Húszévesek

Fejezet 5

– Édesem, mondd csak el Miklóskának, hogy mit láttál odakünn…

Vazul tekintete bánatos lett, és csendes, szenvtelen hangon mesélni kezdett. Az egyik szibériai városban látott egy gyerekről készített szobrot. Azért állították fel a szobrot a városka főterén, mert az a gyerek feljelentette a szüleit.

– Miért jelentette fel?

– Mert a szülei vallásosak voltak, és harcoltak a kommunisták ellen.

– És akkor mit csináltak a kisfiú szüleivel?

– Agyonlőtték őket.

Az efféle történetek után napokig szomorú voltam.

Amikor iskolába kerültem, nagyon megszerettem a tanítómat, Zajkó Mártont. Izgalommal hallgattam a szőke fiatalembert. Lelkesen és érdekesen beszélt a múltról. Egyszer egy orosz katona hősiességét mesélte el. Ivánnak hívták a katonát. A harcok során ez a katona feláldozta az életét egy magyar kisfiúért. Izgalmas mese volt, Zajkó Márton azzal fejezte be a történetet, hogy az oroszok jó emberek, szeretni és tisztelni kell őket. Édesapám jutott az eszembe meg mindaz, amit odahaza hallottam, s a föltolult emlékek elmosták a mese varázsát. Ösztönös igazságérzetem tiltakozott.

– Tanító bácsi, kérem, ez nem igaz, az oroszok rossz emberek, apukámat is ők ölték meg.

Csodálkozva nézett rám, aztán mosolyogva hozzám lépett. Megsimogatta a hajamat, barátságosan megkérdezte:

– Ki mondta ezt neked, Miklóskám?

– Anyácska…

Nem szólt semmit, leültetett.

Másnap délután anya és Vazul elővettek. Anyám a térde közé fogott.

– Miklóskám – kérdezte melegen – szereted anyácskát?

Hozzásimultam, átöleltem a nyakát.

– Ugye, aranycsillagom, te nem akarod, hogy anyácskát börtönbe zárják?

Megijedtem.

– Nem, nem akarom.

– Akkor ígérd meg, csillagom, hogy mindarról, amit mi idehaza beszélünk, hallgatni fogsz, nem mondod el soha senkinek. Még akkor sem, ha azt kérdezik tőled, hogy anyácska mit szokott idehaza beszélni. Bárki kérdezzen is, te nem tudsz semmit. Most pedig halljam csak, mit mondtál te a tanító bácsinak?

– Azt mondtam, hogy apát a ruszkik ölték meg.

– Úgy van, de erről hallgatni kell.

– De te azt mondtad… és Zajkó tanító bácsi meg azt mondta, hogy az oroszok jó emberek…

– Persze, hogy azt mondta, mert Zajkó tanító bácsinak megparancsolták, hogy azt mondja.

– Ki parancsolta meg?

– A kommunisták.

Értelmes, gondolkodó, mindenre figyelő gyerek voltam. Szerettem a felnőttek társaságában lenni, hallgatni őket. Anyámék nem vették észre, hogy figyelem a beszélgetésüket, azt hitték, játszom. Amikor felém néztek, vagy lehalkították a hangjukat, csak mosolyogtam magamban, hiszen tudtam, hogy most olyasmiről beszélnek, amit nem szabad meghallanom. Ismerkedtem a világgal, gyűjtögettem, és a magam módján rendszereztem a tapasztalatokat. Hamarosan megtanultam, hogy a felnőttek sohasem azt mondják, amit gondolnak. Egyszer a vacsoránál anyám főnökéről beszélgettek. Nem mindent értettem, mert az ablaknál játszottam. Vazul bácsi kicsit felháborodva így szólt:

– Nem értelek édesem, hát miért nem mondod meg, hogy mit gondolsz róla?

– Megőrültem? Csak nem képzeled? Nincs nekem elég bajom? Szerezzek egy ellenséggel többet?

Anyám válaszán sokáig tűnődtem. A házban a kommunistákat senki sem szerette, féltek tőlük. Még anyám és Vazul bácsi is félt. Ez meglepett, és csalódást okozott. De újabb és újabb meglepetések értek, egyre nehezebben tájékozódtam.

– Képzeld, Vazul – mondta anyám valamelyik este –, Csöregi belépett a kommunista pártba.

– Ne tréfálj. Csöregi? Szinte hihetetlen. És mit mond, miért?

Anyám legyintett.

– A régi lemez. Így hamarosan főigazgató lesz. Gyűlöli őket… de hát ez mégiscsak jobb a börtönnél. Ha így megy tovább, Vazulkám, hamarosan én is kérem a felvételemet.

Furcsán nevettek.

– És te is kommunista leszel? – kérdeztem váratlanul.

Zavartan egymásra néztek.

– Miért nem játszol, csillagom? Miért figyelsz a nagyok beszédére?

A lefekvéskor együtt imádkoztam anyámmal mindig. Vasárnaponként pedig templomba jártunk.

– Anya – újságoltam egyszer az iskolából hazajövet –, tudod, mit mondott Zajkó tanító bácsi? Azt mondta, hogy nincs isten. A tisztelendő úr pedig azt mondta, hogy van.

– Persze hogy van – felelte anyám.

– És akkor Zajkó tanító bácsi miért mondja, hogy nincs. Hazudik?

Anya sokáig gondolkodott.

– Csillagom – mondta –, te csak anyácskának és a tisztelendő bácsinak higgy.

– Hazudik? – makacskodtam.

– Nem hazudik, de ő nem hiszi, hogy van isten.

– És miért nem hiszi?

– Mert ő kommunista.

– És ha te kommunista leszel, te sem fogod hinni?

– Én sohasem leszek kommunista.

Addig faggattam őt, míg azt nem mondta, hogy elég legyen, és menjek játszani.

Persze, válasza nem nyugtatott meg, egyre sokasodtak bennem a feleletre váró kérdések.

Egyik nap azzal állítottam be, hogy nem akarok tanulni, mert a tanító bácsi megint hazudik és én hazugságot nem tanulok meg, mert én nem akarok hazudni.

– Mit mondott a tanító bácsi? – érdeklődött anyám.

– Mindenfélét. Azt mesélte, hogy az emberek a majomtól származnak, és amit a tisztelendő bácsi mond, az mese, hogy ne járjunk templomba, mert az butaság, meg…

– Fiacskám – mondta anyám –, figyelj csak rám. Zajkó tanító bácsi rosszul tudja…

– Akkor miért tanít?

– Ne szólj közbe, csillagom. Hallgasd meg őt, tanuld meg a leckét, ha kérdezi, mondd el szépen, de semmit se higgy el neki, csak azt hidd le, amit a tisztelendő bácsi mond.

– A számtant sem kell elhinni?

– Azt igen… Meg kell ígérned anyácskának, hogy jól fogsz tanulni…

Órák hosszat üldögéltem tűnődve az ablaknál és álmodoztam. Nagyon szerettem nézni a Dunát meg a hegyeket, de leginkább az alakjukat örökké változtató felhőket. A felhőnézés izgalmas szórakozásom volt, mert minden felhőt képzeletemmel életre keltettem, s szinte benépesítettem az eget kedvenc vagy gyűlöletes mesealakjaimmal. Azon is sokszor eltűnődtem, hogy hol lakik a jóisten? A felhők fölött van a mennyország? – kérdezgettem magamtól. Vazul egyszer azt a furcsaságot mondta, hogy isten nem a mennyországban, hanem az emberek szívében lakik. Ezt sehogyan sem tudtam elképzelni. Hogy lehet annyi isten? Hiszen mi azt tanultuk, hogy csak egy isten van. Nem értettem, de nagyon tetszett nekem ez a felnőttes mondás: „Az isten a szívekben lakik.”

Volt egy osztálytársam, Bodza Tamás. Bodzáék is a Pozsonyi úton laktak. Ketten voltunk az osztály legjobb tanulói. Sokat vitatkoztunk egymással istenről. Tamás azt állította, hogy az isten, az éppen olyan mese, mint a Piroska és a farkas vagy a vasorrú bába. És hiába érveltem felnőttes komolysággal, hogy isten a szívünkben lakik, azért nem látható, csak nevetett rajtam.

Majdnem megvertem őt. Egyszer az esti imádság után elmeséltem anyámnak, hogy mit mond Tamás az istenről.