Szól a kakas már

Fejezet 7

MÁSODIK FEJEZET

Deák Gábor nagyot ásított, és gyengéden megrázta Anita vállát.

– Ébresztő, kisasszony.

Kiugrott az ágyból, nyújtózkodva az ablakhoz ment, felhúzta a redőnyt. Tompa, ködös világosság ömlött a szobába.

– Már reggel van?–hallotta a lány álmos hangját. Megfordult, Anita a fejére húzta a paplant, láthatóan nem volt kedve a felkeléshez.

Deák huszonnyolc éves, magas növésű, kicsit sovány arcú, izmos férfi volt. Beletúrt kócos, rövidre nyírt barna hajába, zsebéből cigarettát kotort elő, rágyújtott, aztán tétován visszaült az ágy szélére, és felhúzta a cipőjét. Hátrafordult, kicsit lehúzta a paplant a lány fejéről, és megcsókolta a nyakát.

– Felkelni, kisasszony.

Anita durcásan kényeskedett.

– Muszáj bemenned?

– Ha nem akarom, hogy értem jöjjenek, muszáj. – Köhögött. Talán nem lett volna ennyire nyugodt, ha tudta volna, hogy alig egy órával ezelőtt Hermann ezredesek végeredményben eldöntötték a sorsát. Valahol a Svábhegy egyik penziójából átalakított hivatalban Deák Gábor zászlóst halálra ítélték. De hát háború volt, s ezeknek a napoknak minden órájában ezrével pusztultak el azok, akik nem gondolkodtak a halálról.

Deák átment a fürdőszobába, megmosdott. Egy táncdalt fütyörészett, s közben arra gondolt, hogy meg kellene borotválkoznia, erre már nem lesz ideje, mert Anitával is beszélnie kell. Hajnal óta tűnődött rajta, hogy miképpen kezdjen hozzá. Szereti a lányt. Ezt már hetekkel ezelőtt tisztázta magában. Anita nem futó kaland az életében, hanem az egyetlen, az igazi, az a lány, akit feleségének is el tud képzelni. Deák márciusban jött haza Genfből, svéd útlevéllel, ezt követően ismerkedett meg Márkus Anitával, a negyedéves orvostanhallgatóval. Anita annyit tudott róla, hogy történész, aki évekig tanulmányúton volt Svájcban. Azt eddig nem mondhatta el, hogy a Magyar Királyi Vezérkari Főnökség II. osztályának a felderítő tisztjeként tartózkodott a semleges Svájcban. Ez nyilván elriasztotta volna a németellenes gondolkodású lányt. Így is magyarázkodnia kellett, amikor szeptember elején behívták a VKF különleges nyomozó csoportjához.

– Ezt nem értem – mondta akkor a sovány Márkus, és hanyagul levette a csíptetőjét. – Te, fiam, tartalékos vagy. Tartalékosokat nem szoktak behívni efféle szolgálatra.

Anita kíváncsian nézett rá, nagy, dióbarna szemét bizalommal ráemelte, és a válaszát várta. Ő nyugodtan mosolygott, várta a kérdést, hiszen tudta, hogy bejelentése meg fogja döbbenteni az idős textilmérnököt. Sokat sejtetően válaszolt.

– Talán éppen ezért hívnak be, Ernő bátyám, mert tartalékos vagyok. Te is tudod, hiszen nem titok, hogy Horthyék valamire készülnek.

Úgy érezte, hogy sikerült megnyugtatnia a családot, hiszen az egész város a változásról beszélt, sőt a külföldi rádiók arról fecsegtek, hogy bizonyos magyar kormánykörök a különbéke lehetőségeiről puhatolódznak az angolszász hatalmaknál.

Sejtette, hogy Márkus Ernő valamilyen formában támogatja az ellenállási mozgalmat. Erről azonban nem beszélt vele, Anitával sem. Néhány héttel ezelőtt Márkus váratlanul eltűnt. Anita azt mondta, hogy apja hivatalos ügyben Erdélybe utazott. A lány egyedül maradt a háromszobás belvárosi lakásban. Eleinte két-három levelet kapott Kolozsvárról. Anita ideges volt, ő a lány ideges viselkedését természetesnek vette, különösen azóta, hogy Kolozsvárt október 11-én elfoglalták az oroszok, és Márkus odaát maradt.

Hallotta, hogy közben a lány felkelt. Kiszólt a fürdőszobából.

– Tudsz adni valami harapnivalót?

– Teát, vajas kenyeret.

– Jöhet – mondta, és bement a szobába. A karcsú lány pongyolában állt az ablaknál, és a haját igazgatta.

– Szörnyű ez a köd – mondta.

– Az. – Deák a lány mellé állt, átölelte a vállát, és kinézett az utcára.

Anita megmozdult. Fejét a férfi mellére hajtotta.

– Tényleg be kell menned?

– Nem akarom, hogy csalódjanak bennem – mondta Deák. – Én sem szeretek csalódni az emberekben. Amikor csalódom valakiben, nagyon tudom sajnálni magam. – Megcsókolta a lány haját. – Ugye, benned nem fogok csalódni?

Anita évődve válaszolt.

– Nem akarod sajnálni magad? – Megfordult, szemét Deákra emelte. Szája mosolyra húzódott, de tekintete felhős volt.

Deákot elhagyta a bátorsága. A lány feje mellett az utcára nézett. Az üzletek már kinyitottak, de gyér volt a forgalom, kevés ember járt a szűk utcában. A Váci utcából azonban behallatszott a forgalom zaja.

– Csalódni egy barátban, egy asszonyban – mondta halkan –, számomra földrengés. – Hirtelen a lányra nézett. – Csalódni fogok benned?

Anita furcsán mosolygott. Megcsókolta a fiú száját, és azt mondta:

– Megyek, elkészítem a reggelit.

Deák megfogta a karját. A lány szabadulni akart, de a férfi szorítása nem engedett.

– Felelj. – Közelebb lépett, felemelte a lány gömbölyű állát. Anita lehunyta a szemét. – Nézz rám!

A sötétbarna szempillák megrebbentek.

– Tudnod kell, hogy akkor is nagyon szeretlek.

Deák riadt félelmet olvasott ki a lány tekintetéből.

– Ezt nem értem. – Valóban nem értette a lány furcsa válaszát. Nem cáfolta a csalódás lehetőségét, de közölte, hogy akkor is szeretni fogja. Hát ez meg micsoda? Anita is érezte, hogy szavai magyarázatra szorulnak, ezért akadozva hozzáfűzte:

– Háború van, Gábor. Bombáznak. Embereket hurcolnak el. Kényszer van meg félelem. Én is ember vagyok. Nemcsak akaratom van, hanem ösztöneim is vannak. Én nem tudom, nem tudhatom, hogy adott esetben tudok-e uralkodni az ösztöneimen. Te talán tudod?

– Nem tudom.

–Akkor miért vársz tőlem nagy szavakat? Szeretlek, a tiéd vagyok. Ez nem elég? A szavak semmit sem fejeznek ki. – Megsimogatta a fiú arcát. – Az éjjel hallottam az ágyúlövéseket. Nagyon féltem, és arra gondoltam, hogy végső soron a sorsunkat nem mi döntjük el. Mások, Gábor. Nálunk hatalmasabb erők.

– Ez fatalizmus.

– Akkor én fatalista vagyok. – Megcsókolta a férfi arcát, furcsán mosolygott, és azt mondta: – Elkészítem a reggelit.

Deák magára maradt, és eszébe jutott a hajnali találkozása Cövekkel. Az alacsony termetű nemesfémes idegesen viselkedett. Az Újpesti rakparton sétáltak, talpuk alatt megcsikordultak az apró kavicsok, arcukba esőpermetet sodort a szél. Cövek fázós kézzel cigarettára gyújtott, aztán, hogy kifújta a füstöt, a tárgyra tért.

– Két dolog miatt kellett találkoznunk. – Deák figyelmesen hallgatta az idős nemesfémest. – Az első probléma, amelyet meg kell beszélnünk, a menyasszonyod.

– Mi van Anitával?

– Valami nincs rendben a lány körül – mondta nyersen Cövek. – Drótot kaptam.

– Szeretném tudni, hogy ki van a drót túlsó oldalán.

– Ez nem fontos, és nem tartozik rád. – Cövek egy pillanatra megállt, megigazította elnyűtt gyapjúsálját, mereven ránézett, majd továbblépett. – Tárnokinak az este a „drót” alapján egy feladatot adtam. Az eredményt neked fogja elmondani. Anitával várd meg őt.

Deák megfogta Cövek karját.

– De hát mi van Anitával? Mégiscsak a menyasszonyom…

Cövek nem vonta el a karját, megszívta a cigarettáját, és a távolba nézett, arcát a cigaretta felizzó parazsa egy pillanatra megvilágította. Fáradt volt ez az arc és nagyon nyugodt.

– Kapcsolatom azt mondta, hogy a menyasszonyod levelet kapott az apjától…

– Miért ne kapott volna? Egyébként olvastam a levelet. Semmi gyanúsat nem találtam benne.

– Olvasd el még egyszer. Tüzetesen. – Az eső sűrűbben szemerkélt, a szél felerősödött, s távoli ágyúzás moraját sodorta feléjük. Hangtalanul lépkedtek. Már elhagyták a park legszélső házait is, amikor Cövek megszólalt: – Győrbíró Ferencet meg kell mentenünk. Ferit csak a segítségeddel szabadíthatjuk ki. Tehát vigyáznod kell magadra nagyon.

Deákban Győrbíró neve hallatára régen elfelejtett emlékek keltek életre, és ezek az emlékek nagyon fájdalmasak voltak. Balra, az üres telken feltűnt a modern vonalú református templom magas tornya, a bejárat klasszikus kiképzése, a hatalmas oszlopok eléje táruló képe egy pillanatra felidézte benne a karnaki templom romjait. Úristen, gondolta, mikor lesz már vége a félelemnek? Évek óta félelmek között él. Ha Cövek tudná, hogy ő mennyire fél, hogy milyen nagyon és szenvedélyesen vágyódik a szelíd nyugalom után. Tanulni és tanítani szeretne…

– Azt tudjátok már, hogy ki buktatta le Győrbírót? – kérdezte halkan.

– Egy Venyige fedőnevű ügynök. Állítólag tagja a pártnak. Fel kell deríteni a kilétét, és végezni kell vele.

Végezni kell vele, gondolta. Milyen egyszerűen hangzik. De hol keresse Venyigét?

Elűzte gondolatait, leemelte a falra akasztott gitárt, és egy régi erdélyi zsoltárt játszott. Halkan énekelte a bánatos, de reménykedő éneket. Anita jött vissza a konyhából. Tányéron vajas kenyeret hozott, meg egy csésze teát. Letette az asztalra, aztán Deákhoz ment, megcsókolta a homlokát.

– Most min töprengsz? Ha összeráncolt homlokkal játszol, valami nagy dologban töröd a fejed.

– Ki az a két zsidó, akiknek hamis papírokat akarsz szerezni? – kérdezte, és letette a gitárt.

– Sass professzor és a felesége. Csak annyit tudok róluk, hogy fontos emberek.

– Találkoztál velük?

– Tegnap. A Belvárosi Kávéházban.

– Ki hozott össze velük?

– De hiszen már elmondtam. Miért nem hiszel?

– Mert csak egy életem van. Az ólom pedig manapság nagyon olcsó. Tehát? Ki az a férfi? Mit tudsz róla? Hol lakik?

– Gábor, semmit sem tudok róla. Minden úgy történt, ahogyan apám meghagyta. Jelentkezett, bemondta a jelszót. Drágám, nem akarsz segíteni rajtuk?

„Jöhetne már Tárnoki” – gondolta Deák. Szerette volna tudni, hogy mi is van Anitával. Mit tudnak róla, vagy mit sejtenek.

– Segítek – mondta. – De őszintén szólva, félek. A kedvedért azonban vállalom a kockázatot.

Anita megnyugodott, arcán szelíd mosoly futott át, megfogta a férfi erős kezét, felemelte, és az arcához szorította. Deák zavarba jött. Legszívesebben a karjai közé emelte volna a lányt, és elvitte volna magával valahová nagyon messzire, oda, ahol béke van, ahol félelem nélkül élnek az emberek, ahol nem kell tartani a besúgóktól, az orvtámadásoktól, nem kell alakoskodni, nevetni, amikor sírni volna kedve. Hirtelen szomorúság fogta el. Igazat kellett adnia Anitának. Háború van, bombáznak, naponta százezrek pusztulnak el, s az ember sorsát az embernél hatalmasabb erők határozzák meg. De hát van-e hatalmasabb erő az embernél? És ha van, mi az? Vagy ki az? Az ostoba véletlen… Most itt ülnek ebben a szerényen, de ízlésesen berendezett lakásban, és nagyon szeretik egymást. És szép álmokat szőnek a jövőről. A gyerekről, aki születni fog, a gondokról, amelyeket közösen oldanak majd meg, az öregségük szelíd és megnyugtató békéjéről… Elfelejtik, hogy október huszonhetedike van, hogy Olaszországban talán most szállnak fel az ezüst testű Liberátorok, és néhány óra múlva Budapestre a bombák ezrei hullnak… És ha egy bomba véletlenül erre a házra esik…

Csengettek. Anita megrezzent, kérdőn Deákra nézett.

– Majd én – mondta a férfi, és felállt.

Tárnoki jött. Középmagas, ősz bajuszú, ötven év körüli férfi volt. Szürke Eden-kalapot, szürke felöltőt viselt. Tekintete nyugodt, magabiztos volt, sima bőrű, telt arcából papos nyugalom, kicsit békés nyájasság sugárzott.

Deák bemutatta őt Anitának.

– A barátom. Nyugodtan és nyíltan beszélhetsz előtte.

A lány zavartan nézett a szerényen és udvariasan viselkedő férfira, és az volt az érzése, hogy találkoztak már valahol, talán beszéltek is egymással. Tárnoki köszönt a lánynak. Csendes, meleg hangja volt. Nem ült le, hanem az órájára nézett, mintha jelezni akarná Deáknak, hogy kevés az ideje, rá kell térniök a tárgyra.

– Gábor elbeszéléséből már ismerem magát, Anita – mondta. – Úgy vélem, minden lényeges dolgot tudok magáról…

Deák közbeszólt.

– De hát ülj le, Gyuri bácsi, és igyál egy csésze teát. A kabátodat is levetheted.

Tárnoki nemet intett. Jelentőségteljesen Deákra nézett, és azt mondta:

– Megengeded, hogy néhány dolgot kérdezzek Anitától?

A lány kíváncsian nézett rá.

– Tőlem?

Tárnoki bólintott. Anita most zavart mosollyal a vőlegényére nézett.

– Te érted ezt?

– Még nem – mondta Deák. – De arra kérlek, hogy őszintén válaszolj. – Biztatóan mosolygott, szemével pedig azt üzente: „Ne félj, te csacsi, én melletted állok, szeretlek, megvédlek, ha sor kerül rá.” Anitát nyilván megnyugtatta a férfi biztatása, mert leküzdötte zavarát, nyugalmat erőltetett magára.

– Hát tessék, mire kíváncsi?

– Mikor kapott levelet az édesapjától?

– Tizennegyedikén, szombaton – mondta a lány.

– Kolozsvárról?

– Onnan.

– Megnézhetném?

Anita Deákra nézett. Ez nem volt szép Gábortól, hogy a levélről barátainak is beszélt. Nem tartozik rájuk.

– De hát Gábor olvasta a levelet.

– Mutasd meg, Anita.

A lány megvonta a vállát, idegesen cigarettára gyújtott, azt mondta, nem érti, de nem ellenkezett, a könyvszekrényhez ment, és az egyik könyvből elővett egy összehajtogatott levelet.

– Tessék.

Tárnoki átvette a levelet, széthajtotta a papírt, és figyelmesen átolvasta. Deák közelebb lépett hozzá, Anita pedig a heverő szélére ült.

– Stimmel – mondta Tárnoki, és átnyújtotta a levelet Gábornak. – Nézd csak meg.

– Mit nézzek rajta? – mondta Deák, és azon tűnődött, hogy mi stimmel.

– A levelet Márkus mérnök a dátum szerint október tizennegyedikén írta. Úgy van?

Deák a levélre nézett.

– Akkor. Október tizennegyedikén, szombaton.

– Anita kisasszony ezt a levelet még aznap megkapta – mondta Tárnoki, és a lányra nézett.

– Igen, szombaton kaptam – mondta a lány. – De mi ebben a rendkívüli?

– Kolozsvár messze van, Anita – mondta Tárnoki. – Ha édesapja szombaton adta fel a levelet, hogyan kaphatta meg még aznap?

Egymásra néztek. A csend nyomasztó volt.

– Nem tudom – mondta Anita. – Ezt ne tőlem kérdezze.

Deák a lány segítségére sietett.

– Biztos, hogy szombaton kaptad a levelet? – kérdezte. Anita bólintott. Persze hogy szombaton kapta, emlékezett Deák, hiszen másnap vették át Szálasiék a hatalmat. – Ez tényleg furcsa – mondta hangosan.

Tárnoki szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg. De ezt a mosolyt nem a gúnyolódás szándéka csalta az arcára, hanem a rosszul leplezett keserűség és csalódás.

– Az még furcsább – mondta –, hogy Kolozsvár október tizenegyedikén szabadult fel. A levelet tehát a fronton kellett áthozni. Ezt az utat viszont egy nap alatt képtelenség megtenni.

Deák döbbenten nézett a levélre, aztán a lányra emelte tekintetét. Most már értette, hogy Cövek miért viselkedett olyan furcsán. Ezek szerint Anita apja nem Kolozsvárott tartózkodik. A lányhoz lépett.

– Hol van édesapád?

Anita hallgatott. Fejét lehajtotta. Deák erélyesebben megismételte a kérdést.

– Gábor – mondta a lány, és felemelte az arcát. Melegbarna szemét bepárásították a könnyek. – Lehet, hogy nem Kolozsvárott van. Lehet… Tudod, hogy részt vesz a nemetellenes mozgalomban. Te politikai nyomozó vagy, talán fél tőled, talán ezért titkolódzik.

– Ez érthető. De te miért titkolódzol? Hol van édesapád?

– Istenem, hát miért nem hiszel nekem?

Tárnoki halkan megszólalt.

– Mit akart magától Molcke az éjjel?

– Molcke? – kérdezte a lány, és arca elfehéredett.

– Igen. Molcke őrnagy.

– Tőlem? Hogy érti ezt? És egyáltalán honnan veszi, hogy Molcke nálam járt?

– Figyeltem a kaput. Tizenegy tízkor jött, és éjfél után húsz perccel távozott.

Deák az asztalra ejtette a levelet. A fájdalom egészen elgyengítette. Nem akart hinni a hallottaknak. De hinnie kell, hiszen Anita arca mindent elárul.

– Ezt még gyakorolnod kell, Anita – mondta keserűen. – A hazugságot. Azt kellett volna kérdezned: Molcke? Ki az? –Hirtelen harag fogta el, legszívesebben megrázta volna a lányt. Alig bírta türtőztetni magát. És még mindig hallgat, még most sem őszinte. Pedig láthatná, hogy Tárnokiék mindent tudnak róla.

– Mikor tartóztatták le az apádat? – kérdezte keményen. Sejtette, hogy csak erről lehet szó.

– Amikor azt mondtam, hogy Erdélybe utazott.

– És mikor szerveztek be?

– Másnap.

Deák elfordult. Zsebre dugta a kezét, és az ablakhoz sétált. Hát ez szép história. Menyasszonya a Gestapo ügynöke. Most mit tegyen? A legokosabb az lenne, ha elővenné a revolverét, agyonlőné a lányt, aztán itt hagyna mindent, és illegalitásba vonulna. Jeges félelmet érzett. Uralkodnia kell magán, nem vesztheti el a fejét, hiszen többről van szó, a sejtről meg Győrbíróról. Megfordult.

– Simonffy tud a beszervezésedről?

– Ő vitt fel Molckéhoz.

– Mire kíváncsiak?

Anita arca fájdalmasan megrándult.

– Ezek mindenre. Mindenre – suttogta. – Főleg rád. Azt mondják, orosz ügynök vagy. Meg kell tudnom…

– Mit jelentett eddig Molckééknak? – kérdezte Tárnoki.

– Ha mindazt jelentettem volna, amit tudok, apám már régen szabadon lenne. Besúgásra kényszerítettek, ez igaz, de eddig én semmit sem árultam el nekik.

– És miért nem mondta el Gábornak?…

– Miért nem? Úristen, miért nem? – Anitából feltört a sírás. – Ha látta volna apámat megkínozva, ha egyszer ült volna Molckéval szemközt… Miért nem jelentettem? Mert szeretem apámat. És szeretem a vőlegényemet is, és nem akartam elveszíteni őket. Most már mindent tudnak…

Deák hirtelen megsajnálta a síró lányt. Igaza van Anitának. Ha csak az egytizedét elmondta volna annak, amit tud, ő már nem élne. Világos minden. A németek gyanút fogtak, valahol elárulta magát, és most a játékszabályok szerint megkezdték a bekerítését. Kézenfekvő, hogy menyasszonyát is beszervezték. Lefogták az apját, és azzal zsarolják. Ez nagyon logikus, és nem mond ellent a Gestapo jól bevált és ismert módszereinek. Vajon Tárnokiék is hasonlóan látják-e a helyzetet? Közelebb lépett a lányhoz, és békülékenyen így szólt:

– Anita… Sassékat is Molcke találta ki?

– Nem, Molcke Sassékról nem tud. A feladatot apámtól kaptam. – Felállt, a fiúhoz lépett. – Gábor, lehet, hogy megvetsz, talán megérdemlem, de nagyon kérlek, segíts Sassékon. Apámnak megígértem…

Deák megfogta a lány karját. Biztatóan megszorította, közben Tárnokira nézett, aki nemet intett a fejével. Deák azonban úgv tett, mintha nem vette volna észre a férfi jelzését.

– Hol és mikor találkozol Sassékkal?

– Este hatkor a Hét Vezérben.

– Rendben van. Ott leszek. Ha becsapsz, hát megérdemlem.

– Nem, Gábor, édesem, higgy nekem…

Később a lány azt mondta:

– És Molcke? Neki mit mondjak?

– Most már játszanod kell a besúgót – mondta Deák. – Majd megbeszéljük, hogy mit mondj neki.

Az utcán Tárnoki felelősségre vonta Deákot.

– Ezek után segíteni akarsz Sassékon?

– Feltétlenül.

– Megtiltom.

Deák megállt.

– Mit csinálsz? Megtiltod?

A Régiposta utca sarkán álltak. Viszonylag élénk volt a délelőtti forgalom. A keskeny járdán lökdösve kerülgették egymást a gyalogosok, nem beszélhettek nyugodtan.

– Menj tovább, és ne csinálj jelenetet.

Deák felhajtotta a gallérját, fázósan megborzongott. Elindult a Duna-part felé. Tárnokiék nem hisznek Anitának. Ez kellemetlen, ez annyit jelent, hogy szakításra is sor kerülhet. Csendesen lépkedtek, egyikük sem beszélt, saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Az alacsonyan úszó felhők sötétszürkén és súlyosan lógtak a hegyek felett, a csúcsok alig látszottak.

Megálltak a sétány öntöttvas korlátjánál. Deák cigarettára gyújtott. Megkínálta Tárnokit is, de a férfi visszautasította.

– Cöveket az éjjel agyonlőtték – mondta. – Én vettem át a csoport irányítását.

Deák keze mintha megbénult volna. Egyszerűen nem tudta a cigarettát a szájához emelni.

– Mit beszélsz?

– Agyonlőtték. Egy nyilas járőr. Ma hajnalban. A feladat nem változott meg. Győrbírót meg kell menteni.

Még nincs tíz óra, gondolta Deák, és már ennyi minden történt. Ő gyanúba került, Molckéék egyre szorosabbra fonják körülötte a hálót. Anitát szinte megoldhatatlan konfliktus elé állították. Cöveket agyonlőtték… És most ki fog következni? Győrbirót a villa pincéjében kínozzák, neki pedig az a feladata, hogy szabadítsa ki. De hogyan, amikor ő is halálveszélyben van, és nagyon fél. Meg fáradt, már alig bír uralkodni az idegein, úgy érzi, hogy minden oldalról veszély fenyegeti, leselkednek rá, nem bízhat senkiben sem, lám, Simonffy is elárulta őt, nem figyelmeztette, hogy Molckéék nyomoznak utána.

– Azt tudjátok már, hogy Győrbírót ki árulta el?

– Egy Venyige nevű ügynök. Tagja a pártnak. Meg kell találni, és el kell némítani.

– Közelebbit tudtok róla?

– Csak annyit, hogy negyvenkettő óta a németek ügynöke.

Álmos volt, és fázott. Évek óta nem aludt nyugodtan, és szerette volna kialudni magát úgy istenigazából, békésen, félelem nélkül.

Tárnoki megérintette a karját.

– Gábor…

Deák eltaposta a cigarettáját.

– Értem a feladatot – mondta halkan.

– A lánnyal azonnal megszakítod a kapcsolatot…

– Nem – vágott közbe.

– Megszakítod a kapcsolatot, és feljelented őt Molckénál.

– Anitát? Feljelenteni? Megőrültél?

Tárnoki nyugodtan folytatta.

– Jelented, hogy a lány elárulta a beszervezést. Csak így tarthatod meg a pozíciódat. Azt pedig meg kell őrizned, mert Győrbírót csak így szabadíthatjuk ki.

– És ezért gyilkoljam meg a menyasszonyomat. Tudod, hogy mit beszélsz?

– A lány áruló. Meggyőződésem, hogy mindent elmondott Molckénak.

– Akkor már lefogtak volna régen.

– Megértem, hogy szerelmes vagy. De ez most huszadrangú kérdés. Az összefüggések világosak. Anitát beszervezték, köpött, azóta gyanús vagy.

– Akkor miért nem fogtak le?

– Mert nemcsak te kellesz nekik, hanem az egész vonal. Rajtad keresztül minket is fel akarnak söpörni. Tehát feljelented a lányt. Ez kegyetlenségnek látszik, pedig csak önvédelem.

– Nem. Ilyen utasítást nem adhatsz nekem. Nem, Gyuri bácsi. Én gyilkos nem leszek. Szeretem Anitát, hiszek neki, és nem hagyom cserben. Akkor inkább illegalitásba vonulok…

– Anarchista vagy, Gábor!

– Törődöm is én azzal, hogy mi vagyok. Nem… Anitát nem jelentem fel… Én megteszek mindent, de ezt nem kívánhatjátok tőlem…

Nézte a tovatűnő uszályt, és nagyon szerencsétlennek érezte magát.