Ha az igazságra esküdtél

Fejezet 2

I.

Faragó Mihály felnyitja a szemét, ásít. Nem nézi az órát, tudja, hogy pontosan négy óra van. A gyenge fényben kirajzolódnak a bútorok körvonalai. A konyhából beszűrődnek a jól ismert zajok, Panka már odakünn serénykedik, begyújt a sparheltba, vizet melegít a borotválkozáshoz, leteríti abrosszal az asztalt, ráteszi a kenyeret, a tányérra a szalonnát, kolbászt, hagymát, a fehér üvegben a kisüstit, mert hát az kell az emésztéshez. Faragó kikászálódik az ágyból, a párnákat és a dunyhát fellazítja, aztán szélesre tárja az ablakot, mélyeket lélegzik, tüdejét teleszívja a friss hajnali levegővel. Hatvankét éves, ősz hajú, nehézcsontú ember, olyan egészséges, mint a makk. Széles, csontos állát megdörzsöli a tenyerével, szinte serceg a bőre. Kimegy a konyhába, köszön Pankának, megcsókolja az alacsony, sovány asszonyka homlokát, s amíg kibújik ingéből, megkérdezi:

– Hogy aludtál, Panka?

– Jól – mondja az asszony, és gyér mosolyt küld Faragó Mihálynak. – Tudod, én mindig jól alszom. – Meleg vizet tölt a zománcozott lavórba. Az ember a tükör elé áll, nézegeti széles arcát, aztán szappanozni kezdi, nyugodt, kimért mozdulatokkal. Panka meggyújtja a petróleumlámpát, felakasztja a tükör mellé a falra, visszamegy az asztalhoz, a két pohárkát teletölti kisüstivel.

– Igyál, Mihály.

Kihörpintik az erős pálinkát, a poharakat az asztalra teszik. Panka kimegy az udvarra, neki most ott van dolga, el kell látnia a három hízót és az aprójószágokat. Faragó Mihály dúdolgat magában, az ajtófélfára akasztott szíjon megfeni a borotvát, megszokott mozdulatokkal borotválkozik. Feszes, sima a bőre a kés nyomán. Az udvaron Panka már az állatokkal társalog, beszél hozzájuk, kedveskedve, mintha azok megértenék őt. Faragó sokszor elgondolta, milyen szerencséje is volt, amikor jó sorsa Pankával hozta őt össze. Találhatott volna olyan asszonyt is, aki nem szereti az állatokat. Furcsa lett volna mindenesetre, ha a muhari vadőr felesége fél vagy irtózik az állatoktól. Amikor Panka még fiatal volt, sokszor elkísérte őt a portyázásaira. Emlékszik jól arra az esetre, amikor az erdőben egy megsebzett őzre bukkantak. Panka letérdelt az állat mellé, magához szorította szép, formás pofáját, a szerencsétlen őzsuta úgy könnyezett, akár egy gyerek, de könnyezett Panka is. Faragó elmossa az ecsetet, szárazra törli a pengét, aztán fogja a lavórt, a szappant, és kimegy a tágas, rendezett udvarra. Csiba, a farkaskutya örömmel szalad gazdájához, vakkantva ugrál körülötte.

– Jól van, jól van – mondja Faragó –, a helyedre. Ne mondjam még egyszer. – Csiba behúzza a farkát, és araszolva hátrál. A vadőr a kúthoz megy, kiönti a lavórból a vizet, leereszti a vödröt a kútba, megbuktatja, könnyedén feltekeri a láncot a hengerre, a vödörből a jéghideg vizet a lavórba önti. Télen-nyáron a kútnál mosakszik – félmeztelenül. A szappannal alaposan végigdörzsöli bőrét, prüszköl, csapdossa magát, élvezi ezt a hajnali mosakodást. Leöblíti magáról a szappanos lét, résnyire nyitott szemmel az ólak felé néz. Panka a moslékot keveri, néha vet csak egy-egy pillantást emberére, Faragó besiet a konyhába, szárazra dörzsöli arcát, nyakát, mellét. Mire felöltözik, addigra Panka is végzett már az állatokkal, behozza a lavórt, kezet mos, és az asztalhoz ül.

Jó étvággyal falatoznak. Panka apró szalonnadarabkákat csúsztat a szájába, egészséges fogaival szinte szétőrli, bort kortyol hozzá. Faragó Mihály éhes, bicskájával nagy darabokat vág le a szalonnából, kolbászból, és harsogva eszik.

– Hát úgy néz ki – mondja –, hogy Margitnak tavasszal mégiscsak meglesz az esküvője.

– Adja Isten, hogy sikerüljön neki. – így az asszony. – Igaz, Béla elvált ember…

– Elvált ember… – szól közbe Faragó – mit számít az. Én azt mondom neked, Panka, jó, hogy elvált attól a presszós nagyságától.

Panka védekezik, szelíden, békésen.

– Én nem ismertem a feleségét. Sohasem láttam. De azt mondják, csinos asszony.

– Csinos – bólint Faragó. Lenyeli a szalonnát, és hozzáteszi: – Azért csalta meg azt a jámbort fűvel-fával. – Szavai úgy hangzanak, mint egy ítélet.

Panka leszedi a kenyérmorzsákat kötényéről. Arra gondol, férje bizonyára tudja, hogy milyen nő volt Varga Béla első felesége, hiszen bejár a faluba, sok embert ismer. Ő csak Varga Béláról hallott Varjasnétól: jó embernek látszik, Panka néni, mondta egyszer, csak tetszik tudni, azt nem szeretem, hogy már nős volt.

– Valami nászajándékot kell vennünk nekik. Mégiscsak a keresztlányunk – szólal meg csendesen, miközben kezét az ölébe ejti.

– Hát úgy illik. Majd megkérdem Margitot, hogy mire lenne szüksége. Az a legjobb. Mondja csak meg. És ha nem túl drága, hát megvesszük. – Faragó befejezi az evést, komótosan megtörli a bicskáját, behajtja, feláll az asztaltól. Öt óra, indulnia kell. Vállára akasztja vadásztarisznyáját, benne van a dohánya, pálinkája egy lapos üvegben, egy marék töltény, kötszer. Leakasztja a szegről kétcsövű vadászpuskáját, kalapját a fejébe nyomja.

– Ebédre hazajövök – mondja. Megcsókolja a sovány asszonyka homlokát, és kimegy a házból. Csiba is jóllakott közben. A kutya most fegyelmezetten viselkedik, mintha tudná, hogy már megkezdődött a szolgálat. Faragó megtömi pipáját, rágyújt. Kihozza a fészerből a kerékpárját, kormányánál fogva tolja maga mellett, gondolatai már az orvvadászokon járnak, akik az utóbbi hónapokban fel-feltűntek a Muhari erdőben. De csak kapjon el egyet… Csak egyetlenegyet. Ellátja a baját a gazfickónak.

A kapuból visszanéz, int az asszonynak, Panka is felemeli a kezét. Ez a kép egész napra megmarad Faragó Mihály emlékezetében. A fehérre meszelt falak, az ámbitus, a búcsút intő Panka, a tanyát félkörben körülölelő sűrű akácos, a széles sövénykerítés, az aprójószágok a felgereblyézett udvaron, a gondozott melléképületek, hátul a veteményeskert, oldalt a kukoricagóré, az ólak. Ez az ő szigete, biztonságos kikötője, innen indul el húsz év óta minden reggel, ide tér vissza megnyugodva délben vagy esténként. Mikor milyen nagy körzetet kell bejárnia. Lépked Faragó Mihály, és a jövőről gondolkodik. Ha elkezdik egy év múlva a melléküzemág építését a téeszben, és megépítik a műutat, bevezetik a villanyt, meglepi Pankát egy televízióval. Most legalább örömmel tervezget. Ha az öregségére gondol, úgyis elszomorodik. Végül is már hatvankét éves, Panka pedig hatvan. Gyerekük nincs. Mi lesz velük, ha váratlanul rájuk tör a betegség? Ki fogja ápolni őket? Öt kilométerre van a téesz, hat kilométerre Dabaj. Talán az volna a legokosabb, ha beköltöznének a faluba, az emberek közé. De mikor Panka annyira szereti a tanyát, a csendet, a jó levegőt. Egymást követik Faragó gondolatai. Már nem látni a tanyát, csak a téesz betonsilóit. Jobb oldalon, amerre a szeme ellát, kukoricaföldek, bal oldalon a nagy kiterjedésű Muhari erdő. A fák között cserjék, bokrok. A vadak paradicsoma. Nem megy be az erdőbe, most azt figyeli, hogy a vaddisznók okoztak-e kárt a kukoricásban. Csiba jókedvében van, hol előreszalad, hol visszajön. Távolról traktorok dübörgő hangja hallatszik, a talajt készítik elő az őszi vetéshez. A vadőr felkaptat a szelíd emelkedőn, megáll, kérges ujjával megnyomkodja a parazsat a pipájában. A dombtetőről messzire látni a napsütésben, de most párás az idő, a dabaji templom tornyát, a Ruhagyár kéményét elrejti szeme elől a ködös pára. Az égbolt is olyan szürke, mintha cementből készült volna. Faragó most nagyon egyedül érzi magát, és hirtelen arra gondol, mit csinál majd, ha két-három év múlva nyugdíjba küldik, vagy ha Panka előbb hal meg, mint ő. Elhessegeti magától a nyomasztó gondolatot, kiveszi a tokjából a távcsövet, a szeméhez illeszti, végigpásztázza a vidéket. A majorosi dűlőben megpillantja a tarlót szántó traktorokat. Pipájából kiveri a hamut. Leereszkedik a dombhátról. Jólesik a mozgás, nem ül fel a kerékpárra. Csiba vidáman ugrál, előreszalad, szaglászik, visszajön. Egyszer csak eltűnik a kukoricásban. Kis idő múlva furcsa, vonító hangon ugatni kezd. Valamit talált, valami sebzett vadat, gondolja haraggal Faragó Mihály, és leemeli válláról kétcsövűjét. Csiba kiszalad a kukoricásból, a vadőr rögtön észreveszi, mennyire izgatott. Vonyítva körülugrálja gazdáját, azután visszaszalad megint a kukoricásba, éppen szemközt az erdőn át kanyargó szolgálati úttal.