De még be sem fejezte, én már a fejemet csóválom.
– Felejtsd el – tiltakozom.
– Ugyan már, Mickey – csattan fel Truman. – DiPaolo egy becsületes srác. Gyerekkora óta ismerem.
– Olyan biztos vagy benne?
Rám néz.
– Miért, van más ötleted? – kérdezi.
– Miért nem csináljuk mi ketten tovább?
– Tényleg? És aztán? – néz rám kérdőn Truman. – Mondjuk, rájövünk, hogy ki a tettes. Akkor mi van? Te akarod saját kezűleg kinyírni? Hogy aztán a sitten töltsd az életed hátralévő részét? Ugyan már. Nem, mi majd egy bizonyos ponton beszállunk, Mickey…
Nem folytatja.
– És te komolyan megbízol benne? – kérdezem.
Truman magába mélyed. Aztán azt mondja:
– Tudod, soha egyszer sem csalt, akármit játszottunk.
– Tessék?
– Igen, gyerekkorunkban. Soha nem bundázta meg az eredményt. Szóval igen: én megbíz
