Már erősen esteledett, amikor Csengődy Attila felkereste Dobrovicsot. Az öregember hosszú alsóban, ingben ült az ágy szélén, és mellét vakargatta. Nem érezte jól magát, a háta néha fájt, a mellében is hasogatott a fájás.
– Ülj le – mutatott a székre –, ott van bor is, tölts magadnak. – Azzal öltözködni kezdett fáradt, nehéz mozdulatokkal, közben akkorákat nyögött, mintha megroppant volna a dereka.
Csengődy géppisztolyát az ágyra tette, bőrkabátját felakasztotta, aztán leült.
– Igyon, ne kéresse magát! – mondta Ella a kályha mellől.
Csengődy teletöltötte a poharat borral, ivott, közben körülnézett a lakásban, ahol most rend volt, még az ablaküvegek is ragyogtak a tisztaságtól.
Dobrovics is az asztalhoz ült, öklével borostás állát dörzsölte.
– Mi van? – kérdezte. Hangja reszelős volt.
