Hosszú, fényes folyó

Azelőtt

AZELŐTTA húgom alig volt még tizenhat éves, amikor először találtam rá „holtan”. Ez 2002 nyarán történt. Két nappal az eset előtt, egy péntek délután a barátaival együtt ment el az iskolából azzal, hogy estére otthon lesz.

Nem jött haza.

Szombat reggelre már aggódni kezdtem, és körbetelefonáltam Kacey barátait, érdeklődve, hogy nem látták-e valahol. De senki nem tudott semmit a hollétéről, vagy talán csak nekem nem akarták elárulni. Tizenhét éves, feltűnően félszeg kamasz lány voltam akkoriban, akit már utolért az egész életére szóló sorsa: a gondoskodó nagytesóé. Úgy viselkedsz, mint valami vaskalapos nénike, mondogatta mindig a nagyanyám, Gee. Túl komoly vagy a korodhoz. Kacey barátai minden bizonnyal afféle tekintélyes szülőfiguraként bántak velem, akit nem kell okvetlenül beavatni mindenbe. Mindegyikük csak szabadkozott, és tagadták, hogy tudomásuk volna bármiről is.

Kacey akkoriban szilaj, hangoskodó lány volt. Ha otthon volt éppen – ami egyre ritkábban fordult elő –, mindjárt kellemesebb lett az élet, melegség és jókedv töltötte be a házat. Fura nevetése – ahogy tátott szájjal, némán megrázkódott az egész teste, hogy aztán fejhangon, sípolva, gyors egymásutánban szedve a levegőt összegörnyedjen, mintha fájdalmat okozna neki a kacagás – ott visszhangzott a falak között. Hiányától azonnal feltűnővé vált és baljóssá sűrűsödött a csönd. Eltűntek a légből Kacey hangjai, amint az illata is, valami szörnyűséges, Patchouli Pézsmaillat nevű kölnivízé, amelyet a barátnőivel akkoriban kezdtek el bőségesen magukra locsolni – talán, hogy elnyomják vele a szájukból áradó, ki tudja, miféle marihuánás cigaretták bűzét.

El kellett telnie az egész hétvégének, mire sikerült végre rábeszélnem Geet, hogy hívjuk fel a rendőrséget. Mindig is ódzkodott attól, hogy kívülállókat is beavassunk a család belső ügyeibe, talán attól tartva, hogy szülői teljesítményét könnyen elégtelennek találhatnák.

Amikor végre beleegyezett, hogy bejelentést tegyünk, elrontotta a hívást, és csak többszöri nekifutásra sikerült helyesen tárcsáznia a rendőrség számát az olajzöld fali telefonján. Soha nem láttam még olyan rémültnek, sem olyan dühösnek azelőtt. Egész testében reszketett, amikor végül helyére akasztotta a kagylót, nem tudtam eldönteni, dühében, bánatában vagy szégyenében remegett úgy. Hosszúkás, kivörösödött arca nyugtalanítóan új kifejezést öltött. Halkan mormogott magában valamit, csupa érthetetlen szót, ami lehetett átok, de akár ima is.

Kacey minden előjel nélküli eltűnése egyszerre volt váratlan és előre látható. Mindig is imádta a társaságot, az utóbbi időben pedig valósággal belehabarodott egy eléggé ócska alakokból álló bandába, amelynek tagjai jóindulatúak voltak ugyan, de kórosan lusták is, úgyhogy népszerűségük ellenére senki sem vette őket komolyan. Kacey nyolcadikos korában átesett egy rövid hippikorszakon, majd éveken át úgy öltözködött, mint egy punk, a haját Manic Panic hajfestékkel rikító színekre festette, az orrcimpájába karikát fűzött, és a bőrére egy meglehetősen gyöngén sikerült, hálójában leselkedő pókasszonyt tetováltatott. Fiúi is voltak mindig. Nekem soha egy sem. Kacey kifejezetten közkedvelt volt, de ezt nemes célra használta: a középiskolában gyakorlatilag örökbe fogadott egy kórosan túlsúlyos lányt, Gina Brickhouse-t, akit mindenki addig gúnyolt a kövérségéért, hiányos tisztálkodásáért, a szegénységéért és a szerencsétlen nevéért, amíg tizenegy évesen úgy nem döntött, hogy örökre elnémul. Kacey ekkor vette védőszárnyai alá, a lány pedig a húgom oltalmazó felügyelete alatt valósággal kivirult. A középiskola utolsó osztályában Gina Brickhouse már kiérdemelte a Kivételes Személyiség kitüntetést, amelyet a középiskola legmókásabb, mégis köztiszteletben álló szentségtörőinek tartogattak a diákok.

Egy idő után azonban Kacey társadalmi élete gyökeres fordulatot vett. Többször is olyan ügyekbe keveredett, amelyek azzal fenyegettek, hogy kicsapják az iskolából. Rendszeresen ivott, még bent, az iskolában is, és olyan gyógyszereket szedett, amelyekről akkoriban még senki sem gyanította, hogy tartani kellene tőlük. Akkor fordult elő első ízben, hogy Kacey úgy érezte, akadnak az életének olyan mozzanatai, amelyeket még előttem is titkolnia kell. Az előző évben még mindent megbeszélt velem, néha sürgető vagy könyörgő színezettel a hangjában, mintha csak tőlem várta volna a feloldozást. De hiába próbált bármit is eltitkolni előttem. Mindig kiszimatoltam, mi bántja – hogy is ne jöttem volna rá annyi év után! Megéreztem a viselkedésében, a fizikai állapotában, a tekintetében beállt változásokat. Egész gyerekkorunkban közös szobánk volt, még az ágyon is osztoztunk. Oly közel álltunk egymáshoz, hogy sokszor kitaláltuk a másik gondolatát is, még mielőtt az kimondta volna. Hadarva, idegenek számára megfejthetetlen, olykor félbehagyott és később folytatott tőmondatokban beszéltünk egymással, hosszas és bonyolult tárgyalásokat tudtunk lefolytatni kizárólag gesztikuláció és jelentőségteljes pillantások révén. Így hát, amikor a húgom szokásává vált, hogy a barátai lakásán töltse az éjszakát, vagy a kora hajnali órákban kerüljön csak elő olyan ismeretlen illatokat árasztva, amelyeket akkoriban én még nem tudtam beazonosítani, nem túlzás, ha azt mondom, komolyan megriadtam.

Amikor két hosszú nap telt el anélkül, hogy hallottam volna felőle, talán nem is annyira az eltűnésén ütköztem meg annyira, vagy azon, hogy akár valami szörnyűséges dolog is történhetett vele. A döbbenetem annak szólt, hogy Kacey vajon miképp volt képes ilyen kíméletlenül kirekeszteni engem az életéből. Attól rendültem meg, hogy ilyen tökéletesen titokban tudja tartani élete legfontosabb eseményeit – még előttem is.

Miután Gee telefonált a rendőrségre, nem sokkal később Paula Mulroney is üzent a csipogómon, és én vissza is hívtam. Kacey nagyon jó barátságban volt vele a középiskolás évei alatt, és Paula volt az egyetlen, aki tudomásul vette és tiszteletben is tartotta, hogy számomra a Kacey-hez fűződő családi kötelék mindennél fontosabb. Azt mondta a telefonban, tud Kacey eltűnéséről, és azt is sejti, hol lehet.

– Egyelőre ne szólj a nagyanyádnak – kérte –, mert lehet, hogy tévedek.

Paula nagyon csinos, nyúlánk termetű, erős akaratú és szívós lány volt. Leginkább egy sss jutott róla az eszembe – e harcos nők törzséről először az Aeneisben olvastam az angolórán még kilencedikes koromban, később a képregényekben, amelyekbe tizenöt évesen szerettem bele –, bár az egyetlen alkalommal, amikor megemlítettem ezt a hasonlóságot Kacey-nek, azonnal letromfolt egy „naaa, Mick!”-kel, pedig én bóknak szántam. Lelkemre kötötte, hogy ezt senkinek se mondjam. Akárhogy is, bár vitán felül kedveltem Paulát – sőt, a mai napig is kedvelem –, kezdettől fogva úgy éreztem, rossz hatással van Kacey-re. A bátyja, Fran dílerként működött, Paula pedig besegített neki, és erről mindenki tudott is.

Aznap a Kensington és az Allegheny sarkára beszéltünk meg találkozót.

– Gyere velem – fogadott kurtán Paula, amikor odaértem.

Miközben elindultunk az utcán, elmondta nekem, hogy két nappal azelőtt itt jártak Kacey-vel ezen a környéken, mert mindketten egy buliba voltak hivatalosak, amit a bátyja egyik haverjának a közeli házában tartottak. Azonnal megértettem, hogy ez mit jelent.

– Nekem előbb el kellett mennem – magyarázta Paula –, de Kacey még maradni akart egy kicsit.

Paula befordult velem a Kensington sugárútról nyíló egyik mellékutcába, aminek már nem emlékszem a nevére, aztán odavezetett egy fehér kapus, omladozó sorházhoz. A kaput egy feketére festett kovácsoltvas lovas kocsi sziluettje díszítette, de a lónak le volt törve az egyik mellső lába; alaposan megnézhettem magamnak, mert vagy öt percig kopogtattunk, mire ajtót nyitott valaki.

– Nyugi, biztos, hogy itthon vannak – mondta Paula. – Mindig itthon van valaki.

Amikor végre feltárult az ajtó, odabent egy kísértetre emlékeztető csenevész nő fogadott, akinek felhevült arcáról és merengő tekintetéről később mindig Kacey jutott eszembe. Akkoriban még nem tudtam, hogy egy ilyen arckifejezés mire utal.

– Fran nincs itthon – mondta a nő. Paula bátyjára gondolt. Egy jó tízessel lehetett idősebb nálunk, bár ezt nem lehetett biztonsággal megállapítani. – Ez itt kicsoda veled? – siklott rám a tekintete, még mielőtt Paula bármit mondhatott volna.

– A barátnőm. A húgát keresi – válaszolta neki Paula.

– Itt nálunk nincs semmiféle húg – közölte a nő.

– Beszélhetnék Jimmel? – terelte más témára a szót Paula.

A július néha brutális hőséget hoz Philadelphiában, ez a ház pedig valósággal beszívta és felerősítette a fekete kátránnyal lekent tetőn át beáramló forróságot. Odabent minden cigarettabűzt és valami ismeretlen, édeskés szagot árasztott. Szomorúság öntött el, amikor elgondoltam, milyen lehetett itt az élet annak idején, amikor a ház felépült – talán egy összetartó családnak, esetleg egy gyári munkásnak, a feleségének és a gyermekeiknek szolgált otthonául. Olyasvalakinek, aki minden reggel innen indult munkába a Kensington utcáit máig szegélyező, ám mostanra elhagyatott, böhöm nagy téglaépületek valamelyikébe. És aki munka után hazatérve leült a családja körébe az asztalhoz, és áldást mondott vacsora előtt. Épp abban a szobában álltunk, amelyik régen az étkező lehetett. Most üresen kongott, mindössze néhány kinyitható fémszék sorakozott benne a fal mellett. A ház iránt érzett tisztelet arra sarkallt, hogy megpróbáljam elképzelni, hogyan nézhetett ki ez a helyiség egy emberöltővel ezelőtt: az ovális, csipketerítővel letakart ebédlőasztallal a közepén, körben süppedős szőnyegekkel és kárpitozott székekkel. Az ablakon függönnyel, amit még valakinek a nagymamája varrt, a falon pedig egy gyümölcsöstálat ábrázoló olajfestménnyel.

Aztán fekete pólóban és farmersortban megjelent Jim, valószínűleg a ház tulajdonosa, és kérdőn ránk meredt. Két karja ernyedten csüngött az oldalán.

– Kacey-t keresitek? – kérdezte felém fordulva. Akkor még nem értettem, honnan tudja, miért vagyunk ott. Talán az ártatlan kinézetem árult el, amiről lerítt, hogy megmentőként, valakinek az oltalmazójaként vagyok ott, aki keres valakit, és nem épp szökik valaki elől? Egész életemben ilyen volt az arckifejezésem. Miután beléptem a rendőrséghez, még hosszú időbe telt, mire sikerült fölvennem bizonyos szokásokat és elsajátítanom egyfajta magabiztosabb modort, hogy ne hagyjak kétséget a szándékaim komolysága felől, ha például őrizetbe veszek valakit.

Bólintottam.

– Fönt van az emeleten – mondta Jim. Mintha még hozzátette volna, hogy nem érezte jól magát, de nem hallottam tisztán, úgyhogy bármi mást is mondhatott. De én máris elindultam felfelé a lépcsőn.

A fenti folyosóról nyíló ajtók mindegyike zárva volt, és nem tudtam, milyen szörnyűségek rejtőzhetnek mögöttük. Igen, féltem. Néhány másodpercig mozdulatlanul álltam a folyosó elején. Később majd úgy fogom érezni, jobb lett volna, ha azonnal sarkon fordulok.

– Kacey – mondtam ki halkan a húgom nevét, azt remélve, hogy egyszer csak előlép valamelyik ajtó mögül.

– Kacey – szólítottam másodjára is, és akkor az egyik ajtó mögül felbukkant egy fej, aztán nyomban vissza is húzódott.

A folyosó félhomályba borult. Hallottam, hogy odalent Paula beszélgetésbe kezd: a bátyjáról, a szomszédokról meg a rendőrségről magyarázott, akik újabban, mindannyiuk megrökönyödésére, egyre nagyobb számban járőröztek a Kensyn.

Végül összeszedve minden bátorságomat halkan bekopogtattam a legközelebbi ajtón, majd pár pillanat múltán benyitottam.

És megpillantottam a húgomat. Először a hajáról ismertem rá, amit Kacey nemrégiben neonrózsaszínűre festetett, és ami most zuhatagként terült szét a feje alatt a lepedő nélküli matracon. Az oldalán feküdt, nekem háttal, és párna híján a feje fura szögben lebillent.

Hiányos volt az öltözete.

Még meg sem érintettem a testét, de már tudtam, hogy halott. A póz, amelyben feküdt a matracon, ismerősnek tűnt, hiszen egész gyerekkorunkban egy ágyban aludtunk, de a testének ezt a mostani fura ernyedtségét még sohasem láttam azelőtt. Mintha elszállt volna minden élet a végtagjaiból.

Megfogtam a vállát, és a hátára fordítottam. A bal karja átbillent a testén, és az ágyra huppant. Egy gyapjútrikó aljából letépett, mostanra már meglazult anyagcsík volt körbetekerve rajta, valamivel a könyökhajlat fölött. A hevenyészett szorítókötés alatt megcsillant vénája hosszú, fénylő folyama. Az ajka lebiggyedt és elkékült, a szája félig nyitva, a szeme lehunyva, csak egy vékony, fehér csík villant ki a szemhéja alól.

Rázni kezdtem. Az arcába kiáltottam a nevét. Ott hevert mellette a fecskendő a matracon. Újra szólongattam. A testéből széklet bűze áradt. Keményen arcul csaptam. Akkoriban még nem tudtam, mire képes a heroin. Nem ismertem senkit, aki a rabja lett volna.

– Hívjátok a 911-et! – kiáltottam teli torokból, ami így, visszagondolva a szituációra, elég nevetségesen hathatott. Kizárt, hogy akár a mentők, akár a rendőrség kijött volna egy ilyen címre. De még akkor is ezt kiáltoztam, amikor Paula lélekszakadva berohant a szobába, és a húgom látványára a szája elé kapta a kezét.

– Bassza meg! – szakadt ki belőle, amikor megpillantotta Kacey-t, aztán – ma már, meg kell mondjam, őszintén csodálom higgadt bátorságát és magabiztos gyorsaságát – szakszerű mozdulattal átnyalábolta fél karral a húgomat a térde alatt, másik karját pedig Kacey felsőteste alá csúsztatta a hónaljánál, és felemelte az ágyról. Kacey középiskolás korában még elég dundi volt, de Paulának a szeme sem rebbent. Jó erősen magához szorította barátnője élettelen testét, majd hátát a falhoz támasztva apró, óvatos lépésekkel lecipelte a lépcsőn a földszintre, aztán ki az utcára. Én szótlanul követtem.

– Innen a környékről ne is próbáljatok telefonálni – mondta a nő, aki korábban ajtót nyitott nekünk.

Meghalt, gondoltam magamban. Meghalt a húgom. Még most is élettelen arca lebegett a szemem előtt, úgy, ahogy ott, azon a pőre matracos ágyon láttam elterülve. Bár sem Paulának, sem nekem nem jutott eszembe, hogy ellenőrizzük a légzését, biztos voltam benne, hogy elveszítettem őt, és a képzeletem már előreszaladt velem a jövőbe: felderengett előttem, amint ott állok majd az érettségiző diákok között a húgom nélkül. Aki nem lesz mellettem az esküvőmön. És a gyerekeim születésekor sem. Nélküle temetem majd el Geet. Végül az önsajnálattól kibuggyantak a könnyeim. A fájdalomtól, hogy elveszítettem azt az egyetlen társat, akivel addig közösen hordtuk a születésünkkor ránk rótt terhet. Halott szüleink terhét. És Gee gondját, akinek epedve vártuk oly ritkán előtörő egy-egy kedves szavát, és közben szótlanul tűrtük mindennapos gonoszkodásait. És szegénységünk terhét. A könnyek ellepték a szememet. Elhomályosult előttem a járda. Meg is botlottam egy kidudorodó aszfaltcsíkban, amit egy fa kutakodó gyökere emelt meg.

Másodpercek múltán észrevett bennünket egy fiatal rendőr, aki láthatóan új volt még ezen a környéken; ő is ahhoz az erősítéshez tartozott, amelyről Jim és Paula az előbb panaszkodott. Perceken belül megérkezett egy mentőautó, és én beültem a húgom mellé a kocsi hátuljába. Végignéztem, ahogy Narkánnal újra életet lehelnek belé, ahogy hevesen összerándul minden tagja, majd csodával határos módon fájdalmában és kínzó hányingerrel küszködve felzokog, aztán nyomorultul könyörögni kezd, hogy vigyük vissza oda, ahonnan hoztuk.

Ezzel a titokkal lettem gazdagabb aznap: egyikük sem akarja, hogy megmentsék. Azt szeretnék, ha hagynák őket békében továbbsüllyedni a föld mélye felé, amíg az el nem nyeli a testüket, hogy megnyugodva örök álomba szenderüljenek. Amikor kirángatják őket a halál torkából, gyűlölet ül ki az arcukra. Amióta rendőrként dolgozom, számtalanszor láttam már ilyet, amikor a szerencsétlen, csupán a feladatát végző mentős háta mögül a szenvedők fölé hajolok és az arcukba pillantok. Ez a gyűlölködő kifejezés ült ki aznap Kacey arcára is, amint felnyitotta a szemét, kiszakadt belőle az első káromkodás, és elsírta magát. Szemrehányó tekintetével engem vádolt.