Ha az igazságra esküdtél

Fejezet 5

– Te itt maradsz – mondja Havas Feketének. – Ti pedig, fiúk – fordul a főhadnagyot kísérő három nyomozóhoz –, kocsiba ültök, bementek az osztályra. Átnézitek a nyilvántartást. Kikeresitek, hogy kik azok, akik erőszakos nemi közösülésért vagy ehhez hasonló bűncselekményekért voltak elítélve, és az elmúlt évben szabadultak. – Fehérváryra néz. – Gondolom, egyetértesz vele, ha ezeket a fickókat előállítjuk, és tisztázzuk az alibijüket. – Az ügyész bólint, Havas a nyomozókra néz. – Tehát világos, fiúk? – A fiatal nyomozók szinte egyszerre mondják, mintha egy szavalókórus tagjai lennének:

– Világos, őrnagy elvtárs.

Fekete meggondolja magát, és visszamegy az erdőbe.

Havas az ügyésszel beszélget. Amikor a fiatalember kijön az erdőből, látszik rajta, hogy elégedetlen az eredménnyel. Havas kérdőn néz rá.

– Ahogy jelentettem, őrnagy elvtárs. Kétségtelenül a mogyoróbokor tövében ölték meg. Ahol a táskáját megtaláltuk – mondja, amikor odaér hozzájuk.

– Azon kívül találtatok még valamit?

– Semmi használható nyomot.

Havas bólint. Nehéz ügy – gondolja. – Áldozat van, de használható nyom egy fikarcnyi sincs. Még cipőtalpnyomot sem találtak.

Lassan sétálnak a poros úton.

– Tehát már azt is tudod, hogy ki az áldozat? – Fehérváry szabályosan férfias arcán kíváncsiság látszik. S talán egy kis irigység is.

Az őrnagy bólint, körülnéz, megkérdezi az egyik rendőrt.

– Itt van még az öreg?

– A kocsiban ül.

Elindulnak a rendőrségi gépkocsi felé. A nyomozó előresiet, szól Faragónak, hogy lépjen ki. Az idős ember szolgálatkészen engedelmeskedik. Pipáját illedelmesen kiveszi a szájából, kiveri belőle a hamut a tenyerébe, és várakozón néz az őrnagyra. Csiba ott ül a lábánál hűségesen. Havas bemutatja Faragónak Fehérváry Gézát. A vadőr jól megnézi magának a városból jött fiatalembert. Havas cigarettával kínálja mindkettőjüket.

– Nem élek vele – hárítja el az őrnagy figyelmességét. – Megmaradok a pipámnál. – Azzal előveszi, megtömi dohánnyal, rágyújt.

– Mihály bátyám – kezdi bizalmas hangon az őrnagy –, azt már tudjuk, hogy Varjas Margit a keresztlánya volt.

– Az volt, szegénykém. – Az öreg szemét elöntik a könnyek, nagyokat nyel. – Nem is tudom, hogyan fogom megmondani az apjának. Egyetlen lányuk volt.

– Nem kell mondania semmit sem, Mihály bátyám – mondja Havas. – Már bizonyára tudja. Elküldtem hozzájuk egy nyomozót. Azóta már útban vannak. Azonosítani kell az áldozatot.

– Nem hisznek nekem? Hát csak ismerem a keresztlányomat.

– Dehogynem hiszünk. De ez az előírás.

Az öreg most váratlanul felsír.

– Édes istenem. Hogy éppen vele tették ezt a szörnyűséget. Nem ártott az a szerencsétlen lány senkinek sem. És milyen boldog volt. Tavaszra tervezték az esküvőt.

– Hát menyasszony volt? – kérdezi Havas felélénkülve, de az izgalom látható jele nélkül, és az időközben odaérkező Bogár Vilmos századosra néz.

– Eljegyzett menyasszony volt. A Varga Bélával járt jegyben. Gyűrűs menyasszonya volt neki.

Havast a közlés meglepetésként éri. Ez már olyan adat, amivel kezdeni lehet valamit. Ér annyit, mint egy lábnyom. Jelentőségteljesen Bogárra néz, tekintetével mintha azt mondaná: „Látod, fiú, kérdezni tudni kell.”

– Nem találtunk jegygyűrűt az ujján – mondja Bogár szárazon, és az öreg arcába néz.

– Az nem lehet, kérem – mondja Faragó Mihály határozottan. – Margitnak volt jegygyűrűje. Sokszor láttam.

– Most nem volt rajta. – Havas az öregre néz, s mintha önmagának mondaná. – Lehet, hogy lehúzták az ujjáról. De miért pont a jegygyűrűjét? – A kérdés elindít benne egy gondolatsort, tudja, választ kell találnia rá, nem most, hiszen az öreg ebben nem segíthet neki. Váratlanul megszólal Fehérváry:

– Lehet, hogy tegnap nem húzta az ujjára.

Havas az ügyészre néz.

– Igen, ez lehetséges – mondja. – Akkor viszont arra kell választ találnunk, hogy miért nem. – Magyarázatképpen még hozzáfűzi: – A menyasszonyok büszkén szokták viselni a jegygyűrűjüket. Ha nem viselik, annak oka van. – Megint az öregre néz. Faragó töprengve pipázik. – Mondja, Mihály bátyám, volt a keresztlányának barátnője?

Faragó kiveszi szájából a pipát.

– A Horn Ibolya – mondja gondolkodás nélkül. – Az volt a barátnője. Itt laktak ők is a gazdaságban. Együtt nőttek fel. Iskolába is együtt jártak.

– Most hol laknak Hornék?

– Újfaluban. Két éve költöztek be. Ja, igen. Egy műszakban dolgoztak.

– Akkor ma Horn Ibolya délutános – mondja Havas. S míg ezt kimondja, megszületik benne az elhatározás. Fehérváryra néz. – Géza, bevinnéd Vilmost a kapitányságra?

– Természetesen – mondja az ügyész.

Persze az öreg vallomását is jegyzőkönyvezni kellene – gondolja Havas. – De mit csináljanak a kerékpárjával és a kutyájával?– Mihály bátyám – fordul Faragóhoz. – Karikázzon most haza. Kocsit küldök magáért. És jegyzőkönyvbe vesszük a vallomását.

Feltámad a szél, száraz, elsárgult faleveleket sodor az útra. Az öreg bólint, tisztességgel elköszön, felül a kerékpárjára, és tempósan tekeri a pedált. Csiba ott lohol mellette.

– Te mikor jössz be? – kérdi az ügyész, és igazít nyakkendőjén.

– Hamarosan megyek én is, csak előbb felkeresem Horn Ibolyát – mondja az őrnagy, és megáll a gépkocsi mellett. – Vilmos, te intézkedj, hogy Faragót hozzák be. Részletesen hallgasd ki. Az sem ártana, ha időrendben rögzítenéd az eddig megállapított tényeket.

Horn Ibolya egyidős Margittal. Erős testű, magas lány, már több atlétaedző felfigyelt rá, de Ibolya nem állt kötélnek, nem akar élsportoló lenni, mondta. A Ruhagyár kézilabdacsapatában átlövő, jól megy a játék, s neki ez éppen elég. Ibolya a nyitott ablakban a párnákat rázza fel, amikor a rendőrségi autó megáll a ház előtt. A kutya láncát tépve ugatja az idegent, Ibolya rászól.

– Vitéz, a helyedre! – A puli még vakkant kettőt-hármat, de az ismerős, parancsoló hang elveszi kedvét az ugatástól, visszahúzódik házába, és onnan figyeli a kapu előtt álló férfit.

– Kit keres? – szól ki az ablakon Ibolya, és ösztönös mozdulattal megigazítja rövidre nyírt haját.

– Horn Ibolyát – mondja Havas, és barátságos mosolyt küld a lány felé.

– Én vagyok – mondja a lány –, nyitva van a kapu. – Nem várja meg, amíg Havas benyit, átsiet a szobán, a nappalin, az előszobatükörben egy pillantást vet magára, igazít egy keveset világoskék tréningruháján, és kilép a teraszra. Havas a betonozott járdán jön végig, nézi a még mindig pompázó dáliákat, tekintete megpihen a rendezett kerten, a másodszor virágzó jázminbokor sem kerüli el a figyelmét. Felmegy a négy lépcsőfokon a fedett teraszra, megáll a lány előtt, bátorítóan mosolyog, igazolványt vesz elő, mutatja.