Hosszú, fényes folyó

Most-1

MOSTAhearn őrmester elbocsát bennünket Laffertyvel a tetthelyről. Mostantól ő veszi át az ügyet és ő zárja majd le, ő fogja ellenőrizni az orvos szakértőt, felügyelni a Keleti Parancsnokságtól érkezett nyomozók és a helyszínelők munkáját.

Lafferty ott ül mellettem a kocsiban, és végre befogja a száját. Én is lazíthatok egy kicsit, és az ablaktörlők surrogását meg a rádió halk recsegését hallgatom.

– Jól van? – kérdezem Laffertytől.

Némán bólint.

– Kérdése van?

Megrázza a fejét.

Aztán újra csak hallgatunk.

Az jut eszembe, milyen sokféle tud lenni a csönd. Ez a mostani feszengő, kínos; két idegen hallgatása, akik nem akarják kimondani a gondolataikat. Ettől csak még jobban hiányzik Truman és az ő nyugalmat árasztó hallgatása meg egyenletes légzése, ami mindig arra figyelmeztetett, hogy én se kapkodjak el semmit.

Eltelik így vagy öt perc. Akkor végre megszólal.

– Hát, látott már szebb napokat is.

– Ezzel mit akar mondani? – kérdezem tőle.

– Csak azt, hogy ez a környék nem volt mindig ilyen lepukkant, nincs igazam? Gyerekkoromban még egész tűrhetően nézett ki. Ide jártam baseballozni.

Felvonom a szemöldököm.

– Most se olyan rossz – mondom. – Vannak benne jobb és rosszabb részek is. Mint a legtöbb helyen.

Lafferty vállat von, látom, nem győztem meg. Még egy évet sem húzott le a zsaruk között, és máris panaszkodik. Nem egy olyan kolléga akad köztünk, aki szereti hosszasan, kéjjel pocskondiázni a körzetét, pedig szerintem ez rosszízű. Nem egy rendőrt hallottam már becsmérlően nyilatkozni Kensingtonról – sajnos közéjük tartozik Ahearn őrmester is –, ami méltatlan olyasvalakihez, akinek épp az lenne a dolga, hogy védelmezze a kerület lakóit és jó példát mutasson nekik. Az eligazításon néha Szarfalvának hívja a körzetet. Máskor meg Narkotékának. Amerika hernyófészkének.

– Ideje innom egy kávét – mondom most Eddie Laffertynek.

Normális körülmények között mindig ugyanabba a sarki kis kávézóba járok, amelyben hőálló üvegkancsókban várakozik a forró kávé a villanymelegítőn, és ahol macskapisi és tojásos szendvics szaga árad a tapétából. Alonzo, a tulajdonos mára a barátom. De egy ideje már szemezni kezdtem egy új hellyel, a Bombázó kávézóval, ami egy viszonylag jobb környéken nyílt mostanában a gomba módra szaporodó új üzletek egyikeként. Látva Lafferty finnyásságát a környéket illetően, most inkább arrafelé kanyarodom a járőrkocsival.

Van valami ezekben az új helyekben – a Bombázóban különösképp –, ami odavonzza a tekintetem, ahányszor elhaladok előttük. Talán az odabenti hűvös, csillogó fémfelületek és meleg fatónusok váltakozása tetszik annyira. Vagy talán maguk a bent ülők, akik mintha egy másik bolygóról pottyantak volna ide a mi körzetünkbe. Hogy mi foroghat a fejükben, hogy miről beszélgetnek vagy írogatják telefonjaikon az üzeneteket, csak elképzelni tudom: talán könyvekről, ruhákról, zenéről vagy arról folyik a szó, hogy milyen növényt rakjanak a nappalijukba. Esetleg neveket próbálgatnak az új kutyájuknak. Olyan kávékölteményeket rendelnek, amelyeknek kiejteni sem tudom a nevét. Néha szeretném akár csak egy másodpercre itthagyni az utcát, hogy elvegyüljek közöttük, és nekem is ezek legyenek a legfőbb gondjaim.

Amikor leparkolok a Bombázó kávézó előtt, Lafferty hitetlenkedve rám sandít.

– Biztos maga ebben, Mike? – kérdezi. A Keresztapából idézi a mondatot. Gondolom, nem számít rá, hogy felismerem. Azt persze nem tudhatja, hogy én vagy tucatszor végignéztem az összes Keresztapa-filmet, nem épp a saját kedvemből, és úgy utáltam, mint a bűnt, minden egyes alkalommal.

– Tényleg négy kemény dollárt akar fizetni egy kávéért? – kérdezi.

– Szívesen meghívom magát is.

Idegesség önt el, ahogy belépünk, és feldühödöm, amikor észreveszem magamon a bizonytalanságot. Szinte varázsütésre mindenki elnémul, amikor kiszúrják az egyenruhánkat és a pisztolytáskát az oldalunkon. Engem sűrűn végigmérnek így az emberek, már megszoktam. Aztán visszafordítják a tekintetüket a laptopjaikra. A pult mögött álló sovány pincérlány egész homlokát eltakaró frufruját egy téli sapka tartja a helyén. A mellette álló srácnak is sötét színű a haja, de csak a tövénél, a hajvégek tompa platinaszőke árnyalatúak. Hatalmas szemüvege van, úgy néz ki benne, mint egy fülesbagoly.

– Mit adhatok? – kérdezi a srác.

– Két közepes méretű kávét kérünk – felelem. (Jóleső kárörömmel tölt el, hogy csak két dollár ötven cent az áruk.)

– Még valamit? – kérdezi a fiú. Közben hátat fordít nekünk, mert kitölti a kávét.

– Aha – mondja Lafferty. – Ha már így belejöttünk, löttyintsen egy kis whiskyt is bele.

Miközben mondja, fülig szalad a szája, várja az elismerést. A bácsikáimtól jól ismerem ezt a fajta humort: szakállas, kiszámítható, de ártalmatlan. Lafferty magas és elfogadhatóan jóképű fickó, biztosan megszokta, hogy általában kedvelik a stílusát. A vigyor még mindig ott ül az arcán, amikor a srác újra felénk fordul.

– Nem árulunk alkoholt – mondja.

– Nem baj, csak vicceltem – feleli Lafferty.

A srác komoly képpel odanyújtja a kávénkat.

– Van valahol egy mosdójuk? – kérdezi tőle Lafferty. Most már eltűnt a kedvesség a hangjából.

– Elromlott – feleli a fiú.

De én látom, hogy a hátsó fal mentén ott van a mosdó, sehol egy tábla rajta, ami tudatná, hogy üzemen kívül van. A másik pincér, a lány, kerüli a tekintetünket.

– Másik nincs? – kérdezi Lafferty.

Errefelé sok üzlettel van hallgatólagos megállapodásunk: irodánk nincs, viszont egész nap úton vagyunk egy autóba zárva. Nyilvános vécék nélkül nagy bajban lennénk.

– Nincs – feleli a pincérsrác, és odanyújtja nekünk a kávénkat. – Kérnek még valamit? – kérdezi újra.

Csöndben kiszámolom neki a pénzt. Kilépek az ajtón. A délutáni kávénkat Alonzónál isszuk, az tuti. Ő még akkor is kienged a koszos és sötét mosdójába, ha semmit nem veszünk nála. És mindig rámosolyog az emberre. Ismeri Kacey-t is. Tudja a kisfiam nevét, és érdeklődni szokott felőle.

– Milyen barátságos két kölyök – jegyzi meg Lafferty már odakint, a járdán. – Csak úgy árad belőlük a szívélyesség.

Keserűséget érzek a hangjában. Megbántották. Most először szimpatikusnak találom.

Üdvözlégy Kensingtonban, gondolom magamban. Egyelőre ne hidd, hogy kiismerted, mert még a töredékét se láttad.

A szolgálat végeztével leállítom a járőrkocsit a parkolóban – mielőtt bezárnám, még a megszokottnál is alaposabban ellenőrzök rajta mindent, úgy, hogy Lafferty is lássa –, aztán mindketten beporoszkálunk az őrsre, hogy leadjuk az eseménynaplónkat.

Ahearn őrmester már visszaért, ott ül az irodájában, abban az apró kis kamraméretű helyiségben, amelynek a betonfalain gyöngyözve fut le a nedvesség, ha be van kapcsolva a légkondicionáló – de neki legalább van egy kuckója, ami csak az övé. Az ajtaján egy tábla lóg Először kopogj! felirattal.

Szót fogadunk.

Odabent Ahearn az asztalánál ül, és valamit olvas a számítógépe képernyőjén. Szó nélkül átveszi tőlünk az eseménynaplót, fel sem néz a monitorról.

– Jó éjt, Eddie – röffenti, amikor Lafferty távozik.

Én még elidőzöm egy kicsit a küszöbén.

– Jó éjt, Mickey – mondja nekem is. Félreérthetetlen hangsúllyal.

Habozom pár pillanatig. Aztán megkérdezem, megtudott-e esetleg valamit az áldozatról.

Sóhajt egyet. Felpillant a képernyőről. Megrázza a fejét.

– Még semmit – mondja. – Egyelőre semmi sincs.

Ahearn alacsony, mozgékony, ősz hajú, kék szemű férfi. Egyáltalán nem néz ki rosszul, de nagyon zavarja a testmagassága. Százhetven körül lehet, úgyhogy még én is úgy öt centivel feljebbről nézek le rá. A különbség néha arra készteti, hogy önkéntelenül lábujjhegyre álljon, miközben velem beszél. De ma az íróasztalánál ül, úgyhogy megkímélem ettől a megaláztatástól.

– Semmi? – kérdezem újra. – Szóval még a személyazonosságát sem sikerült megállapítani?

Ahearn újra csak megrázza a fejét. Nem tudom, higgyek-e neki. Az őrmester fura pasas: mindig titkolózik, akkor is, ha semmi oka rá. Azt hiszem, ez a szokása semmi másra nem jó, csak arra, hogy éreztesse velünk azt a csekély kis hatalmát. Engem sohasem szívelt. Valószínűleg egy hiba az oka, amit az egyik eligazításon követtem el, nem sokkal azután, hogy őt idehelyezték egy másik körzetből: helytelen információt adott nekünk az egyik elkövetőről, én meg föltettem a kezem, és kijavítottam. Ostoba, meggondolatlan tett volt a részemről. Csak utóbb jöttem rá, hogy ezt az eligazítás után, négyszemközt kellett volna elmondanom neki, hogy betartsam a szolgálati utat, de a legtöbb őrmester szemet hunyt volna egy ilyen jelentéktelen fegyelemsértés fölött, megköszönte volna a kiigazítást, és talán még el is ütötte volna egy tréfás megjegyzéssel. Ahearn viszont olyan tekintetet vetett rám, hogy még mindig borsódzik tőle a hátam. Truman sokat ugratott később, mondván, az őrmester biztos nagyon felhúzta magát a megjegyzésemen. Bár mindig elvicceltük ezeket az incidenseket, valójában mindketten szorongtunk miattuk, azt hiszem.

Most pedig azt mondom Ahearnnek:

– Még sosem láttam ezt a lányt a Kensyn strichelni. Gondoltam, ha esetleg kíváncsi rá.

– Nem vagyok – feleli Ahearn.

Pedig az lenne a dolga, szeretném a képébe vágni. Ez fontos információ. Mert tudható belőle, hogy az a lány vagy új volt a környéken, vagy csak szimplán arra járt. Senki sem ismeri úgy ezt a körzetet, mint a járőrök: mi rójuk egész nap a környék utcáit, mi ismerünk minden üzletet és lakóházat, a legtöbbnek a tulajdonosát és a lakóit is. Bezzeg a Keleti Parancsnokság nyomozói azonnal ezt kérdezték tőlem, meg még sok minden mást is, ami meggyőzött róla, hogy komolyan veszik a munkájukat.

Mindezt persze nem mondom el neki. Az ujjammal dobolok az ajtófélfán. Sarkon fordulok és indulni készülök.

Mielőtt még elmehetnék, Ahearn utánam szól. Közben továbbra is a számítógépére szegezi a tekintetét.

– Truman jól van? – kérdezi.

Megtorpanok. Meglepődöm.

– Gondolom, igen – felelem.

– Nem hallott róla mostanában?

Bizonytalanul felvonom a vállam. Néha kiszámíthatatlan, hogy Ahearn hová akar kilyukadni, de azt megtanultam, hogy mindig van valami hátsó szándéka.

– Hát ez jópofa – húzza el a száját az őrmester. – Én meg azt hittem, hogy maguk ketten… jó barátságban vannak.

Farkasszemet néz velem, egy pillanattal tovább, mint ahogy szeretném.

Útban hazafelé felhívom Geet. Mostanában elég ritkán beszélünk egymással. Találkozni meg szinte soha. Amikor megszületett Thomas, eltökéltem, hogy neki egészen másfajta neveltetésben lesz része, mint nekem volt, ez pedig azt jelentette, hogy kerülnöm kell a Geevel – legyünk őszinték, a teljes O’Brien klánnal – való találkozást, amennyire csak lehet. Vonakodva, inkább csak hogy eleget tegyek valami homályos családi kötelezettségnek, amelyet képtelen vagyok teljesen lerázni magamról, karácsonykor mindig elviszem hozzá látogatóba Thomast, és egyszer-egyszer felhívom, hogy megbizonyosodjam róla, még életben van. Bár néha szemrehányást tesz nekem a távolságtartásomért, azt hiszem, a szíve mélyén neki is jobb így. Ő mindenesetre sohasem emeli fel a telefont, hogy felhívjon. Thomasszal kapcsolatban sem számíthatok rá, pedig épp elég jó fizikai állapotban van ahhoz, hogy ellássa vendéglátós munkáját, és még a Thriftway szupermarketben is ledolgozzon néhány órát. Az utóbbi időkben az a határozott érzésem támadt, hogy ha én nem hívnám, örökre megszakadna a kettőnk közötti kapcsolat.

– Mondd csak – szól bele a kagylóba, miután jó hosszan hagyta kicsöngeni a telefont. Mindig így veszi fel.

– Én vagyok az – mondom neki, mire Gee azt kérdezi, ki az az én.

– Hát én, Mickey – mondom neki.

– Vagy úgy. Nem ismertem fel a hangodat.

Nem felelek rögtön, de pontosan értem a burkolt célzást. Már megint bűntudatot akar kelteni bennem. Semmi, csak a szokásos rutin.

– Csak azt akartam megkérdezni – folytatom –, hogy nem hallottál-e mostanában Kacey-ről.

– Miért érdekel az téged? – kérdez vissza óvatosan Gee.

– Csak úgy.

– Nem – feleli. – Te is tudod, hogy nem avatkozom a dolgaiba. Nekem ne süketeljen fölöslegesen. Én nem avatkozom a dolgaiba – ismétli, talán a nyomaték kedvéért.

– Hát jó – hagyom annyiban. – De megtennéd, hogy szólsz, ha jelentkezik nálad?

– Te meg miben mesterkedsz? – kérdezi Gee most már gyanakodva.

– Semmiben.

– Te is hagyd békén, akkor jársz a legjobban – mondja.

– Békén hagyom – felelem.

Rövid szünet után csak annyit válaszol, elhiszi.

Téma lezárva.

– És hogy van az én kicsikém? – kérdezi Gee, hogy váltson.

Thomashoz mindig is sokkal szívélyesebb volt, mint hozzánk. Ha néha találkozik vele, halálra kényezteti, olyankor a retiküljéből előhúz néhány félig megolvadt, ősi cukorkát, kicsomagolja őket és a gyerek szájába tömködi. Ezekből az apró kedveskedéseiből látni vélem, milyen lehetett a viszonya a saját lányával, Lisával, az édesanyánkkal.

– Hát, eléggé elszemtelenedett az utóbbi időkben – mondom neki. Persze magam sem gondolom komolyan.

– Na, vigyázz a szádra – mondja Gee. Végre-valahára valami halovány mosolyfélét vélek fölfedezni a hangjában. „Vigyázz a szádra, ne beszélj nekem így a kicsikémről.”

– Pedig tényleg elég szemtelen – erősködöm.

Várok egy kicsit. Titkon még mindig abban reménykedem, hogy Gee végre elszánja magát, és felajánlja, hogy vigyem oda hozzá Thomast, hogy talán hajlandó vigyázni rá néhány óra hosszat, vagy megkérdezi, nem jöhetne-e el hozzánk, hogy megnézze az új otthonunkat.

– Akarsz még valamit mondani? – szólal meg végül.

– Nem – bököm ki. – Csak ezért kerestelek.

Mielőtt bármit mondhatnék még, leteszi a telefont.

Amikor beállok a ház előtti felhajtóra a kocsival, Mrs. Mahon, a háziasszonyunk épp az előkertjét gereblyézi. Övé ez a vénséges kétszintes, gyarmati stílusban épült ház, amelynek a hevenyészve ráépített harmadik szintjén van a lakásunk. Ezt béreljük tőle immár majdnem egy teljes éve. A lakásba a ház hátsó oldalán húzódó rozoga falépcsőn lehet feljutni. A telek ugyan elég kicsi, de a ház mögött hosszú udvar nyúlik el, ami nagyon jól jön a kisfiamnak, még egy faágra felfüggesztett, autógumiból összeeszkábált, nyikorgó hinta is került ide. Ezt a hátsó udvart leszámítva a lakás legfőbb vonzereje a bére: havi ötszáz dollár, ami még a közműszolgáltatások díját is magában foglalja. Az egyik kollégám bátyja hívta fel rá a figyelmemet, amikor kiköltözött innen. Nem egy kastély, mondta az illető, de tiszta, és a háziasszony gyorsan rendbe hozat mindent, ha esetleg elromlik valami. Ki van véve, mondtam neki. Még aznap meghirdettem eladásra a Port Richmond-i házamat. A szívem ment vele; imádtam ott lakni. De nem volt más választásom.