Ha az igazságra esküdtél

Fejezet 3

Faragó lefekteti kerékpárját az út menti árok szélére, csőre tölti fegyverét, kibiztosítja, és óvatosan elindul a kutya után. Alig tíz méterre az úttól döbbenten megáll. Homlokát azon nyomban kiveri a veríték, a látványtól remegni kezd a térde, pedig sok borzalmat látott már élete során. A kukoricasorban lemeztelenített alsótesttel, élettelenül fekszik Varjas Margit, az ő keresztlánya. Erőt vesz magán, közelebb megy. Úristen – suttogja –, uramisten. – Margit hanyatt fekszik, feje a bal vállára billent, szép arcát eltorzította a halál, homlokán tenyérnyi, zúzott seb, körülötte alvadt vér, nyitott, élettelen két szemével a semmibe bámul. Teste mellett a cserepes, száraz föld le van taposva, két méterre a holttesttől egy műanyagból készült piros reklámzacskó hever. Faragó kiveszi a tarisznyájából a laposüveget, meghúzza, közben azon tűnődik, hogy mit tegyen. Az erős pálinka égeti a torkát, de most mégis jólesik. Rendbe szedi gondolatait.

– Itt maradsz – parancsol a kutyára. – Mindjárt visszajövök. – Az idomított eb, mintha bólintana, alig két méterre a lány holttestétől leül hátsó lábaira, és figyelmes tekintettel néz gazdájára. – Érted, Csiba? Itt maradsz, és vigyázol Margitra. Nehogy a vaddisznók kárt tegyenek benne.

Faragó megfordul, óvatosan kimegy az útra. Felemeli kerékpárját, felül rá, és egyre gyorsuló ütemben karikázik a Ruhagyár felé.

A csonka kezű Gajdos Zsiga öt éve a Ruhagyár portása. Ötvenéves, szőke haja már erősen ritkul, ettől egy idő óta rosszkedvű, mert valamikor nagyon büszke volt sűrű, szőke hajára. Nőtlen ember, hetvenéves édesanyjával lakik együtt Újfaluban. Valamikor bognár volt, de a háborúban megsérült a bal keze, csuklóból amputálni kellett. Így hát mesterségét nem folytathatta. Hosszú évekig tartott, míg valahogyan megszokta csonkaságát. Mióta portás, megnyugodott. Huszonnégy óra szolgálat, negyvennyolc óra szabad, a fizetése is elég jó, a gyárban szeretik, nem él vissza a hatalmával, betartja és betartatja az előírásokat, fölöslegesen nem érezteti a hatalmát senkivel sem. Csendes, szemlélődő ember, mindenről és mindenkiről van véleménye, de ezt csak akkor mondja el, ha feltétlenül szükséges. A gyárban a szalagokon három műszakban dolgoznak, így hát éjszakánként is ébren kell maradnia. Ébren is volt, végignézte a televízió műsorát, utána még bekapcsolta a rádiót. Az éjszakai műszak már hazament, az első műszakosok már dolgoznak, nyolc óráig van egy szusszanásnyi ideje, az irodások akkor kezdenek. A két takarítónő, Horváthné és Zsoldosné már vagy tíz perce, hogy megérkeztek, Zsoldosné kávét főz, nála jobb kávét senki sem tud főzni, olyan erős, hogy az ember szívdobogást kap tőle. Alacsony, törékeny asszony, még csak negyvennyolc éves, de olyan ráncos az arca, mintha hetvenéves lenne. Csendes, szelíd asszony, férje a vasútnál dolgozik. Horváthné vagy tíz évvel fiatalabb, koromfekete, sűrű haja van, bőre még télen is olyan barna, mintha napozna. Gajdos Zsiga szereti őt, mert serényen dolgozik, ég a keze alatt a munka. Ő takarítja a portásfülkét, az előtért és a folyosókat. De ragyognak is a kockakövek, mintha minden egyes darabot külön kifényesítene. Gajdos Zsiga néha eltűnődik: a fenébe is, ez a Horváthné megállás nélkül dolgozik, hogyan csinálja mégis, hogy mindent tud, ami a gyárban vagy a faluban történik. És az értesülései mindig pontosak, helytállóak. Most is azzal állított be: hallották-e, hogy Varjas Margitnak mégsem lesz esküvője tavasszal.

– Ezt meg honnan tudod? – kérdi Zsoldosné, és csodálkozva néz a fekete asszonyra, aki a port törli le az asztalról.

– Tudom. Tegnap Margit szakított Bélával. Levelet küldött neki. Látni sem akarja.

– Ugyan már – szólal meg Gajdos Zsiga, és cigarettára gyújt. – Szombaton találkoztam velük a városban. Az áruházból jöttek ki. Beszélgettem is velük. Béla mondta, hogy bútort választottak.

– Az lehet – mondja a fekete asszony, miközben a kárpitozott székeket egyenként felrakja az asztalra. – Az szombaton volt. Ma viszont kedd van. Szeptember huszonkilencedike. Közben volt vasárnap és hétfő.

Zsoldosné a kávéfőzőt figyeli, már csöpög belőle a forró kávé, illata betölti a portásszobát.

– De hát miért szakítottak? – kérdezi. – Nem értem. Sülve-főve együtt voltak.

Horváthné megigazítja kötényét, közelebb lép Gajdos Zsigához, bizalmasan közli:

– Rájött, hogy Varga Béla vadállat. – Látja, hogy Zsoldosné közbe akar szólni, nem hagyja hát abba. – Tudják, hogy mit csinált az első feleségével? Hát én megmondom, mert én beszéltem az asszonnyal. Télvíz idején anyaszült meztelenül kidobta a lakásból.

Ezt már nem hagyhatja szó nélkül Gajdos Zsiga. Úgy érzi, meg kell védeni a férfinem becsületét.

– Hát én is kidobtam volna, ha a saját ágyamban találom a szeretőjével. Még meg is téptem volna.

– Erre nincs tanú – mondja Horváthné. – Ezt a szeretőmesét Varga Béla találta ki. Az asszony tagadja.

Zsoldosné teleönti a csészéket kávéval, üvegpohárban cukrot tesz az asztalra.

– Tagadhatja – mondja. – Naná, majd elismeri.

Isszák a forró kávét.

– Én csak azt tudom, amit tegnap már az egész gyár tudott – mondja Horváthné –, hogy Margitka szakított Varga Bélával. Végleg szakított. – Még halkan hozzáteszi: – Állítólag szombaton erőszakoskodott vele.

– Nem kell a mai lányokkal erőszakoskodni – jegyzi meg rosszkedvűen Gajdos Zsiga.

Zsoldosné saját lányára gondol, aki Pesten tanul, kollégiumban lakik, s aki miatt sokszor nyugtalan.

– Nem minden lány adja oda magát az első szóra.

– Csak a másodikra – mondja Gajdos, és kajánul nevet. Leteszi az üres poharat, rossz véleménye van a mai lányokról, de nem részletezi tapasztalatait, nem akar szomorúságot okozni Zsoldosnénak. Horváthnét nézi, aki már a poharakat mossa el. Serényen jár a keze, de még serényebben a szája. – Tegnap a második műszak kezdete után felmentem Margithoz, mert szegről-végről rokonok vagyunk. Megkérdeztem őt, igaz-e, hogy szakítottak Bélával. Szegénykémnek ki volt sírva a szeme. Szakítottunk, ángyikám, mondja, és rögvest sírni kezd. Ne bőgj, mondom neki, egy férfi sem érdemli meg, hogy bőgjünk utána. Kiváltképpen nem az a Béla. Jól tetted, csillagom, hogy kiadtad az útját. Vigasztalták a többiek is, de az a szerencsétlen csak sírt. – Horváthné megfordul, a tiszta csészéket a helyére teszi, cigarettára gyújt, egy percre leül, hogy kiszusszantsa magát. Zsoldosné a kulcstáblát rendezgeti, becsukja az üvegezett ajtót, és hozzákezd az újságok szortírozásához. – Tudják, az az igazság, hogy én nagyon sajnálom Margitot. Tavalyelőtt is megjárta azzal a hadnaggyal.

Gajdos Zsiga felélénkül, most kezdi csak igazán érdekelni a dolog. Tud ő sok mindent, ami a gyárban történik, kell is, hogy tudjon mindenről, hiszen azért portás, de erről a hadnagyról semmit sem tud. Pedig öt éve látja ő, hogy a műszak végén a lányokat, asszonyokat kik várják, tudna ő ezekről a furcsa kapcsolatokról mesélni sokat, de minek meséljen. Mindenki ott szerzi meg a boldogságát, ahol tudja. Megszívja a fogát, felvonja szemöldökét a homloka közepéig.