Siratófal I. kötet

Chapter 5

4.

Iványi Márton szervezett munkás volt. Nem tartozott a harcias politizálok közé, de azokban a napokban szenvedélyesen kikelt a háború ellen. Mi köze volt neki a királyok dolgához? Megölték Ferenc Ferdinándot? Miért ment sétakocsikázni Szerbiába? Miért nem maradt Bécsben? Később az orosz fronton is elkeseredetten szidta a császárt, az urakat és mindazokat, akik kitalálták a kegyetlen emberirtást. Borongós hangú leveleket írt haza Teréznek. Leveleiből a cenzúra gyakran mondatokat húzott ki, a századparancsnoka jóindulatúan figyelmeztette: gondolja meg, hogy miket ír, mert már felfigyeltek rá. Tudomásul vette a hadnagy figyelmeztetését, és attól a naptói kezdve óvatosabb lett. Minden levelére rajzolt valamit. Egy csókolódzó gerlepárt, egy vérző szívet, egyszer pedig egy szuronyra támaszkodó sebesült katonát. Teréz könnyes szemmel nézte a rajzokat. Minden levél úgy kezdődött: „Egyetlenem! Remélem, soraim jó egészségben találnak. Tudatom tevéled, hogy még élek.” Tizenöt őszén súlyos tüdő- és láblövést kapott. Brünnbe szállították az egyik hadikórházba. „No, Rabó Margit – gondolta Kristóf Teréz –, fogott az átkod.” Keserűen mondta Máriának, neki bizony ne mondja senki sem, hogy az isten jó. Miféle isten az, aki meghallgatja Rabó Margit átkait, és nyomorékká teszi az ő becsületes Mártonját? Neki azzal az istennel többé nincsen dolga. Gelencsérek nagyon sajnálták Kristóf Terézt, és a méltóságos asszony azt mondta neki:

– Két hétre Karlsbadba utazunk. Velünk jössz te is. És ha jól viseled magad, akkor meglátogathatod a vőlegényedet Brünnben.

Iványi Márton boldogságában sírva fakadt, amikor Teréz váratlanul, meglátogatta. Azt hitte, hogy szakítani fog vele.

– Nyomorékot csináltak belőlem, Teréz – mondta –, a bal lábamra sánta maradok. Ha úgy gondolod…

Teréz közbeszólt:

– Hát olyannak ismertél meg engemet, aki az adott szavát csak úgy megszegi? Miért bántasz? Azért jöttem én ide tehozzád, mert szeretlek. És ha sánta maradsz, én akkor is szeretni foglak.

1916. április ötödikén megtartották az esküvőt. Gelencsér méltóságos asszony nem értette meg, hogy Teréz miért nem akar templomban esküdni. Mikor a lány megmondta, az asszony nevetett.

– Buta vagy, te lány. De lelked rajta. Csak meg ne bánd!

Nem is mentek el az esküvőre, de becsületesen megajándékozták őt. Csendes, egyszerű esküvőt tartottak. Az asztalt Teréz özvegy édesanyja, Bözsi, a kisebbik lánya, Mária és Márton két barátja ülte körül. A fiatalok jókedvűek, boldogok voltak, és türelmetlenül várták, hogy végre magukra maradhassanak.

Azokban a hónapokban Kristóf Teréz volt a világ legboldogabb fiatalasszonya. Napközben, ha Mártonra gondolt, teste, lelke átmelegedett. Miután megfőzte a vacsorát, megfürdött és álmodozva a nyitott ablakhoz ült, lehunyta a szemét, magába szívta a virágok nehéz illatát, és Márton lépteit figyelte. „Most jön” – mondja magában, és hallja meleg hangját, amikor köszön az udvaron ücsörgő szomszédoknak. És látja, amikor megáll a konyhaajtóban, és megtörli cipője talpát. Varia, hogy belépjen. És amikor belép, Teréz már ott csüng a nyakában, érzi erős, de mégis gyöngéd ölelését, meleg leheletét, puha, lágy bajuszát, forró csókját. Szerelmes volt. Reggelenként beöltözött ebbe a forró, tiszta szerelem páncéljába, és egész nap nyugodtan, jókedvűen végezte a dolgát, járt-kelt az udvaron, mert hitte, hogy Márton szerelmén nem hatolnak át a gonosz pillantások, sértő megjegyzések, titokban elsuttogott átkok.

Háború volt, de ők nem éltek rosszul. Márton jól keresett, de azzal nem sokra mentek, mert pénzért már alig kaptak valamit. Teréz édesanyja azonban gondoskodott róluk, küldött nekik mindent, ami az asztalra kellett. Kamrájuk nem ásítozott az ürességtől. Örültek az életnek, és várták a háború végét.