Hosszú, fényes folyó

Most-2

– Volt már dolga ehhez hasonlóval? – kérdezem tőle.

Megrázza a fejét, aztán csak annyit mond:

– Még nem.

– Na, hát akkor ez egy kiváló alkalom lesz – biztatom.

Nem tudom, mit mondhatnék még. Mert erre a látványra senkit nem lehet eléggé felkészíteni.

Amikor tizenhárom éve beléptem a rendőrséghez, ilyen eset évente csak néhány alkalommal fordult elő: olyankor jelentettük a központnak, hogy valaki végzetesen túladagolta magának a szert, már halott, úgyhogy orvosi segítségre nincs is szükség. A küldések többségében épp folyamatban lévő kábítószer-túladagolások helyszínére kellett kimennünk, ilyenkor többnyire még újra lehetett éleszteni az áldozatokat. Mára sajnos sokkal gyakoribbá váltak a mostanihoz hasonló, fatális kimenetelű ügyek. Csak ebben az évben már ezerkétszázhoz közelít az áldozatok száma, és közülük is messze a legtöbben a mi körzetünkben haltak meg. Többnyire hamar megtaláljuk a holttestüket. De némelyik olyan régen hever valahol, hogy már oszlásnak indult a tetem. Egyiket-másikat a halálánál szemtanúként jelen lévő barátja vagy szerelme rejti el ügyetlenül egy árokba vagy bokor mögé, mert nem akarja felvállalni a bejelentéssel járó hercehurcát, vagy bárki előtt részletezni a szerencsétlenség körülményeit. Sokszor az áldozat meghúzza magát valahol egy eldugott helyen, aztán a drog hatása alatt örök álomba merül. Olyan is előfordul, hogy a családtagjai találnak rá. Akár a saját gyereke. És van olyan is, akire mi bukkantunk rá elsőként: járőrözés közben feltűnik egy némán a földön heverő vagy hétrét görnyedt alak, és amikor odaérve kitapintjuk a pulzusát, már nem ad semmiféle életjelet. Érintésre hideg a teste. Még nyáron is.

A kerítésbe vágott lyukon átbújva leereszkedünk Laffertyvel az árok mélyén futó vasúti vágányhoz. Magam sem tudom, hány tucatszor vagy hány százszor tettem már meg ezt az utat a rendőrségi szolgálatom évei alatt. Ez a bozótos terület elméletileg a járőrútvonalunk része. Ahányszor lejövünk ide, mindig találunk valamit vagy valakit. Amíg Truman volt a társam, mindig ő ment elöl. Ő volt a rangidős kettőnk közül. Ma én haladok elöl, és behúzom a nyakam, mintha ez valahogy megóvna az esőtől. De az csak szakad megállás nélkül. Az esőcseppek akkorát koppannak a tányérsapkámon, hogy a saját szavamat is alig hallom. A bakancsom csúszkál a sárban.

Kensingtonnak ez a része, a Lehigh viadukt környéke, amit a köznyelv egyszerűen csak a vágányoknak hív, sok más városrészhez hasonlóan mára elveszítette a funkcióját. Kensington ipari virágzásának az idején percenként haladt el itt egy-egy tehervonat, ma már minimális a forgalom, az árok falát benőtte a gaz. A lehullott száraz levelek, gyomnövények és ágak alatt nejlonzacskók és használt injekciós tűk hevernek szanaszét. Aki akar, jól elrejtőzhet itt a kíváncsi szemek elől az árokfal bokrai között. Az utóbbi időben arról lehetett hallani, hogy az önkormányzat a Conrail vasúttársasággal összefogva lebetonozná az egész árkot, de egyelőre semmi sem történt. A magam részéről szkeptikus vagyok; el sem tudom képzelni másként ezt a helyet, mint a narkósok meg a sugárúti örömlányok és kuncsaftjaik búvóhelyét. Ha mégis lebetonoznák, a környéken tucatnyi új rejtekhelyet alakítana ki az elszánt közönség. Láttam már ilyet.

Bal felől halk neszezés hallatszik: a gazból egy férfi bukkan elő. Furán néz ki, mint egy kísértet. Mozdulatlanul áll, mindkét keze bénán lóg az oldalán, az arcán apró cseppekben gyöngyöző patak. Akár sírhatna is.

– Uram – szólítom meg –, nem látott semmi olyat errefelé, amiről tudnunk kellene?

Nem szól. Csak bámul mereven maga elé. Kiszáradt ajkát nyalogatja. A pillantása révedező, mohó, látszik rajta, hogy nagy szüksége van már a következő adagra. Valószerűtlenül világoskék a szeme. Talán egy barátját vagy a dílerét várja: valakit, aki segít majd rajta. Végre aztán lassan, tagadólag megrázza a fejét.

– Ugye, tudja, hogy ez tiltott magánterület? – szegezem neki a kérdést.

A legtöbb kollégám nem bajlódik már ilyen formaságokkal, semmi értelmét nem látják. Olyan, mint a gyomirtás, mondja némelyikük: ma kihúzogatod őket, holnapra megint ellep mindent. De én sosem spórolom meg a figyelmeztetést.

– Elnézést – mondja a férfi, de nem úgy fest, mintha távozni készülne, nekem meg nincs most rá időm, hogy huzakodni kezdjek vele.

Laffertyvel továbbmegyünk. A sínek mindkét oldalán hatalmas pocsolyákba gyűlt a lezúduló eső. Az ügyeletes szerint a holttest vagy száz méterre fekszik a nyílástól, ahol bejöttünk, kicsit jobbra a vágányoktól, egy kidőlt fatörzs mögött. A bejelentő állítólag otthagyott a törzsön egy újságot, hogy könnyebben megtaláljuk a helyszínt. Ezt a jelzést kutatjuk a tekintetünkkel, miközben egyre távolabb járunk attól a ponttól, ahol bejöttünk.

Lafferty veszi észre először a kérdéses fatörzset, és letér az ösvényről, ami nem is igazi ösvény, csak egy kitaposott gyalogút a vágányok mentén, ahol ki tudja, hányan jártak már előttünk az évek alatt. Szótlanul követem. Mint mindig az ilyen esetekben, azon töprengek magamban, vajon valamelyik ismerősöm lesz-e az áldozat, egyike azoknak a nőknek, akiket bekísértem már korábban az őrsre, vagy akik mellett naponta elhaladok a Kensyn. Mielőtt még megállíthatnám, ismét rám tör az ismerős kétségbeesés: esetleg Kacey?

Lafferty, aki tíz lépéssel előttem jár, odaér a fatörzshöz, és bepillant mögé. Nem szól semmit, csak előregörnyedve, félrebillentett fejjel szemléli a látványt.

Amikor én is odaérek, követem a példáját.

Nem Kacey az.

A legelső gondolatom: hála a jóistennek, nem ismerem a halottat. Nemrégen fekszik ott – ez a második gondolat. Ebben a női testben nincs már semmi puhaság, életre utaló ernyedtség. A hátán fekszik, már beállt a hullamerevség, az egyik karja kicsit felmered, és a keze ettől ragadozó madár karmának tűnik. Az arca eltorzult, élesek a kontúrjai; a szeme hátborzongatóan fürkészi a semmit. Pedig a túladagolás áldozatai rendszerint lehunyják a szemüket, és ettől kissé kevésbé felkavaró a látványuk. Olyankor meggyőzhetem magam, hogy békében haltak meg. De ennek a nőnek döbbenet ül a tekintetében, mintha nem is értette volna, hogy miféle végzetet mér rá a sors. A holttest avarágyon nyugszik. Félig felágaskodó jobb karját leszámítva egyenes vonalban fekszik a test, akár egy ólomkatonáé. Láthatóan fiatal. Huszonvalahány lehet. A most már kócosan szétzilált haját eredetileg szoros lófarokba foghatta, de a gumiból valaki kirángatott néhány tincset. Egy ujjatlan trikó és farmerszoknya van rajta. Nagyon lenge öltözet ilyen időben. Arcát és egész testét akadálytalanul veri az eső. Ez sincs jól így, az eső el fog mosni minden bizonyítékot. Ösztönösen körülnézek, nincs-e ott valami, amivel letakarhatnám, hogy ne fázzon. Hová lett a dzsekije? Talán valaki lerángatta róla, miután meghalt. Nem messze tőle, nem mondhatnám, hogy váratlanul, egy üres fecskendőt és egy hevenyészett szorítókötést veszek észre a földön. Vajon egyedül volt, amikor utolérte a halál? Nem tipikus ezeknél a nőknél; rendszerint ott van velük a barátjuk vagy egy kuncsaft, aki azonnal kereket old, amikor meghalnak, mert semmi áron sem szeretne belekeveredni egy ilyen ügybe.

A kiképzésen azt tanítják nekünk, hogy ilyenkor azonnal nézzük meg, ad-e az áldozat bármi életjelet. Egy ilyen egyértelmű esetben nem bajlódnék ezzel, de Lafferty szeme rajtam, úgyhogy ezúttal mindent előírás szerint csinálok. Összeszedem minden bátorságomat, átmászom a fatörzs túloldalára, és a holttest felé nyújtom a kezem. Már épp meg akarom tapintani a pulzusát, amikor hirtelen közeledő léptek nesze üti meg a fülemet. A francba, mondja egy hang. A rohadt életbe! – hallom másfelől is. Az eső, ha lehet, még jobban rázendít.

A mentősök közelednek felénk. Két fiatalember az. Nem nagyon sietnek. Már ők is tudják, hogy itt nem lesz mit menteni. Ez a lány már nem él; jó ideje halott. Nincs szükségük halottkémre, anélkül is látják.

– Friss még a tetem? – kiált oda hozzám az egyikük. Lassan bólintok. Még mindig zavar, ahogy a halottakról beszélnek – meg néha mi is.

A két fiatalember odabotladozik a fatörzshöz, és közömbös tekintettel szemügyre veszik a holttestet.

– Jesszusom – szól oda fojtott hangon az egyikük – Saabnak hívják, látom a névtábláján – a másiknak, Jacksonnak.

– Legalább nem szakadunk bele a cipekedésbe – kommentálja a látványt Jackson, én pedig úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Aztán mindketten átlépik a fatörzset, megkerülik a holttestet, és letérdelnek mellé.

Jackson kinyújtja a karját és a kezével megérinti a holttestet. Néhányszor kötelességtudóan megpróbálja megtalálni a pulzusát, aztán feláll. Az órájára pillant.

– Ismeretlen áldozat, 11 óra 21 perckor halottnak nyilvánítva.

– Ezt jegyezze fel – szólok hátra Laffertynek. Ez talán az egyetlen előnye annak, hogy ismét egy társsal dolgozom: valaki kitölti helyettem a jegyzőkönyvet. Lafferty a saját jegyzetfüzetét a dzsekije belső zsebében tartotta eddig, hogy ne ázzon el az esőben. Most előhúzza és fölé hajol, hogy legalább tessék-lássék megóvja a zuhogó esőtől.

– Álljunk meg egy pillanatra – szólalok meg.

Eddie Lafferty előbb rám kapja a tekintetét, aztán ismét a hullát nézi.

Jackson és Saab közé állva én is lehajolok, és alaposan szemügyre veszem az áldozat arcát, mostanra már üveges tekintetű szemét és fájdalmasan görcsbe rándult állkapcsát.

A szemöldök alatt és a járomcsontokon apró piros foltok látszanak. Távolabbról nézve azt hittem, ki van festve kicsit az arca, de innen, közelről tisztán kivehetők az apró, leginkább szeplőre emlékeztető foltocskák, amelyeket mintha egy vékony filctollal pötyögtetett volna valaki a lány arcára.

Most Saab és Jackson is közelebb hajol.

– Ja, tényleg – mondja Saab.

– És akkor mi van? – kérdezi Lafferty.

A számhoz emelem a vállmikrofonomat.

– Gyilkosság gyanúja – mondom bele.

– Honnan lehet tudni? – kérdezi Lafferty.

Jackson és Saab rá se hederítenek. Kétrét görnyedve hajolnak a halott fölé, és még mindig az arcát kémlelik.

Leveszem a mikrofon hangerejét. Odafordulok Laffertyhez. Ez itt most a kiképzése, a mindenit.

– Petechia – mondom neki, és ujjammal a pontocskákra bökök.

– Az meg mi? – kérdezi.

– Hajszálérrepedéstől származó, pontszerű bőrvérzés. A fojtogatás egyik jele.

Nem sokkal később megérkeznek a helyszínelők, a gyilkossági csoport tagjai és maga Ahearn őrmester is.