Siratófal I. kötet

Chapter 2

1.

Gelencsér Attila bankár, az Angyalföldi Acélöntöde főrészvényese 1913 tavaszán megkérdezte a gyár igazgatójától, hogy dolgozik-e az üzemben olyan asztalos, aki a stílbútorok javításához is ért. Fejős igazgató Iványi Mártont ajánlotta neki. Az alig harmincnégy éves bankár magához rendelte a szőke, huszonhárom esztendős segédet, és hosszan elbeszélgetett vele. Megtudta, hogy az ügyes kezű mintaasztalos, miután az ipartestülettől megkapta a segédlevelet, végigcsavarogta Nyugat-Európát, több jó hírű műbútorasztalos-mester műhelyében dolgozott, megtanulta az antik bútorok javításának a titkait. Hazatérése után folytatta szakmáját, de szabad idejében stílbútorok javításával is foglalkozik. A fiatalember elmondta, hogy árvaházban nevelkedett, szüleit nem ismerte, egyedül él Óbudán, egy Lajos utcai földszintes bérházban. Gelencsérnek megtetszett a szerény, halk szavú fiatalember. Végigvezette a Stefánia úti egyemeletes villa szobáin, megmutatta a barokk és a flamand bútorokat, azután megállapodott vele. Elvégzi a szükséges javításokat és felújításokat. Fizetését továbbra is a gyártól kapja, de ha szép és becsületes munkát fog végezni, akkor megjutalmazza őt.

Iványi Márton másnap reggel jelentkezett Mária asszonynál, a testes, középkorú házvezetőnőnél, aki a villa alagsorában egy üres helyiséget bocsátott a fiatalember rendelkezésére. Márton ott rendezte be a műhelyét. Gyalupadot, anyagot, szerszámokat a gyárból hoztak. Néhány nap múlva megismerkedett Kristóf Terézzel, aki a bankár lányaira, a hatéves Ildikóra és a nyolcesztendős Évára vigyázott. Kristóf Teréznek megtetszett a bolondos asztaloslegény, aki úgy gondozta a szerszámait, különösen a vésőit, mintha aranyból készültek volna. Megfigyelte, hogy Márton munka közben beszélget a szerszámaival. Ezen jót derült. Nevetségesnek találta, hogy a szőke asztalos a szerszámait „megkeresztelte”. Negyedcolos vésőjének a neve Reki volt, a félcolost pedig Jancsikának hívta. Mártonnak tetszett a fekete szemű, barna hajú, vidám lány, aki tizennégy éves kora óta szolgált Gelencséréknél. Édesanyja és Bözsi húga Cegléd mellett, a Mocsaras-dűlő egyik tanyáján élt, Teréz csak nyaranta találkozott velük, amikor Gelencsérek néhány hetet a kastélyukban töltöttek. Márton mindezt a szép, karcsú lánytól tudta meg. Teréz ugyanis szívesen beszélgetett a „bolondos” asztalossal.

– Bolond ember az – újságolta nevetve Mária asszonynak.

Mária a sokat látott, élményekben gazdag emberek bölcsességével azt mondta:

– Az. Csakugyan bolond. A művészek bolond emberek, lányom. Egy alkalommal Márton ügyesen lerajzolta Terézt. A kép nagyon tetszett a lánynak. Elhitte, hogy Iványi Márton művész. Mire a fiatalember elkészült a munkával, egymásba szerettek. Márton a Lajos utca egyik földszintes házában lakott, közel a Szentlélek térhez, egyszoba-konyhás lakásban. A szomszédok hamar megkedvelték; mindig jókedvű, udvarias volt, a fárasztó munka után sem pihent, rendbe hozta az elhanyagolt lakást. Festett, mázolt, kicserélte a rossz, korhadt padlót. A szomszédok megcsodálták az újjávarázsolt lakást. Úgy vélték, hogy a szorgalmas, jól kereső, művelt fiatalember éppen Margithoz, Rabó rendőr őrmester úr csinos, tizennyolc esztendős lányához illenék. Eszükbe sem jutott, hogy Márton esetleg másvalakit szeret. Esténként az udvaron ücsörögve komótosan megbeszélték egymás között a dolgot, és arra a felismerésre jutottak, hogy a két fiatalt a jóisten is egymásnak teremtette. Köztudott – mondták hogy Rabó Margit becsületes, szorgalmas lány. Jól keres a Harisnyagyárban, már holnap az oltár elé állhatna, mert szülei gazdagon ellátták mindennel, még az úrikisasszonyoknak sincs olyan stafírungjuk, mint neki. Vallásos, reggelenként a munkakezdés előtt betér a Nagytemplomba imádkozni, reszt vesz a körmeneteken. A szomszédok azt is észrevették, hogy Margitkának tetszik a szőke asztalos. Az sem kerülte el a figyelmüket, hogy a két fiatal esténként elbeszélget egymással. „Miről?” – „Jó vicc… Hát miről beszélgetnek a fiatalok?” Megtörtént, hogy Schmied Béláné maga mellé ültette a lócára a fiatalembert, és ravaszkásan megjegyezte:

– Szép lány az a Margit.

– Bizony szép.

– Tudja-e, Marci, hogy három hold szőlője van Badacsonyban, szegény anyjától örökölte, ha nagyszülei meghalnak, még kap vagy két holdat.

– Hát nem mondom. Három hold szőlő árából még egy asztalosműhelyt is be lehetne rendezni.

– Még maradna is belőle jócskán.

– Azt hiszem.

– Magának nem tetszik Margitka?

– Már hogyne tetszene. Vak ember az, akinek nem tetszik. Dolgos, takaros teremtés – mondta Márton. Azt hitte, a szokásos tréfálkozásról van szó.

– Tudja-e, Marci, hogy maga is tetszik neki?

– Én? Ugyan már, Schmied mama.

– De bizony. Látom én, amit látok.

– Mondta talán?

– Mondta bizony.

Schmied mama még azon melegében továbbadta fontos értesülését a szomszédainak. Minden lakásban átfogalmazták a szöveget, alakítottak rajta, más-más szóra helyezték a hangsúlyt, s mire Koltaiékhoz jutott a hír, az már tömören úgy hangzott, hogy Iványi Márton halálosan szerelmes Margitkába. A lány boldogan elhitte, csak azt nem értette, hogy Márton miért nem vallja be neki is szerelmét, miért viselkedik olyan tartózkodóan.

– Ez azért van, aranyom – magyarázta Schmiedné a lánynak –, mert Márton egy kicsit gyáva. Ilyen ember volt az én uram is legénykorában. Isten nyugosztalja szegényt. De én bátorítottam őt, tudtára adtam, hogy kedvelem. – Hamiskásan a lányra hunyorított.

Rabó őrmester is „megtudta”, hogy a fiatalok között érlelődik valami. Látta, hogy néha beszélgetnek egymással az udvaron, az sem kerülte el a figyelmét, hogy Margit egy idő óta hosszabb ideig cicomázza magát a tükör előtt.

– Ha tisztességesek a szándékai – mondta az őrmester és tenéked is tetszik, lányom, akkor én azt mondom, isten neki, áldásom tirátok. – A tükör előtt állt, bajuszkötőjét igazgatta, kurtára vágott haját brillantinnal dörzsölte be. – Csak azt ne felejtsd el, kislányom, hogy te nem vagy akárki. Értem? Te Rabó Mátyás magyar királyi államrendőrségi őrmesternek a lánya vagy. Értem? – Fényesre kefélte a haját, utána gondosan leszorította hajhálóval, és Margithoz fordult, aki a reggelit készítette az asztalnál. – Te, kislányom, még tisztviselőembert is kaphatnál. Állami embert. Ezt én mondom teneked. Szép vagy, mint anyád volt lánykorában. Aztán jó parti is vagy. Értem?

– Értem, édesapám – mondta szégyenlősen a lány. – De énnékem Márton tetszik. Tessék asztalhoz ülni, édesapám.

– Rendben van – mondta az őrmester, és levágott a füstölt kolbászból egy tisztességes darabot. – Énnékem nincsen kifogásom Iványi Márton ellen. Ügyes ember. Érti a dolgát. Érdeklődtem utána. A gyárban is becsülik. Világot járt, csendes ember. – Csámcsogva őrölte erős fogaival a kolbászt, közben ivott hozzá egy-egy korty bort. – Igen, azt mondják a gyárban, hogy Iványi műbútorasztalosnak is kiváló. Nem is értik, hogy miért nem foglalkozik azzal.

A lány vajas kenyeret evett és boros teát ivott hozzá.

– Schmied néni mesélte – mondta –, hogy ha feleségül venne, letenné a mestervizsgát. Önálló iparos lenne.

– Meg lehet csinálni. Ügyes ember. Meg sokra viheti. Az lenne az igazi.