Ha az igazságra esküdtél

Fejezet 4

– Melyik hadnagyról beszél, Horváthné? – kérdezi ravaszul, mintha több hadnagyot is ismerne.

– Arról, amelyik Margitot elcsábította és utána otthagyta faképnél. Kiderült később, hogy még a neve sem volt igaz. Az is azt mondta Margitkának, hogy így, meg úgy, bennem megbízhatsz, feleségül veszlek. Az a bolond lány meg odaadta magát neki. Nem látott, nem hallott a szerelemtől. Még a szüleivel is összeveszett a hadnagy miatt.

– Emlékszem már – mondja Gajdos Zsiga, s valami csakugyan derengeni kezd benne. – Tavalyelőtt a szilveszteri mulatságon Marika azzal a hadnaggyal volt a kultúrteremben.

– Azzal, azzal – bólogat Horváthné. – Szép, derék fiatalember volt. Húzatta is a cigánnyal. És mi lett a vége? Két hét után úgy otthagyta Margitot, mint szent Pál az oláhokat. Szegény Margit meg bánatában megmérgezte magát.

Zsoldosné nyugtalanul közbeszól.

– Ó, az ostoba. Szerencsére nem minden lány ilyen ostoba.

– A te lányod sem különb – mondja Horváthné kegyetlenül. – Egyformák!

Zsoldosné segélykérően néz Gajdos Zsigára, de az úgy tesz, mintha nem hallaná, hogy az asszonyok miről beszélnek, elmélyülten olvassa az újságot.

– Ne mondj már ilyeneket, Böske. Az én lányom…

– Tudom. Orvostanhallgató. Hát azt hiszed, azok különbek? Azok a vidéki lányok a legrosszabbak, akik pár évig Pesten éltek. A lányszállásokon. Meg a kollégiumokban. Ott aztán kitanulják a csíziót. – Elnyomja a csikket, feláll, fogja a vödröt, partvist, indulni készül, amikor betoppan az ajtón halálsápadtan Faragó Mihály. Nem is köszön, szinte kibukik a szörnyű hír:

– Margitot megölték. Most találtam rá a kukoricásban. – Azzal engedélyt sem kérve a telefonhoz megy, hívja a rendőrséget.

A két asszonyt a rémület mintha megbénítaná. Tágult szemmel hallgatják, hogy mit közöl Faragó Mihály az ügyeletes tiszttel.

– Igen, kérem. A Muhari úton, majdnem szemközt az erdei úttal. A szolgálati úttal. Igen. Értem. Én, kérem, visszamegyek. Hogy? Nem értem. Ja, igen. Most a Ruhagyár portájáról beszélek. Kerékpárral vagyok. Köszönöm.

Leteszi a kagylót, zsebkendőjével megtörli izzadt homlokát, liheg, Horváthné széket tol mögéje, biztatja.

– Üljön le már, Mihály bátyám.

Az ember leül, előveszi a laposüveget, meghúzza.

– A homloka csupa vér, mintha baltafokával csaptak volna rá. És az alsóteste pedig anyaszült mezítelen.

– Megerőszakolták – jelenti ki Horváthné, és valahová a távolba néz. – Ne éljek tovább, ha nem az a gazember tette.

Gajdos Zsiga csitítja.

– Ugyan már, Horváthné. Hogy mondhat ilyet.

– Már szombaton meg akarta őt erőszakolni.

– Kiről beszélnek? – néz körül Faragó csodálkozva.

– Arról a gazemberről – mondja haragosan Horváthné, és a mozdulatán látszik, már menne, hogy a nagy hírt szétkürtölje a gyárban. – Varga Béláról. Arról a vadállatról.

– Butaság – mondja Faragó, és feláll. – Mennem kell, hogy ott legyek, amire a rendőrök megérkeznek.

Havas Ferenc cigarettázva figyeli a helyszínelők munkáját. Rendőr őrnagy. Negyvenéves, erős csontú, testes férfi. Megnézi a karóráját. Öt perc múlva lesz nyolc óra, hamar ideértek, s azóta, hogy a munkát elkezdték, minden az előírások szerint történik. Látszólag nagy a nyüzsgés, de Havas jól tudja, hogy ebben a nyüzsgésben jól átgondolt tervszerűség van, munkatársai értik a dolgukat. A fényképész már elkészítette a szükséges felvételeket, a nyomszakértők minden négyzetcentimétert alaposan átvizsgálnak, talán találnak használható nyomot. Távolról nézi a lány holttestét. Váry doktor most fejezi be a vizsgálatot, felegyenesedik, megnyomkodja a derekát, int a várakozó hullaszállítóknak, hogy elvihetik a holttestet. Szivarra gyújt, felnéz a szürke égboltra. Havas szereti ezt a vörös hajú, szeplős arcú kövérkés doktort, aki sohasem veszti el a nyugalmát, fölöslegesen nem vitatkozik. Havas abban már biztos, hogy nem rablógyilkosság történt, mert az áldozat nyakán rajta van az arany nyaklánc a kereszttel, füléből sem tépték ki az arany fülbevalót, ujjain két aranygyűrűt találtak, egy rubinköveset és egy divatos cizelláltat, táskájában megtalálták a pénztárcáját, benne százhúsz forintot, és a személyazonossági igazolványát. Váry közeledik, kezével félretolja a kukoricaszárakat, bodros füstfelhőket ereszt ki a száján.

– Nos? – kérdezi Havas.

– Nyolc-tíz órája halott.

Havas eltapossa a csikket.

– Megerőszakolták?

– Úgy néz ki – mondja Váry. – A boncolás után többet mondhatok. – Lepöccinti szivarjáról a hamut, felnéz Havas szegletes arcára. – Annyit már határozottan kijelenthetek, hogy a homlokra mért ütés nem volt halálos.

Havas csodálkozva néz rá.

– Akkor mitől halt meg?

– Megfojtották – mondja egykedvűen, és még hozzáteszi: – A fojtogatás nyomai jól láthatók a lány nyakán.

Kisétálnak az útra. Kétoldalt rendőrségi autók várakoznak. A hullaszállítóba most tolják be a bádogkoporsót.

– Volt szerencsém – mondja az orvos, és fejével a hullaszállító kocsi felé int. – Bemegyek velük. Ebéd után felboncolom.

Havas bólint. Figyelmét már a közeledő fekete Volga köti le. Az autó megáll az utat elzáró kordonnál. Magas, jól öltözött férfi, Fehérváry Géza, a megyei ügyészség munkatársa lép ki belőle, igazolványt mutat a rendőrnek, az tiszteleg, továbbengedi. Ezek szerint – gondolja Havas – Géza a nyomozás ellenőrzésével megbízott ügyész. Örül neki, szeret együtt dolgozni Fehérváryval.

Az ügyész már int is a kezével, látszik, hogy ő is felismerte már messziről a rendőr őrnagyot. Kezet fognak. Nem ez az első munkájuk. Havas már magyaráz is.

– Az áldozat Varjas Margit. Húszéves. A Ruhagyárban dolgozott. A szüleivel lakott az erdő túloldalán, a tanyán. Az apja az erdőgazdaságban, anyja a téeszben dolgozik. Varjas reggel hat órakor jelentette az ügyeleten, hogy lánya eltűnt. Tegnap kettőre ment dolgozni, eléje ment az erdei úton, de nem találkozott vele. A lány később sem ment haza. Váry szerint a gyilkosság tegnap este tíz óra után és éjfél között történt. – Megfontoltan, a szavakat tagolva elmondja, hogy Faragó Mihály hogy talált rá a holttestre ma reggel hat óra után a kukoricásban. – De nem ott ölték meg.

– Hanem? – kérdi Fehérváry, és szőke haját hátrasimítja. Havas az erdő felé mutat. Szemközt állnak a szolgálati úttal, amely az erdőn át vezet.

– Az úttól mintegy három méterre egy mogyoróbokor aljában. Nem értem, hogy a tettes vagy tettesek miért vitték át a lány holttestét a kukoricásba.

Fekete Simon áll meg mellettük.

Olyan vékony, inas fiatalember, mint egy hosszútávfutó, és olyan szívós, kitartó is. Főhadnagy.

– Találtatok valamit, Simi? – kérdezi Havas.

– Az égvilágon semmit – mondja Fekete. – Annyit megállapítottunk, hogy a tettes egynéhány métert karjaiban vitte a lányt, aztán letette, és a hónaljánál vagy a karjánál fogva áthúzta az áldozatot a kukoricásba. Ennek a nyomát megtaláltuk. Rögzítettük. Bár nem sokra megyünk vele.