Húszévesek

Fejezet 4

II.

Hetekkel ezelőtt menyasszonyommal, Csák Verával a Parkban ültünk. Váratlanul azt mondta, hogy fél tőlem, néha idegen, hideg és megközelíthetetlen vagyok.

Ha jól emlékszem, valami olyasmit mondtam akkor, hogy nem hideg és megközelíthetetlen vagyok, hanem nagyon szerencsétlen. És azzal fejeztem be:

– Egyszer majd elmondom, Verám, az életemet. Most fogadj el így, amilyennek ismersz, és nagyon fontos, hogy elhidd: őszintén és nagyon tisztán szeretlek.

Nem faggatott. Hozzám bújt, mintha védelmet keresett volna nálam. Megcsókoltuk egymást. Mielőtt lehunytam a szemem, még láttam a Sziget csúcsa felől közeledő, kivilágított sétahajót. Arra gondoltam, milyen jó is lenne azzal a hajóval elutazni valahova, nagyon messzire, itthagyni a múltat, régi önmagamat, és megtisztultan új életet kezdeni. Mindezt csak azért említem, mert mióta Verát megszerettem, új életet akartam kezdeni, de nem sikerült, mert gyáva voltam, nem volt erőm, hogy szakítsak a múltammal.

Egyszer a brigádösszejövetelen Csontossal beszélgettünk. A főmérnök egy mondata megmaradt bennem.

– Az ember a múltját mindig és mindenhova magával cipeli. A múlt nem olyan ám, mint egy turistazsák, amit ledobhatok, ha rám nehezedik. Ledobhatjuk a hátunkról, de a múltunkkal együtt belőlünk is ottmarad egy darabka.

Én ledobtam a hátizsákot a vállamról. Itt van most előttem. Nyújtózkodom, és mélyeket szippantok a hűvös, májusi levegőből. Megkönnyebbültem? Még nem tudom. Testem mintha könnyebb volna, de a lelkem még nehéz. De hát így van ez jól, így, ahogyan történt. Verával is csak azután szeretnék találkozni, ha már sorsom eldőlt.

Most azon tűnődöm, hogy ismeretségünk óta tulajdonképpen mit is mondtam el neki magamról, és az elmondottakból mennyi volt az igaz, és mennyi a hazugság. Azért kértem tollat meg papírt, hogy az írás segítségével és erejével szembenézzek önmagammal, átkozott múltammal, és nem törődve a következményekkel, megírjak mindent, őszintén. Szemtől szembe nagyon nehéz az őszinteség, mert az nemcsak tőlem függ, hanem attól is, aki szemközt ül velem. Kihallgatóim türelmetlenek voltak, őket csak a száraz tények érdekelték, sohasem az okok. A papír azonban türelmes, nem gúnyolódik velem, nem vág lenéző fintort, mely görcsbe ránt, hogy elnémulok, vagy dacot szül bennem, hogy azért se beszéljek. Írnom kell.

Anyám életrajzában azt olvastam, hogy édesapja szervezett munkás volt. Ez csak annyiban felel meg a valóságnak, hogy valóban az Óbudai Hajógyárban dolgozott, és szervezetten vett részt a MOVE életében. Maguk jobban tudják, mint én, hogy a MOVE egy fasiszta, nacionalista egyesület volt, és nemcsak az urakból állt, soraiban munkások is voltak szép számmal. Nagyapám a Szent Péter-Pál Egyesület pénztárosaként tevékenyen részt vett az úrnapi körmenetekben is. Ez utóbbit persze sohasem volt szabad említenem. Amikor egy alkalommal véletlenül megtaláltam nagyapa körmeneti fényképeit, anyám kikapta a kezemből, és eldugta azokat. Még az is lehetséges, hogy elégette. Nagyszüleim vallásos emberek voltak. Nagyanyámnak kocsmája volt a Laktanya utcában, mivel azonban fárasztotta szegényt az egésznapos lótás-futás, 1933-ban eladta, és isten kegyelméből áttért a pénzkölcsönzésre. Ez kényelmesebb foglalkozásnak bizonyult, és jobban jövedelmezett a kocsmánál. A Bodza utcában laktak, egy több szobás, összkomfortos lakásban. A házhoz kert tartozott és gondosan ápolt gyümölcsös. Mindez azonban 1945 januárjában elpusztult, nagyszüleim is ottvesztek a romok alatt.

Nagyapám keresete és az uzsorakamatra kölcsönzött tőke anyámnak gondtalan gyerekkort biztosított. Kereskedelmi iskolába járt, magánúton pedig zenét és nyelveket tanult. 1938 tavaszán érettségizett, és néhány hónap múlva Csóri plébános úr segítségével titkárnői állást kapott a Kereskedelmi Bankban. Németül, angolul kifogástalanul beszélt. Még az érettségi előtt halálosan beleszeretett Bótai Vazul mérnökbe, egy alezredes fiába. Ma sem tudom, hogy a szerelemből miért nem lett házasság. Mária szerint azért nem, mert Bótai alezredest korrupcióért kirúgták a hadseregből, és szegények voltak, mint a templom egere. Mária egy alkalommal azt is megemlítette, hogy én tulajdonképpen Bótai Vazul fia vagyok. Nem tudom, igaz-e vagy sem, anyám azt mondta, hazugság. A Bankban ismerkedett meg apámmal, Ősze Gyula cégvezetővel, aki még abban az évben feleségül vette.

Mindezeket Mária mesélte el, néhány évvel ezelőtt.

Apámra nem nagyon emlékszem vissza. Néha ugyan felmerül bennem fiatalkori arcának elmosódott képe, de mivel gyakran nézegettem katonaruhás fényképét, lehetséges, hogy ezek a képek elevenedtek meg tudatomban.

A háborúra is csak nagyon halványan emlékszem. Talán csak a bombázások hangulata maradt meg bennem, de az is lehet, hogy ezek az élményfoszlányok a később látott háborús filmek hangulati maradványai. A Pozsonyi úton laktunk, apám öröklakásában. Anyám reggelenként magához vett a puha, meleg ágyba. Még most is érzem a paplan izgató illatát, hallom a selyeming furcsa zizegését, és átforrósítja testem anyám emléke. Visítva hancúroztunk, anyám végigcsókolta meztelen testemet, csiklandozott puha szájával, aztán fölkapott, és kivitt a fürdőszobába. Mosdani nemigen szerettem, mert csípte szememet a szappanos lé. Ilyenkor bömböltem, de anya leszoktatott a sírásról.

Azt mondta mindig:

– Édes csillagom, ha Miklóska sír, az anyácskának nagyon fáj. Muszáj a kisfiúnak minden reggel tetőtől talpig jéghideg vízben mosdania, mert anyácska azt akarja, hogy Miklóska erős, egészséges férfi legyen. Érted, aranybogárkám?

Nem értettem, de a mosdást megszoktam.

Évekig abban reménykedtünk, hogy apám hadifogságba került. Egyszer azonban értesítést kaptunk a Vöröskereszttől, hogy hősi halált halt.

Nem emlékszem már pontosan, hogy mikor jelent meg nálunk Bótai Vazul. Hadifogságból jött meg, és hamarosan valamelyik gyárban helyezkedett el. Szikár, izmos férfi volt, csendes és elgondolkodó. Nagyon megszerettem őt, mert kedves és jó volt hozzám, sokat játszott velem, és sok színes mesét tudott. Persze nekem fogalmam sem volt, hogy Vazul anyám szeretője, és úgy tudtam, hogy apám távoli rokona, és természetesnek tűnt, amikor megcsókolták egymást. Vazul néha éjszakára is nálunk maradt, ilyenkor én a hallban aludtam, és féltékeny voltam, de másnap anyám csókja meg a tejszínes csokoládé megbékített. Anyám továbbra is a Bankban dolgozott. Óvodába, majd később az iskolai tanítás után napközibe, egy öreg nénihez jártam. Rózsi néni rajtam kívül még négy vagy öt gyerekre felügyelt. Nem szerettem őt, mert nagyon szigorú volt és csúnya, s alig vártam, hogy anyám esténként értem jöjjön.

Környezetünkben senki sem szerette az oroszokat, természetesen én sem. Ha olykor szó esett róluk vagy a kommunistákról, mást sem hallottam, csak szidalmazást, hogy minden rossz és kellemetlen dolognak ők az okai. Ők pusztították el az országot, ők ölték meg édesapámat, Vazul is miattuk szenvedett. Érthető, hogy gyűlöltem őket, és féltem tőlük. Anyám néha azt mesélte, hogy Oroszországban az olyan kisgyerekeket, mint én, erőszakkal elveszik az anyjuktól, és intézetbe zárják. Borzadva figyeltem szavaira. Talán kétkedést olvasott ki a szememből, mert Vazult hívta segítségül ilyenkor.