A lehúzott kocsiablakból odaintek Mrs. Mahonnak, aki abbahagyja a gereblyézést, amikor megpillant, és az alkarjával rátámaszkodik a gereblye nyelére.
Kiszállok. Még egyszer odaintek neki. A kocsi hátsó ülése tele a bevásárolt élelmiszerrel, igyekszem egyszerre magamhoz ölelni a papírzacskókat, és közben halk fújtatással jelzem, hogy mint mindig, most is sürgős dolgom van. Folyton úgy érzem, hogy Mrs. Mahont valami furcsa közeledési kényszer hajtja, de egyelőre nem szeretnék alaposabban is a végére járni, mi az. Először is mindig ott áll készenlétben az előkertben, hogy azonnal nyakon csípjen minden arra járót, és szóba elegyedjen vele (észrevettem, hogy még a postás is mindig kellő elővigyázattal közelít); másodszor az arckifejezése egyszerre aggodalmas és reménykedő, mintha csak arra vár
