Siratófal I. kötet

Chapter 6

5.

Teréz hamarosan megismerte a szomszédait. Szemközt vele Schmied Béláné lakott Édes nevű macskájával és csodaszép muskátlijaival. Tőle balra, az egyes számú lakásban Szűcs Miklósék laktak. Alacsony, sovány fiatalember volt, télen-nyáron kalapban vagy sapkában járt, mert a tífusz egyetlen szál hajának sem kegyelmezett. A Kartonnyomógyárban dolgozott, szőke, nagy kontyú felesége pedig a Dohánygyárban. A fiatalasszony haja a zsírtól szinte összeragadt és megbarnult, ha félévenként egyszer megmosta, akkor olyan sárga volt, mint az érett búza, és olyan fényes, akár a selyem. A lakása ugyanolyan piszkos és elhanyagolt volt, mint a haja. Két elhanyagolt kisgyerekükre az öregedő Szűcsné vigyázott, nem nagy igyekezettel, mert Rebeka néni a gyerekeknél jobban szerette a pálinkát és a bort, legszívesebben Fleissieg úr kocsmájában élte volna le hátralevő éveit. A hármas számú lakásban, Schmiednétől jobbra, Koltai Vilmosék laktak. A harmincéves férfi hosszú volt és sovány, csontos, beesett arcát szeplők tarkították, haja, szemöldöke szinte lángolt. Kovács volt a Hajógyárban. Néha úgy megkínozta az asztma, hogy köhögése éjszakánként felverte a ház csendjét. Annáról, a fekete hajú, barna bőrű feleségéről azt híreszteltek, hogy cigány. Az egyéves Ferkó fehér bőrét az apjától, fekete szemet és haját az anyjától örökölte. Anna idősebb volt Teréznél, ő sem dolgozott, mert a kisfiú sokat betegeskedett. Iványiék bal oldali szomszédjai Dobrovicsék voltak. A hatalmas termetű harmincéves Dobrovics Dezső katonai szolgálatot teljesített a helyőrség-parancsnokságon, egyébként szállítómunkás volt, a mértéktelen alkoholfogyasztástól már felfúvódott az arca, akár a léggömb, és úgy izzadt, mint a söröskocsik elé fogott lovak. Arca tele volt sebhelyekkel, duhajkodásának nyomaival. Felesége, Ella, szép babaarcú, nagy testű nő volt, hatalmas keblekkel és még hatalmasabb üleppel, amelyet járás közben ügyesen táncoltatott. Állandóan két-három albérlő lakott nála, akik a háziak szerint a babaarcú fiatalasszony alkalmi szeretői voltak. Terézék jobb oldalán a Mezei család lakott. Hatan a szoba-konyhás lakásban. Az öreg Mezei ötvenéves, alacsony növésű, őszülő hajú, jó megjelenésű ember volt, húsz éve dolgozott a Kalapgyárban mint üzemvezető. Négy évvel idősebb felesége, Irma, alacsony növésű, hajlott hátú, teljesen ősz asszony, évek óta betegeskedett. Annyira beteg volt a reumától, hogy még a háztartást sem vezethette. Mezei durván bánt a szerencsétlen asszonnyal. Tibor, a huszonhét éves műszerész orosz fogságba esett, azóta nem hallottak róla. Felesége, a feltűnően szép Blanka, szintén a Kalapgyárban dolgozott. Huszonöt éves volt, idősebbik lánya, Éva, négyéves, a fiatalabb, Manci, kétéves. Évi óvodába járt, Manci odahaza élt a beteg öregasszonnyal. Azt meséitek, hogy Bianka összeszűri a levet jóképű apósával. Biztosat senki sem tudott, de Teréz észrevette, hogy a rosszindulatú, tudálékos Mezei féltékeny a menyére, és sokszor együtt járnak szórakozni. Azt is látta, hogy a fiatalasszony félmeztelenül, bugyiban sétálgat az apósa előtt. Ezekkel az emberekkel és Rabóékkal élt együtt Teréz a földszintes házban, ahol napirenden voltak a veszekedések, a kisebb-nagyobb összezördülések, és amikor belemelegedtek, ocsmány szitkokat vagdostak egymás fejéhez. Kristóf Teréz tisztességesen köszönt mindenkinek, és nem zavarta, ha egyesek nem köszöntek vissza neki. Majd visszaköszönnek – mondogatta magában. Először a gyerekekkel kötött barátságot. Hamar megszerették őt, mert értett a gyerekek nyelvén. Néhány hét múlva már alig volt nyugta tőlük. Teréz jól tudta, hogy a szülők a gyerekeikért sok mindenre képesek, még arra is, hogy visszaköszönjenek neki, esetleg még arra is, hogy szót váltsanak vele. Schmiednével hamarosan összebarátkozott. A kövérkés öregasszonynak nagy tekintélye volt a házban. Ezt, mint Teréz később megtudta, annak köszönhette, hogy kisebb-nagyobb összegeket adott kölcsön a szomszédoknak. Kristóf Teréz csak Rabó Margittal nem tudott szót érteni. Köszönt neki, rámosolygott, de a szép lány átnézett rajta, mint az üvegtáblán. Márton meg is szidta.

– Ugyan már, Teréz, miért van erre szükség? Bolond az a lány. Ne alázd meg magadat.

– Bánt – mondta Teréz. – Nem szeretek gyűlölködésben élni. Állapotos volt, januárra várta a gyereket. Talán maga sem tudta, hogy a lelke mélyén Margit átkaitól félt. Márton boldog volt, dédelgette Terézt, úgy vigyázott rá, akár egy porcelán babára, legszívesebben vattába csomagolta volna „kicsi feleségét”. Óvta a napsugártól, védte a széltől, már-már nevetséges volt puha gondoskodása.

– Nincs is még a környéken ilyen derék ember, mint Iványi Márton – mondták a szomszédok.

– Nem is férfiember az – vágott vissza a kopasz Szűcs. – Papucs.

– Nyikhaj, pipogya fráter – mondta Mezei. – Fogadni mernék, hogy az asszony bugyiját is ő mossa ki esténként. Még azt is megérjük, hogy ő szüli meg a gyereket.

– De művelt marha kegyed, Mezei úr – mondta gúnyosan Schmiedné. – Az ember el sem hinné, hogy egy ilyen jóképű öregember, egy kalapgyári üzemvezető ilyen marhaságokat mond.

– Csak tréfáltam, fuvarosné naccsád – mondta vigyorogva Mezei. – Tréfálni csak szabad?!

Egyik meleg nyári este néhány asszony – Schmiedné is köztük volt – kis sámlikon a vastag törzsű eperfa alatt ült. Rabó Margitról beszélgettek. Izgatta őket a sorsa, különösnek tartották, hogy még udvarlója sincs. Annak pedig valami oka van.

– Az az oka – mondta a zsíros hajú Szűcsné –, hogy baja van neki. Nem asszonynak való az.

– Ne mondjon már ilyen sületlenséget – mondta Kokainé, akinek az volt a nagy bánata, hogy egyre észrevehetőbb lett a „bajuszkája” –, már miért ne volna asszonynak való? Neki is megvan az, ami magának.

– Megvan, megvan. De meddő. Nem lehet annak gyereke.

– Meddő? Marhaságot beszél, Szűcsné. Lány az még. Nem nyúlt ahhoz még férfi.

– Azt nem tudhassa senki! Még maga sem, szomszédasszony. Hozzányúltak vagy nem nyúltak, akkor is meddő. Azért nem kell az egyetlen férfiembernek sem.

– Mit szól ehhez, Schmiedné? – fordult a kövérkés asszonyhoz Koltainé. – Ilyen marhaság! Még hogy meddő. És honnan tudja azt a férfi, akinek nem kell? Margit talán közli véle?

Schmiedné megigazította kontyát, óvatosan Rabóék lakása felé nézett. Hangját egészen lehalkította.

– Márpedig az, Anna. Margit meddő. Én az anyjától tudom. Szegény asszony, isten nyugosztalja, a halála előtt kevéssel bejött hozzám. Ha jól emlékszem, húsvétkor volt öt éve. – Egy pillanatig elhallgatott, mintha emlékeit rendezgetné. – Úgy emlékszem, mintha ma történt volna. Bejön hozzám, és azt mondja: „Képzelje el, Mariska néni, hogy mi történt?” „Istenem – mondom néki –, csak nincsen valami baj, aranyos szomszédasszony?” „De bizony baj van – mondja és tördeli a kezét. – Most jöttünk az orvostól szerencsétlen kislányommal, Margitkával.” „És mit mondott a doktor úr, mondja már, aranyoskám.” De szegény asszony csak sírdogál, szaggatja a zsebkendőjét, végül csak kinyögi. „Megvizsgálták szegénykémet, tudja, meséltem, hogy mióta meglőtt neki, minden hónapban majd hogy bele nem hal szegénykém. Ezért kellett őt orvoshoz vinnem, ahhoz a híres tanárhoz, Tatai professzorhoz, ráment az egész spórolt pénzem, mert ide küldözgetett, meg oda, laboratóriumba, de nem sajnálom én a pénzt, csak egészséges legyen. De nem az. Azt mondta a professzor úr, hogy nem lehet neki gyereke sohasem, mert nem is tudom én, hogy mi baja van a méhének. Latinul mondta, azt pedig én nem értem.” Sírt a szegény asszony, úgy sírt, hogy nagyon megsajnáltam őt. Vigasztaltam én, mondtam én neki mindent, de nem lehetett szegénykémet megvigasztalni. Folyton csak azt hajtogatta, hogy ilyen szerencsétlenség, ilyen nagy szégyen, az urának el sem meri mondani, mert ha megtudná az édes ura, hogy neki soha az életben nem lesz unokája, talán még elemésztené magát. „Hiszen tudja, drága Mariska néni, hogy az én édes uram milyen gyermekbolond.” Akkor mondta el énnekem szegény lelkem, hogy már őnála is baj volt ám, sokszor volt állapotos, és mindig elment a gyerek, mert az ő méhe sem volt rendben. Hát így történt.

Az asszonyok elgondolkodva hallgattak.

Másnap este Margitnak valaki megsúgta, hogy miket terjeszt róla az öregasszony.

Margit felháborodva ment be hozzá, és felelősségre vonta.

– Ne kiabálj, aranyoskám. Én csak azt mondom, amit szegény anyád mondott. Ha ő hazudott énnekem, akkor én is hazudok. Meddő vagy és kész. Örülj neki. Legalább kedvedre szórakozhatsz. Csak siess ám, aranyoskám, mert kevés férfiember marad, mire vége lesz a háborúnak. Aztán itt öregszel meg velünk. Nincs szomorúbb, aranyoskám, annál az asszonynál, akit nem ölelt még férfi sohasem.

Így történt aztán, hogy Rabó Margit, akinek szépségén kívül nem sok élettapasztalata, mérlegelő képessége volt, kétségbeesett. Eszébe sem jutott, hogy orvoshoz menjen, és megvizsgáltassa magát. Az is nyugtalanította, amit Schmiedné a férfiakról mondott neki. Hallotta, hogy egyre több a hadiözvegy, azt is látta, hogy a műhelyben dolgozó lányok és asszonyok hogyan versengenek azért a néhány férfiért, aki valamilyen oknál fogva nem teljesített katonai szolgálatot. Ö ebben a versengésben nem vett részt, de már régóta nyugtalanul aludt, furcsa álmok gyötörték. Talán azért van mindez – gondolta –, mert annyira magányos. Nincsen barátnőié, nem tartozik senkihez sem, édesapját szereti, de véle mégsem beszélheti meg gondjait, különös érzéseit. Már az ima sem segít rajta, pedig minden reggel letérdel a templom hűvös kőkockáira, és forró odaadással kérleli a Szűzanyát, legyen a szószólója, hogy a jóisten meghallgassa a kérését. Hiszen nem kér ő sokat, es nem kér ő olyan nagy dolgot, amit a jóisten ne teljesíthetne. Egy kevéske boldogságot kér csupán, egy becsületes embert, akire rábízhatja az életét. Mit vétett ö, mi az ő bűne, hogy a jóisten nem akarja meghallgatni a kérését? Elkeseredése akkor mélyült el igazán, amikor meglő tudta, hogy Teréz terhes. Irigykedve nézte a boldog fiatalasszony egészséges, egyre jobban gömbölyödő testét. Leselkedett az ablakból, és arra kérte az istent, ne engedje, hogy Kristóf Teréz megszülje a gyermekét. Néha azt érezte, hogy nem bírja elviselni a magányát. Valami őrültséget fog elkövetni. Miért él? Miből áll az ő élete? Hajnalban kel, kiszolgálja apját, akár egy cselédlány, aztán rohan a templomba, onnan a gyárba. Dolgozik tizenkét órán át megállás nélkül, hallgatja az asszonyok trágárságait, sikamlós meséit, durva tréfáit, gúnyos megjegyzéseit, mert ő nem vesz részt a szórakozásaikban. Nem kellett, volna dolgoznia, apja fizetéséből nagyon jól megélhetnének. Azért dolgozott, mert otthon halálra unta volna magát. A gyárban a gép lekötötte a figyelmét, néha órákig nem is jutott eszébe semmi sem. Volt úgy, hogy nem szeretett hazamenni. Apja ugyanis az utóbbi időben rákapott az ivásra. Részegen pedig olyan durván beszélt vele, mintha nem is a lánya lett volna, hanem közönséges utcalány.