Siratófal I. kötet

Chapter 4

3.

A harctereken dörögtek a fegyverek, Márton is megkapta a behívóját. Az esküvőt el kellett halasztaniuk. Közvetlenül a bevonulás előtt elmondta Kristóf Teréznek, hogy milyen kellemetlen helyzetbe került Rabó Margittal. Ha eljutnának a pletykák a lány fülébe is, ne higgyen el azokból egyetlen szót se, mert isten a tanú rá, hogy ő teljesen ártatlan a dologban. Ezt azért mondta el Teréznek, mert a házban a legvadabb rémhistóriák keltek szárnyra, és széltében-hosszában terjesztették, hogy az a „gálád nőcsábász becsalta a lakásába azt a szerencsétlen lányt, és erőszakoskodott vele”. „Előzőleg persze házasságot ígért neki, hitegette.” Margit egy szóval sem cáfolta meg a hazugságokat. Apjának is csak annyit mondott, hogy Márton meg akarta csókolni őt. Arra a kérdésre pedig, hogy Iványi akart-e tőle mást is, Margit nem válaszolt. Ez a hallgatás Rabónak sokat mondott. Felkereste a fiatalembert, és azt mondta neki:

– Rosszul ismer maga engemet, Iványi Márton. Ennek az ügynek még folytatása lesz. Ezt én mondom magának. Értem?

Iványi Márton kétségbeesve védte a becsületét.

– Higgye el, őrmester úr, kérem, itt valami félreértésről van szó. Én, kérem, őrmester úr, becsületes ember vagyok. Én egy ujjal sem nyúltam a lányához. Margitka hívás nélkül jött be hozzám.

– Az én lányom nem hazudik, Iványi Márton. Értem? Az én lányom istenfélő, becsületes lány. Ne adja az isten, Iványi Márton, hogy nekünk dolgunk legyen egymással, mert én mondom magának, hogy azt a-napot meg fogja emlegetni. Még azt a percet is megátkozza, amikor a világra született.

A fiatalember szerette a békességet, nem ártott soha senkinek sem. De Schmiednén kívül nem talált olyan szomszédot, aki elhitte volna neki, hogy ártatlan. „Egy ilyen életerős fiatalember csak úgy futni hagyta a lányt? Hiszi a piszi.” „No lám – mondogatták a házban –, ez a Márton bolondnak nézi az embert.” Mások határozottan emlékeztek rá, hogy amikor Margitka bement hozzá, Márton még az ablakot is becsukta. Az a szerencsétlen úgy szaladt keresztül az udvaron, hogy még a blúzát sem gombolta be. „Tudják, milyen ember ez az Iványi Márton? Olyan lassú víz partot mos, ember. Én mindjárt láttam rajta.”

A rosszindulatú felháborodás, a féktelen gyűlölködés akkor lobbant a legmagasabbra, amikor Márton megjelent a házban Kristóf Terézzel. Velük volt Mária is. Teréz, ahogy áthaladtak az udvaron, érezte az ablakokból leselkedők szúrós, kíváncsi tekintetét. Szinte egész teste a szomszédok tekintetének tüzében állt. Rabó Margit is a függöny mögül figyelte őt, és könnyes szemmel átkozódott. Eszelősen ismételgette magában, hogy Kristóf Teréz ne legyen boldog, Márton pedig „dögöljön” meg a fronton.

Teréz könnyekig meghatódott, amikor a meseszép bútorokat meglátta. – Szebbek, mint a méltóságos úr bútorai – mondta őszintén.

– Rád bízom a lakást, Teréz – mondta Iványi Márton a helyzethez illő komolysággal. – Pénzt is hagyok eleget. Minden pénzemet itt hagyom nálad. A háziúrral már beszéltem. Minden elsején fizesd ki a lakbért. Néha szellőztesd ki a lakást. És ha történne velem valami…

– Ugyan már, Marcikám…

– Megeshet, kedvesem. – Szomorú volt a hangja, a tekintete, egész lényével átélte a búcsúzás szomorúságát. – Vágóhídra visznek, Teréz. Ha nem térnék vissza, ha halálomról értesülnél, tudd meg, mindent rád hagyok. A lakást, a bútorokat. Mindent. Itt van ez az írás. Ebben minden meg van írva. Szabályosan úgy, ahogyan kell. Maga pedig, Mária néni – fordult a testes asszonyhoz, akinek a szeme fátyolos volt a könnyektől –, vigyázzon az én kicsi bogárkámra. Ha visszajövök, meghálálom. Ha pedig meghalnék, gyújtsanak gyertyát az emlékemre.