubét. Szíve szerint már régen figyelmeztette volna Deák Gábort, hogy vigyázzon a legényére, mert ez a szótlan, szolgálatkész fickó Molcke utasítására megfigyelés alatt tartja őt, de nem szólhatott, szándékát elnémította a kötelező titoktartás és a katonai fegyelem.

Megpuhította cigarettáját, rágyújtott. A füst kígyózva úszott az ablak felé. Pillantásával követte az egyre szakadozó, tovalibbenő füstszalagot. Taube merev arcán megpihent a tekintete. Ilyen merev arccal bámult a semmibe három héttel ezelőtt is, amikor megismerte. Már akkor is azon tűnődött, hogy milyen gondolatok kavarognak a tisztiszolga koponyájában, de a merev, szinte megkövesedett arcvonások akkor sem árulkodtak semmiről. Eszébe jutott Molcke kérése is: „Taube honvédet ossza be Deák zászlóshoz, százados úr. Az áthelyezési parancs tudomásom szerint megérkezett.” Simonffynak nem tetszett ez az intézkedés. Beoszthatja a fickót a zászlós legényeként, mondta, de meg kell jegyeznie, hogy az intézkedéssel nem ért egyet. Deák Gábor becsületes ember, s ő személy szerint felelősséget vállal érte. Később elgondolkodott a fejleményeken, s arra a következtetésre jutott, hogy a német titkosszolgálat szerteágazó hálózatot épített ki a társadalom különböző rétegeiben, nemcsak a miniszterelnökségen, hanem a honvédség soraiban, az egyszerű katonák között is. Ez a felismerés bántotta őt, a szövetségi hűség megsértését érezte benne. Nekik szigorúan megtiltották, hogy ügynöki hálózatot építsenek ki a Birodalom területén vagy a fronton, a harcoló német egységek között. Simonffy szinte személyében érezte sértve magát, s ez a sértődöttség meghatározta a Molckéval szembeni magatartását is.

A behallatszó táncdal ütemei egy pillanatra felerősödtek. Molcke hirtelen megállt. Hangját letompította, de Simonffy a szavak mögött megérezte az őrnagy ingerültségét.

– Hallja ezt, százados úr?

Simonffy kifújta a füstöt, és egykedvűen válaszolt.

– Deák szereti a zenét. Egyébként ezt a dalt ő komponálta.

– Komponáljon. De ez az épület nem éjszakai mulatóhely, hanem a vezérkar különleges nyomozó csoportjának a központja.

Simonffy valami finom oldalvágással szeretett volna válaszolni, de erre már nem kerülhetett sor, mert Taube megszólalt:

– Elnézést kérek, őrnagy úr. A gramofont én kapcsoltam be. Deák zászlós úr még nem jött haza.

– Hogyan? – Molcke közelebb lépett, és megállt Simonffy előtt. – Ilyen wirtschaft is csak maguknál lehetséges, kedves Simonffy. – Az órájára nézett. – Fél kilenc, és Deák zászlós úr még üdül valahol.

Simonffy Molcke antilopcipőjére nézett. Aranyi mesternél csináltatta, megismeri a szabásáról. Legalább megtanulnak divatosan öltözködni. Könnyedén felemelte a fejét.

– Tegnap este ön arra kért – mondta, a kért szócskát erősen megnyomva –, hogy Deák Gábornak adjak egy reggelig tartó feladatot. Veszprémbe küldtem. Még nem érkezhetett haza. A hűvös levegő megcsapta arcát, megborzongott. – Taube, csukja be az ablakot.

A szőke tisztiszolga megfordult, becsukta az ablakot.

– Menjen át Deák szobájába – mondta Molcke –, és hajítsa ki azt a masinát.

Taube megbiccentette a fejét.

Simonffy hosszan nézett a távozó fiatalember után. Ketten maradtak. Ekkor azt mondta:

– Arra szeretném kérni, őrnagy úr, hogy a jövőben Deák tisztiszolgája előtt ne leckéztessen.

Molcke gúnyos arccal meghajtotta magát.

– Bocsánatot kérek, kedves Simonffy. – Az ablakhoz ment, kinézett. – Én is szeretnék kérni valamit öntől. – Megfordult, kezét hanyagul zsebre dugta, vállával könnyedén a falnak támaszkodott. Figyelmesen nézte a százados lágy arcát. – Ha nem ért egyet a parancsaimmal, tiltakozását a szolgálati út betartásával küldje el a vezérkar főnökének.

Simonffy felállt. Cigarettáját elnyomta a porcelán hamutartóban.

– Ön nem a parancsnokom, őrnagy úr. Csak tanácsadóm.

– Teljes hatalommal.

Taube lépett be, így Simonffy nem válaszolhatott.

– Őrnagy úr – mondta a tisztiszolga –, Hermann ezredes úr megérkezett. Egy magyar tiszt van a társaságában.

Molcke fölényesen mosolygott.

– Tudok róla. Azért kérettem ide az urakat.

Simonffy majdnem felnevetett. Taubéra nézett. Lám csak, a németek ennyire megbecsülik ügynökeiket. Taube úr. Nem is rossz.

– Taube urat is? – kérdezte enyhe gúnnyal.

Molcke bólintott.

– Őt is. – Mereven Simonffyra nézett, és folytatta: – Deáknak átadta Győrbíró Ferenc anyagát?

Simonffy nem válaszolt. Taube felé fordult. Molcke követte a százados mozdulatát, megértette belőle, hogy a százados nem akar beszélni Taube előtt. Biztatóan ránézett.

– Feleljen csak nyugodtan. Taube érdekelt az ügyben.

A százados megvonta a vállát. Neki mindegy, ha Molcke nem titkolódzik, miért titkolózzon ő.

– Átadtam. Még tegnap reggel.

– A figyelők jelentését megkapta?

– A ködben nem tudták követni Deák gépkocsiját. Érdnél leszakadtak. – Még azt is közölhetné Molckéval, hogv a figyelést helytelenítette már az este is, de úgy érezte, kár most feleslegesen vitatkoznia. Ha Hermannék megérkeztek, az azt jelenti, hogy megkapták a jelentést, tehát Molckéhoz gyakorlatilag már sok köze nincs. Hermann ezredest nem ismerte személyesen, de azt hallotta róla, képzett, jól felkészült tiszt, állítólag Canaris tengernagy közvetlen munkatársa volt évekig. Néhány pillanatig azon tűnődött, hogy mi történt a legendás hírű tábornokkal. Ellentétes hírek keringtek eltűnéséről. Egyesek szerint Hitler elfogatta, és kivégeztette, mások szerint öngyilkos lett. Stockholmból viszont olyan értesülést kapott, hogy Canarisnak sikerült a letartóztatás elől Angliába menekülnie.

Hermann ezredesek léptek be. Simonffy gépiesen köszönt, kezét is felemelte, kicsit előrenyújtotta, és alaposan szemügyre vette a középtermetű, kopaszodó férfit. Hosszúkás rókaarca volt, tömpe orra alatt divatosan nyírt bajuszka őszült, csíptetője mögül áttetszően világoskék szempár nézett rá. Magyary Károly alezredes ellentéte volt Hermann-nak. A nagydarab, nehéz csontú tiszten majdhogy szétfeslett a feszesre szabott egyenruha. Sűrű, fekete szemöldöke alól szúrós tekintetet vetett rá, de Simonffy állta a nyilas vezérkari tiszt tekintetét. Aztán Molckéra nézett, aki harsányan jelentett.

– Ezredes úr, kérek engedélyt, hogy bemutassam az urakat. – Hermann bólintott, és leült az íróasztal mögött. Intett Magyarynak, hogy ő is üljön le. – Simonffy Zoltán vezérkari százados –folytatta az őrnagy –, Helmuth Taube hadnagy, az Abwehr különleges feladattal megbízott tisztje.

Simonffyt váratlanul érte ez a bejelentés, de néhány pillanat múlva tárgyilagosan megállapította, hogy végeredményben ő egy ütni való barom, sejthette volna Taube kilétét. Hirtelen félelem fogta el; nem magát, Deákot féltette.

Hermann is bemutatkozott, majd a nyilas alezredesre mutatott.

– Magyary Károly alezredes úr, a Nemzetvezető megbízottja és összekötő tisztje a Geheime Staatspolizei budapesti központjánál. Foglaljanak helyet.

Megvárta, míg Simonffyék leültek, aztán Magyaryra nézett.

– Parancsoljon, alezredes úr.

Magyary bólintott, hangja érdes, reszelős volt. Szavait egyenesen Simonffyhoz intézte.

– Százados úr, közlöm a Nemzetvezető parancsát. – Várt néhány pillanatig, mintha némán tisztelegne a Nemzetvezető előtt, aztán folytatta: – A nyomozó csoportot, teljes személyi állományát Hermann ezredes úr különleges ügyekkel foglalkozó osztályához csatoljuk. Az intézkedés titkos. Maga, százados úr, névleg továbbra is a csoport parancsnoka marad, de katonaesküjéhez híven köteles végrehajtani Molcke őrnagy úr utasításait. A Nemzetvezető döntése e percben hatályba lép. Megértette a parancsot?

Simonffy Molcke őrnagyra nézett. A német tiszt kárörvendő vigyorgása felbosszantotta. Paulára gondolt. Sajnálta, hogy az asszony nincs mellette, nem kérhet tőle tanácsot. Mit tegyen? Megalázva érezte magát, és megaláztatása nagyon fájt. Tulajdonképpen hazaárulásról van szó, mégpedig zseniálisan átgondolt és jól szervezett árulásról. Neki a statiszta szerepét szánták ebben a furcsa színjátékban. Persze ezt nem mondhatja meg, legalábbis ilyen nyersen nem, valami mást kell kitalálnia, hogy a szerepét visszaadhassa. Molcke mellett nem lesz epizodista. Nem, történjék bármi.

– Alezredes úr – mondta elszántan. – A parancsot megértettem. Kérem felmentésemet a csoport vezetése alól.

A csendben halkan kattant Magyary öngyújtója. A tisztek egymásra néztek, az alezredes arcát fenyegető mosoly torzította el.

– Indok? – kérdezte.

– Számomra Molcke őrnagy úr utasításai és módszerei elfogadhatatlanok. Sok mindenben nem értek egyet az őrnagy úrral, többi között Deák zászlós meggyanúsításával és az ellene tervezett akciókkal sem.

Hermann váratlanul közbeszólt. Hangja nyugodt volt, megértő, tárgyilagos.

– Mi sem értünk egyet Molcke őrnagy intézkedéseivel. – Simonffy csodálkozó arcát látva folytatta: – Azzal ugyanis, hogy Deák Gábor zászlós, akiről tudjuk, hogy azonos az oroszok Harangvirág fedőnevű felderítőjével, még mindig szabadlábon van.

Simonffy megdöbbent. Tudta, hogy barátja, Deák Gábor gyanúba keveredett, azt is tudta, hogy a német felderítők két év óta keresnek egy Harangvirág fedőnevű ügynököt, csak azt nem sejtette, hogy Hermannék feltételezése szerint Harangvirág, ez a titokzatos és leleményes szovjet hírszerző Deák Gábor zászlóssal azonos. Ez a feltételezés azt jelenti, hogy a barátja életveszélyben forog. Érezte a veszélyt, és tudta, hogy nem hallgathat.

– Ezredes úr – mondta kicsit rekedtes, tompa hangon –, Deák a barátom… Felelősséget vállalok érte. A hetek óta tartó megfigyelés Deák ártatlanságát bizonyítja.

Hermann türelmetlenül közbevágott.

– Olvastam a jelentését, százados úr. Ön tehát alaptalannak tartja Deák zászlós meggyanúsítását?

Finoman fogalmazott.

– Tévedésnek tartom.

Hermann közelebb hajolt. Dicsekvően azt mondta:

– Mi, kedves százados úr, nem tévedünk. Ön vagy lebecsüli a Gestapót, vagy nem ismeri az eredményeinket. Ön tudja, hogy a zászlós bátyja kommunista?

– Régen tudom – mondta Simonffy. – Deák László azonban negyvenkettőben az egyik politikai büntetőzászlóalj tagjaként Korotojaknál elpusztult.

– Mióta ismeri Deák Gábort? – Hermann úgy nézett rá, mint a vizsgálóbíró a gyanúsítottra.

– Hat éve. – Magában gyorsan számolt. Igen, jól mondta. Harmincnyolc tavaszán ismerkedett meg a fiatal történésszel.

Magyary hangja durván reccsent.

– Maga csinált belőle hírszerző tisztet?

Simonffy az alezredesre nézett. Csinált… micsoda ostoba ember ez. Hát lehet valakiből hírszerzőt csinálni? De nem látta értelmét annak, hogy a nyilas törzstiszttel vitatkozzék. Különben sem szerette őt. Valamikor együtt jártak a Hadiakadémiára, Magyaryt már akkor is utálta, mert a nagy csontú tiszt nyíltan kormányzóellenes volt. Később szolgálaton kívüli viszonyba helyezték, majd Szálasi Ferenccel együtt perbe fogták és elítélték.

A durva hangra nem akart durván válaszolni. Csendesen, de határozottan azt mondta:

– Az én javaslatomra vettük titkosállományba, és a hírszerző tanfolyam elvégzése után én küldtem Svájcba. Működését legalizáltuk. A református egyház ösztöndíjasaként vallástörténeti kutatásokat folytatott. Kálvin Jánosról akart írni egy monográfiát.

Hermann epésen megjegyezte:

– Ez is jellemző volt Horthyékra. Deák László kommunistát elítélték tizenöt évre, az öccsét pedig titkos megbízatással Svájcba küldték. – Felemelte a hangját. – Ott hemzsegtek az orosz és angolszász felderítők.

– Azért küldték oda – mondta némi éllel Simonffy. – Ezredes úr… Deák Gábor gyűlölte a bátyját. Állományba vétele előtt hónapokon át figyeltük. Deák akkor is antibolsevista volt, és meggyőződéses antibolsevista ma is. – Hirtelen eszébe jutott a fiatal történésszel való megismerkedése, de most nem akart arra gondolni. – Deák mindig becsületesen végrehajtotta a feladatát.

Hermann tűnődve nézte a nyúlánk, lágy arcú tisztet. Tetszett neki az a szenvedély, ahogyan barátját védte. Szerette a szenvedélyes embereket, élettapasztalata szerint az efféle típus alapvetően becsületes, érdemes időt és fáradságot áldozni a megnyerésére. Bólintott, majd Molckéra nézett.

– Olvassa fel a moszkvai Négyperötös jelentését.

NégyperötösAz őrnagy a páncélszekrényhez ment, kivett belőle egy mappát. Felnyitotta.

– Ha meg méltóztatik engedni, ezredes úr… előbb Venyige ügynök jelentését olvasnám fel.

Hermann egy pillanatra emlékei között kutatott.

– Venyige? Helyes, Molcke, olvassa fel azt.

Molcke kiemelt egy jelentést a mappából, és magyarázatképpen azt mondta Magyarynak:

– Ez a jelentés ezerkilencszáznegyvenkettőből való. Abban az időben a Prinz Eugen páncéloshadtest felderítő és elhárító vezetője voltam. A hadtestünkhöz beosztottak egy politikai elítéltekből álló büntetőzászlóaljat. Hálózati munkával sikerült beépülnöm a politikai elítéltek közé. Beszerveztem egv köztiszteletben álló kommunistát, aki – mosolyogni kezdett –, aki a „szent keresztségben” a Venyige nevet kapta. – Hermann arcán furcsa fintor jelent meg, láthatóan nem tetszett neki Molcke bőbeszédűsége és bárgyú humorizálása, kezével sürgetően intett.

– A lényeget, Molcke.

Az őrnagy meghajtotta a fejét.

– Venyige jelentése. Ezerkilencszáznegyvenkettő, október húsz. Idézem: „Tegnap este Győrbíró Ferenc összeveszett Deák Lászlóval. Győrbíró: Te is megfojthattad volna az öcsédet. Miért véded? Tudnod kell, hogy ő buktatott le.” Az összezördülésnél jelenlevő Morgós Béla közbeszólt: „Lacikám, mindenki tudja, hogy az öcséd rendőrspicli.” Deák László így válaszolt: „Lehet, hogy annak látszik. De egyszer még csodálkozni fogtok…” – Molcke letette a jelentést, magyarázkodni akart, de Hermann leintette.

– Nos, százados úr?

Simonffy gondolkodás nélkül válaszolt.

– Ez a jelentés semmit sem bizonyít. Deák László csak az öccsét védte. Ebből a jelentéktelen esetből nagy merészség azt a koncepciót kialakítani, hogy Deák Gábor azonos Harangvirággal.

– No, nem is ebből az esetből azonosítottuk. Olvassa tovább, Molcke.

Az őrnagy egy másik jelentést vett elő.

– Négyperötös jelentése Moszkvából negyvennégy augusztus huszonhetedikén. Tehát két hónappal ezelőtt. „Győrbíró Ferenccel közölték, hogy illegálisan Budapestre kell települnie. Támaszpontja a fővárosban Venyige ügynököm lakása lesz. Szükségesnek tartom jelenteni, hogy Venyige beszervezését tökéletesen titokban tartottuk, így barátai ma sem tudják, hogy negyvenkettő óta az én ügynököm. Győrbíró Budapest jelszóval fog jelentkezni Venyigénél. Ott kell találkoznia egy másik, ugyancsak Moszkvából érkezett kommunistával. Győrbíró még azt is elmondta Négyperötösnek, hogy annakidején Deák Gábor megítélésében súlyosan tévedett.”

NégyperötösNégyperötösnek– Ez sem gyanús, százados úr?

Simonffy töprengett.

– Gyanús, ezredes úr. De az nem lehetséges, hogy Győrbíróék kompromittálni akarják Deák Gábort?

– Csak akkor lenne lehetséges, ha tudnák, hogy a Négyperötös a mi emberünk – mondta Hermann. – De szerencsére nem tudják. Mondja csak, Simonffy, Deák zászlós mikor került a nyomozó csoporthoz?

Négyperötös– Szeptember tizedikén. Negyvennégy tavaszán jött haza Genfből, svéd útlevéllel. Titkos állományba vettük. A múlt hónapban parancsot kaptam a vezérkari főnök úrtól, hogy hívjam be szolgálattételre.

Magyary felemelte a karját, jelezvén, hogy kérdezni akar.

– Megmondaná, hogy jelenleg hol tartózkodik az akkori vezérkari főnök?

– Nem ismerem a tartózkodási helyét.

– Akkor közlöm magával. Megszökött, és barátcsuhában bujkál.

– Ezt nem tudtam – Simonffy nagyon lealázónak tartotta helyzetét. Úgy érezte, hogy gyanúsítottként ül a négy ember gyűrűjében. Már bánta, hogy ellenkezett velük. De nem, mégsem – tiltakozott benne a Deákhoz fűződő baráti érzése –, igenis harcolni kell az igazságért, küzdeni, ameddig csak lehet, mert itt már nemcsak Deákról van szó, hanem sokkal többről, talán az ország jövőjéről. A nemzetet fenyegető katasztrófát csak akkor kerülhetik el, ha minden antibolsevista erőt összefognak. Deáknak köztük a helye… Mondani akart valamit, de Magyary hangja elnémította.

– Maga vagy nem látja, vagy nem akarja látni az összefüggéseket, százados úr. Horthyék a kiugrást keresték. Angol tiszteket rejtegettek a palotában, rádiókapcsolatot tartottak az angolszászok olaszországi bázisával. A rendőrség körözi a Magyar Front vezetőit. Horthyék pedig tárgyaltak velük. Persze magának nem tűnt fel, hogy miért adott utasítást a vezérkari főnök Deák Gábor behívására. Azért, Simonffy, mert szeptember tizedikén Horthy megbízottja már Moszkvában tárgyalt. Az volt a céljuk, hogy az embereikkel megszállják a kulcsfontosságú helyeket.

– Bocsánatot kérek – mondta Molcke –, mindez igaz. Deák behívása azonban az én kérésemre történt. – Magyary érdeklődéssel nézett rá. – Azt akartam ugyanis, hogy szem előtt legyen. – Mosolyogva hozzáfűzte: – A könnyebb ellenőrzés miatt. S igazam volt. Szeptember huszonötödikén a rádiófelderítők elfogták egy Harangvirág nevű adó titkos jelentését. Az adó bemérése nem sikerült, mert az ügynök váltott hullámsávon dolgozott, és az adás helyét is megváltoztatta.

Hermann szivarra gyújtott.

– Tehát jól képzett ügynökkel van dolgunk – mondta, és Simonffyhoz fordult: – Deák, ugyebár, kapott rádiós kiképzést?

– Kapott, ezredes úr.

Molcke folytatta az ismertetést. Hangja öntelt volt, magatartása nagyvonalú.

– Szeptember huszonnyolcadikán a Négyperötös felderítőnk a következő jelentést küldte Moszkvából.

NégyperötösA várható hatás kedvéért rövid szünetet tartott. Simonffy Taubéra nézett. Az Abwehr hadnagya összeráncolt homlokkal ült, és közönyösen bámulta most is a szemközti falat.

– Harangvirág – mondta az őrnagy – szovjet felderítő tiszt. Budapesten működik, valamelyik elhárító szervnél. Feladata: akciócsoport szervezése, diverzió, jelentős politikai foglyok megmentése. Október hat. Ügynökünk megtudta, hogy Harangvirág felvette a kapcsolatot a Cövek nevű kommunista csoporttal. Csak az összekötőt ismeri, a csoport tagjait nem. Azok sem ismerik őt. A csoport jelszava: Alláhu akbar. Válasz: Ja kerim, ja fettah. Október huszadikán, vagyis hét nappal ezelőtt Venyige nevű ügynökömnél jelentkezett egy ismeretlen férfi Budapest jelszóval. Közölte, hogy Győrbíró és egy másik kommunista megérkezett Moszkvából, hamarosan jelentkezni fognak. Október huszonegyedikén Győrbíró Ferencet elfogtam. Elfogásáról Venyige sem tud. Győrbíró kihallgatása azóta folyik. Társa nevét még nem ismerjük. Négyperötös parancsot kapott az ismeretlen személy kilétének a felderítésére. Tegnap délután Harangvirág jelentkezett a régi hullámsávon. Jelentette Győrbíró lebukását, utasítást kért. Az utasítást megkapta ma éjjel. Győrbíró Ferencet, áldozatot nem kímélve, meg kell menteni.

Négyperötös– Deák tudott Győrbíró őrizetbe vételéről? – kérdezte Magyary a századostól.

– Tudott. Tegnap délben Molcke őrnagy utasítására átadtam neki Győrbíró Ferenc anyagát. – Simonffy megrendülten bámult maga elé. Most már világosan látta Molckeék koncepcióját. Feltevésük szerint Deák Svájcban felvette a kapcsolatot a szovjet hírszerzőkkel, és azóta kétkulacsos munkát végez. Be kellett látnia, hogy a németek feltevése nagyon logikus. Ki más jelenthette volna Moszkvának Győrbíró letartóztatását? És ezek ellenére sem hitt Deák árulásában. Tudta, hogy választ várnak tőle, valamit mondania kell, de mit mondjon? Lassan felemelte a fejét, Hermannra nézett.

– Ezredes úr… a vádak súlyosak és látszólag meggyőzőek. De nem tudom elhinni, hogy Deák Gábor áruló lenne.

Magyary durván felnevetett. Aztán nehéz csontú testét meghazudtoló fürgeséggel felugrott.

– Maga megőrült, százados úr! Horthynak, Dalnoki Miklós Bélának a testvére nem volt kommunista, és mégis lepaktált a vörösökkel. – Lassú léptekkel Simonffyhoz ment, hangját lehalkította, és gúnyosan azt kérdezte: – Maga gondolta volna, hogy sógora, Bereczky ezredes a stockholmi követségünk katonai attaséja áruló lesz?

Simonffyt mintha megszúrták volna. Sógora árulása érzékenyen érintette, nem szerette, ha előhozakodtak vele.

– Sógoromat megvetem. Árulását nem bocsátom meg. De tettéért nem vállalhatok felelősséget.

Hermann megértően bólintott.

– Taube hadnagy!

Taube felugrott. Szolgálatkészen az ezredes felé fordult.

– Ön mit észlelt?

– Csak azt, ezredes úr, amit folyamatosan jelentettem. Deák zászlós nem szereti a nyilasokat. Bohém, víg kedélyű, sohasem lehet tudni, mikor tréfál, és mikor beszél komolyan. Szabad idejét a menyasszonyánál tölti, időnként lejár a Hét Vezér étterembe, és ha nagyon jó kedve van, még zongorázik is. Egyházi dalokat.

– Köszönöm – mondta Hermann, és Simonflyhoz fordult. – Nos, százados úr, ezek után is kéri a leváltását, vagy segít Harangvirág elfogásában?

Simonffy zavartan nézett maga elé. A vádak súlyosak. Deák Gábor meggyanúsítása nagyon logikus. Gábor becsapta volna őt? Ha ez így van, akkor nem érdemes élni sem. Meg kell ismernie az igazságot, a színtiszta igazságot, és ha Gábor becsapta őt, ha félrevezette, tudni fogja a kötelességét.

– Rendelkezzék velem, ezredes úr – mondta halkan.

– Helyes, százados úr. Ezt vártam öntől. Hajtsa végre Molcke őrnagy utasításait. Most pedig menjen, hívja össze a csoportját. Ön pedig – fordult Magyaryhoz – ismertesse a nyomozó tisztekkel a Nemzetvezető döntését.

Hermann és Molcke egyedül maradt. Az őrnagy várt néhány pillanatig, talán mond valamit az ezredes, néhány elismerő szót, nem sokat, csak annyit, bravó, őrnagy, nem csalódtam magában, de hiába várt. Hermann elgondolkodva nézte az íróasztal faberakásait, melyek egy vadászjelenetet ábrázoltak, és néma maradt. Kínos csend omlott közéjük. Molcke nem tudta mire vélni Hermann hallgatását. Könnyedén, zavarát leplezve megszólalt:

– Simonffy nem számított erre a fordulatra. Furcsa fickó, megbízhatatlan, de nem bánnám, ha itt maradna… Már csak a könnyebb ellenőrzés kedvéért is. – Hermann átható, világoskék szeme most rászúrt, ez még jobban megzavarta. De nem akart elgyengülni. – Megkínálhatom valamivel, ezredes úr? Francia konyak? Barack? – Nem várta meg a választ, elindult a szekrényhez, ahol az italokat tartotta. – Úgy gondolom, megérdemeljük.

Hermann kivette a szájából a szivart.

– Úgy gondolja, hogy innunk kellene?

Molcke az üvegekkel közeledett az asztalhoz. Zavartan mosolygott.

– Megérdemeljük, ezredes úr. Deáknak csapdát állítottam, amelyből nem menekülhet. Tölthetek, ezredes úr?

Hermann bólintott, aztán megszívta a szivart, kicsit öblögette a száját a füsttel, majd kifújta.

– Töltsön, Molcke, barackot. – A pálinka illata megcsapta az orrát, közelebb húzta az egyik poharat, ujjait az üvegre feszítette, mintha össze akarná roppantani. De nem ivott. Felnézett Molckéra, homlokának sima, rózsaszínű bőre meggyűrődött, szemében megkeményedett a fény. – Figyeljen rám, Molcke – mondta. – Maga kész helyzet elé állított. Belementem a játékba…

– Ezredes úr…

– Ne szakítson félbe, Molcke. – Az őrnagy elhallgatott. Fegyelmezetten kihúzta magát, száját összezárta. – Tavaly az altábornagy kérésére magam mellé vettem magát, Molcke. Megúszta a frontot, a visszavonulást. Elhatározásomat megbántam. – Megforgatta a kristálypoharat. – Nagyon megbántam. Magát, Molcke, nem a Birodalom végső győzelme, hanem mindig és mindenkor csak a saját egyéni győzelme érdekli. Magának ez a szolgálati beosztás arra jó, és azért kell, hogy játékos szenvedélyét maradéktalanul kiélvezhesse, hogy szellemi párbajt vívjon a gyanúsítottakkal. – Felemelte a hangját, de még mindig nem kiabált. – Igen, Hans Molcke, az elhárító szolgálat pápája sakkpartit vív a kommunistákkal, szimultánt játszik, hónapokig szövögeti a hálóját, furfangos csapdákat állít fel, kombinál, variál, az egyszerű ügyeket is túlbonyolítja, és mindezt azért, hogy ámulatba ejtse környezetét, és zsenialitását fitogtassa. Mert Molcke őrnagy úr karriert akar csinálni. – Néhány másodpercig szünetet tartott, végignézte a sápadt arcú őrnagyot, aztán újult erővel folytatta. Nem kiabált, nem üvöltött, hangja azonban így is izzott a szenvedélytől, és Molcke tudta, hogy Hermann most az őszinte meggyőződését vágja az arcába. Ez nagyon fájt neki. Fájt, mert ezek szerint a szándékát, törekvéseit félreértik, tévesen magyarázzák. – Molcke – sziszegte az ezredes –, a maga kisded játékát halálosan unom. Unom, mert nekem is vannak parancsnokaim, és ők nem értik, hogy ezt a Harangvirágot miért nem lőttük még agyon. És én nem jelenthetem: azért, uraim, mert Hans Molcke őrnagy rendkívüli módon élvezi a játékot, szenvedélye a kockázatvállalás. Uraim, Molcke őrnagy dilettánsnak, ostobának tartja önöket. Persze engem is.

zsenialitásátMolcke közbeszólt, de Hermann ügyet sem vetett a tiltakozásra.

– Mondja, Molcke, hány politikai foglyot szöktettek meg Harangvirágék szeptember óta?

Az őrnagy gondolkodás nélkül válaszolt.

– Ötöt. – Aztán sietve hozzátette: – De nem tőlem.

Hermann gúnyosan felnevetett.

– Tőlem… Látja, Molcke, ez az. Maga nem a Birodalomban gondolkodik. – Megkeményítette a hangját, szavai pattogtak. – Tőlünk! Érti? Tőlünk, németektől, és ebbe maga is beletartozik. Hány vonatszerelvényt robbantottak föl az ellenállók?

– Kettőt.

– És hol áll a front?

– Kassa, Miskolc, Szolnok, Kecskemét vonalán.

Hermann szinte kétségbeesetten mondta.

– Érti már, miről van szó? Naponta százával pusztulnak el a jobbnál jobb tisztjeink… – Az őrnagyra nézett, szemét könny futotta be, de fegyelmezte keserűségét. – Egyetlen fiam is. Molcke őrnagy pedig szellemi párbajt vív Harangvirággal, miközben az oroszok vidáman törnek előre, közelednek a fővároshoz, a Magyar Front szervezkedik, teleszórják a várost röpcédulákkal, teherautókat gyújtanak fel, vonatokat robbantanak…

– Ezredes úr…

– Figyeljen rám, Molcke. – Két lépést tett az ablak felé, aztán hirtelen megállt. – Ma október huszonhetedike van. Holnap éjfélkor leteszi az elfogott Győrbíró Ferenc és a még szabadlábon levő Deák Gábor beismerő vallomását. Fél egykor pedig mindkettőn végrehajtja a halálos ítéletet. Ez a tábornok úr döntése, és ezzel a döntéssel én egyetértek.

Molcke szinte megsemmisülve hallgatta a parancsot. Úgy érezte, hogy Hermann tönkreteszi a hónapok óta tartó, jól átgondolt és jól szervezett munkáját. Ezzel a paranccsal nem érthet egyet.

– És ha nem tesznek beismerő vallomást? – kérdezte.

– Akkor ön, Hans Molcke őrnagy – mondta határozottan Hermann –, huszonkilencedikén reggel az egyperhármas páncélgránátos zászlóalj parancsnokaként a frontra indul. Az áthelyezési parancsát csak alá kell írnom. Tehát ne játszadozzék, hanem verje ki Deákékból a beismerő vallomást. Megértette?

– Megértettem – mondta Molcke.

– Akkor erre igyunk. – Az asztalhoz ment, felemelte a pálinkáspoharat, és ivott.

Hermann hamarosan távozott.

Molcke döbbenten bámult maga elé. Holnap éjfélig… De hát az eredményt nem lehet záros határidőhöz kötni. Ezt nyilván Hermann is jól tudja. Arról van szó, hogy az ezredes a pusztulását akarja. Persze hogy azt. Elárulta magát. „Az egyetlen fiam is.” Ez a lényeg. Elvesztette a fiát, azt szeretné, ha ő sem élné túl a háborút. A páncélgránátosoknál a tiszti halálozások statisztikája majdnem százszázalékos. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem vette észre a pihenőszobába belépő Taubét.

– Rágyújthatok, őrnagy úr? – kérdezte a hadnagy.

Molcke felkapta a fejét, aztán intett. Taube könnyedén rágyújtott. Megszívta a cigarettáját, és csendes megfontolással azt mondta.

– Én jelenteném az ügyet Berlinnek.

Molcke felnézett. Mintha nem értette volna Taubét, elgondolkodva összeredőzte a homlokát.

–Kerüljem meg a szolgálati utat? Nem, Taube. Ezt nem tehetem.

Felállt, elsétált az ajtóig, aztán ott időzött néhány pillanatig. Látszólag érdeklődéssel szemlélte a tömör sárgaréz kilincset, majd megfordult, kényelmes léptekkel az ablakhoz ment. Igen, ha megkerülhetné a szolgálati utat. Vagy ha csak egyszer beszélhetne a Führerrel, csak egyetlenegyszer. Ő megértené. Hermannék nem értik meg. Karrierista? Miért lenne az? Azért, mert gyökerestül akarta felszámolni a bolsevizmust? Kombinál, variál… Hát persze hogy azt csinálja. Hermannék valamit nem látnak. – Megfordult, vállával a falnak támaszkodott, puhán, ugrásra készen. – Megszállva tartották Európát, de nem tudták megsemmisíteni a kommunista mozgalmat. Tízezrével verték agyon az embereket, százezreket lőttek agyon. És az eredmény? Győrbírót, Deákot megkínoztathatja, agyonveretheti. Holnap, holnapután új Győrbírókkal és új Deákokkal fog találkozni. Ő pedig azt szeretné, ha soha többé nem találkoznának kommunistákkal. Hányszor jelentették már, hogy felszámolták a bolsevistákat… Franciaország, Olaszország… Lengyelország… Jugoszlávia… A kommunisták soha nem voltak olyan erősek, mint most. Hódítani fegyverekkel lehet, de a meghódított területeket megtartani csak a szellem erejével. Hermannék viszont ezt nem értik. Csak Deákot akarják likvidálni, ő pedig Deákot és az egész bandáját.

– Ne gyötörje magát, őrnagy úr – mondta Taube nyugodt, vigasztaló hangon. – Mindenki tudja, hogy Hermann ezredes féltékeny az őrnagy úrra.

Molcke felélénkülve tiltakozott.

– Nem, Taube, nem. Ez nem féltékenység. – Közelebb lépett, hangját suttogóra fogta. – Hermann engem egyszerűen meg akar gyilkolni. Érti? Alaposan megszervezett gyilkossági kísérletről van szó. Előre megfontolt szándékkal. – Megfogta a hadnagy karját. – Figyeljen csak rám. Hermann ezredes nagyon jól tudja, hogy Deák csak feltevéseink szerint gyanús, bizonyítékaink még nincsenek. Arra akar kényszeríteni, hogy a zászlóst idő előtt vegyem őrizetbe, bizonyítékok nélkül, mert sejti, hogy Deák nem fog vallani, következésképpen holnap éjfélig nem tehetem az asztalára a beismerő vallomást. Csakhogy, Taube, én élni akarok. A Birodalomért, a szüleimért, a feleségemért, önmagamért. Oktalanul nem szeretnék elpusztulni egy T–34-es hernyótalpa alatt. Ezért úgy határoztam, hogy a végsőkig kockáztatni fogok. Győrbírót, Deákot hiába veretem, hiába kínoztatom. Nem begyulladt emberek. Intellektuális típus mindkettő. Eléjük kell tárni a tárgyi bizonyítékokat, hogy beszéljenek. Én, ha maga is segít, holnap éjfélig megszerzem ezeket a bizonyítékokat.

– Rám számíthat, őrnagy úr. – Taube nyíltan és elszántan Molcke szemébe nézett. – Arra gondoltam, hogy bemondom Deáknak a csoport jelszavát. Ha tagja a Harangvirág-sejtnek, válaszolni fog rá. Ha pedig nem ismeri a jelszót, hát hülyének tart.

Molcke az asztalhoz ment, teletöltötte a poharakat konyakkal. Nem kockázatos ez? És nem korai? – Az egyik pohárra mutatott. – Tessék, Taube, igyon.

– Az ezredes úr ultimátuma holnap éjfélkor lejár. Most már kockáztatnunk kell, őrnagy úr. – Felemelte a poharat. – Meg aztán én sem szeretnék a frontra menni. Egészségére őrnagyúr. – Amikor az asztalra tette a kiürített poharat, még hozzáfűzte: – Persze a jelszó bemondását ügyesen elő kell készíteni. Biztosítani kell a visszavonulás útját.

A beszélgetést egy fiatal, civil ruhás hadnagy belépése szakította félbe. Taube tisztiszolgához illően kézbe vette az üvegeket, vigyázzba merevedett Molcke előtt, mintha parancsra várna.

A hadnagy szűkszavúan jelentett.

– Őrnagy úr! Rádiósifre Moszkvából.

– Megfejtették?

– Megfejtettük. – A hadnagy egy lezárt borítékot adott át az őrnagynak, aláíratta vele a kézbesítőkönyvet, aztán hang nélkül távozott.

Molcke idegesén tépte fel a borítékot. Taube mozdulatlan arccal figyelte az őrnagy izgatott viselkedését. Arra gondolt, hogy bizonyára a titokzatos Négyperötös ügynök jelentett Moszkvából. Vajon ki lehet az az ember, aki évek óta ilyen eredményesen dolgozik? Talán nem is egy emberről van szó, hanem egy nagyszerűen működő csoportról, amelynek egyik tagja rádiós.

Négyperötös– Nyertünk, Taube – mondta vidáman az őrnagy, és felmutatta a rádióüzenetet. – Négyperötös megállapította Győrbíró Ferenc társának a nevét. És ne vegye nagyképűségnek, de ezzel kapcsolatban zseniális ötletem támadt. Kéretem Simonffy századost.

Négyperötös