Húszévesek

Fejezet 3

I.

Vera tulajdonképpen akkor döbbent rá, hogy mi történt, amikor délután hazament, és anyja a kezébe nyomta a Fővárosi Ügyészség beszélgetési engedélyét. Az írásból a gépelt sorokat látta csak, meg a lila színű körpecsétet és az időpontot. Másnap délelőtt tizenegy órakor találkozhat Miklóssal. Aztán felnézett az írásból, és Csákné fáradt arcát látta maga előtt. Vera nagyon akarta szeretni az anyját, és azelőtt sokat sírt, mert ez nem sikerült. Úgy érezte, hogy ebben nemcsak ő a hibás.

Az asszony arca nagyon közel volt hozzá, annyira közel, hogy jól látta a ránccsatornák mélyén lapuló, cseppnyi mitesszereket, keskeny szája felett a kiszőkülő pihéket és a szemekből ráömlő, keserű elégtételt is. Elszorult a szíve, mert valahogyan idegennek találta anyját. A hangja is idegen volt, ahogy szinte ráparancsolt; eszébe ne jusson, hogy felkeresse azt a bitangot.

Verának ez nagyon fájt. Persze – tűnődött – anyja könnyű helyzetben van, az események őt igazolták, most a fejéhez vághatja, hogy „lám csak, igazam lett”. Sohasem szerette Miklóst, hallani sem akart róla.

Tavaly ismerte meg a fiút. Éppen hogy csak kezet fogott vele, mormolt is valamit a foga között, lehet, hogy köszönésfélét, de az is lehet, hogy azt mondta, „dögölj meg”. Vera nem sokat törődött anyja magatartásával, járta a maga útját. Néhány hónap múlva váratlanul bejelentette az eljegyzésüket. Csákné hangosan tiltakozott, kiabált, lehordta a lányt mindenfélének, az pedig csak állt némán a szörnyű szózuhatagban, és azon gondolkodott, hogy anyja miért gyűlöli ilyen szenvedélyesen Miklóst, hiszen jószerint nem is ismeri.

Végül is tudomásul vette, mert Csák Béla az asztalra csapott. Kijelentette, hogy Ősze Miklós becsületes munkásember, és egyáltalában nem fontos, hogy Verát valamelyik pártfunkcionárius gyereke vegye feleségül. Most Vera jövőjéről van szó, ő fog együtt élni Miklóssal, nem pedig Csákné.

Vera jövője… Mennyivel másképpen festett minden még négy héttel ezelőtt. Faggyasék elhatározták, hogy brigádesküvőt tartanak. Azt mondták, ilyen még nem volt a gyárban. Verának nem tetszett az ötlet, nem szerette a feltűnést, de végül is beleegyezett, mert megmagyarázták neki, hogy nincs abban semmi rossz, meg aztán a fiúk olyan lelkesen készülődtek a nagy eseményre, hogy kár lenne megbántani őket.

Arra persze Vera nem gondolt, hogy Faggyas Pistáék telekürtölik a gyárat, és olyan felhajtást csinálnak, amire semmi szükség sincs. Különösen nem volt szüksége erre neki, mert már úgyis sokan irigykedtek rá Csontos Gábor főmérnök miatt. „Brigádmenyasszony” – mondogatták egyesek, aztán sokat sejtetően hozzátették: „Okos kis rüfke az a Csák-lány, először elcsavarta Csontos főmérnök fejét, aztán Őszéét és a brigádjáét is. Jól adminisztrálja magát.”

Pedig nem adminisztrálta magát. Arról sem tudott, hogy Faggyasék a Televíziót is meghívták az esküvőre. Amikor megtudta, dühében sírva fakadt.

– Mi vagyok én, Odol-reklám?… – kérdezte elkeseredve. – Már bánom, hogy beleegyeztem ebbe a hülyeségbe.

Szegény kislány még nem tudta, hogy az esküvőből nem lesz semmi.

Vera általában hallgatott az idősebbek tanácsaira, pedig nem volt könnyű tanácsokat adni neki, mert bonyolult ügyei voltak. Egyéniség volt, szeretett vitatkozni, bírálni, s ha valamiről kialakította a véleményét, ahhoz a végsőkig ragaszkodott, tekintélytiszteletből nem változtatta meg azt, csak akkor, ha bebizonyították a tévedését.

Így volt ez negyedikes korában is. Remek lány lett belőle, ha végigsétált a Körúton, bizony megfordultak utána a férfiak. Apja egyszer arra lett figyelmes, hogy elmaradozik, egyre későbben jár haza.

– Mi van magával, kisasszony? – kérdezte tréfásan. – Ritkán látlak.

– Hajtok. Javítani akarok év végére. Fazekas Icával tanulok együtt.

Csáknak nem tetszett a lány hangja, nem úgy csengett, mint máskor, fakó volt és fáradt. Hát csak tanuljon – gondolta –, van mit javítania, hiszen félévkor három egész hat volt a tanulmányi átlaga.

Az asszony azonban azt mondta:

– Vera körül nincs valami rendben. Telefonon felhívott valaki. Állítólag egy orvossal randevúzik.

Csák a hír hallatára nagyon fegyelmezte magát, de szegletes arcán jól látszottak az idegességet eláruló jelek, az arcizmok ütemes rángásai, a piros foltok a bőrén és a nyakán. Azonnal átment a lányhoz. Vera fekete pantallóban és pulóverben állt az ablaknál, fiúsra nyírt, sötétbarna haja fényes volt, barna szeme pedig melegen csillogott.

– Mondd csak, kislányom, milyen autós palid van neked?

– Először is nem pali, ha tudni akarod, hanem Laci – mondta Vera szemtelen hangon. – És nőorvos, két éve végzett, és vedd tudomásul, hogy szeretem őt, és ha megtiltod, hogy vele járjak, akkor is találkozni fogok vele titokban.

– Nőgyógyász. És találkozni fogsz vele? Titokban…

– Igenis találkozni fogunk. Mert Laci nem csibész. Apukája…

– Nem érdekel az apukája – vágott közbe Csák.

– Mondtam, hogy érdekeljen? – Vera egyre szemtelenebb lett, de Csák jól látta, hogy a sírással küszködik.

– S ha szabadna kérdeznem, hol, merre szoktatok találkozni?

– Hát értem jön, azután autózunk.

– A hegyekben?

– Ott is.

– És ha szabad tudnom, már hol tartotok? Hányas kilométerkőnél? És milyen sebességgel haladtok, a betyár istenit annak az autós hegyicsibésznek. – Csák elvesztette a türelmét. Ömlött belőle a szitok és a káromkodás. Hangját egyre jobban felemelte. – Gyűlölöm az autós palikat. Érted, gyűlölöm őket. És miért nem itt találkoztok…

– Ugyan már, Béla – nyugtatta őt az asszony –, hát a lakásban nem lehet autózni. – Közben intett Verának, hogy hallgasson, ne vitatkozzon tovább, de hiába, a lány nem hagyta magát. Pulykavörösen kiabálta:

– Hát mit képzelsz rólam? Mi vagyok én?…

Csák nem tűrte el Vera hangoskodását, elkapta a karját és pofonütötte.

Később megbánta. Persze Vera nem értette apja aggodalmát és félelmét. Úgy gondolta, hogy egy lány a lakásban ugyanúgy elzüllhet mint a hegyek között. Anyja azt tanácsolta, hogy hívják meg az orvost, látatlanban ne ítélkezzenek, hátha rendes, tisztességes fiatalember.

Vera szorongva mutatta be az olaszosan barna bőrű, mackómozgású fiatalembert. Fekete doktor dióbarna szeme lázasan csillogott, vastag, érzéki alsóajkát mintha kifényesítette volna. Olyan elegánsan öltözködött, akár egy divatbáb. Csák azonnal ellenszenvet érzett iránta, talán azért, mert nem szerette a kövesgyűrűt viselő férfiakat. Tudta, hogy ez ostobaság, hiszen dr. Fekete László emberi értékét végső soron nem az ujján felfénylő, fekete onixköves gyűrű határozza meg, de érzésének nem tudott parancsolni. Ellenszenve kiüthetett arcvonásain is, mert Vera egyre nagyobb aggódással nézett rá. Csákné hűvösen, de udvariasan viselkedett, a férje azonban jól látta, hogy az asszony rokonszenvezik a fiatalemberrel.

Csák sohasem szerette azokat az embereket, akik befolyásos kapcsolataikkal tüntettek, és a közéleti embereket a társaságban rájuk ragadt becenevükön emlegették. A fiatal nőgyógyász még jószerint le sem ült, és máris dobálózni kezdett a nevekkel.

– Majdnem csinre mentünk Gyulussal – mondta könnyedén. – Micsoda Mercije van.

Csákné szerényem megkérdezte, hogy ki légyen az a Gyulus, mire Fekete magabiztos mosollyal így szólt:

– Az öregem legjobb barátja. Hidvégi Gyulus, biztosan tetszik ismerni. Rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter. Nagyszerű pofa…

Csák csendes bosszúsággal hallgatta a fiatalember kicsit harsogó fecsegését, és azon tűnődött, hogy Vera hová tette a fejét, mit szeret tulajdonképpen ezen a nagyképű fráteren. Vagy tévedett volna, túlbecsülte Vera értelmi képességét, ő is csak olyan, mint a többi hasonló korú lány, szentimentális, romantikus, könnyen megszédíthető?

Csákné vörös bort töltött a poharakba.

– Maga vezet, úgy tudom – mondta, és keze megállt egy pillanatra Fekete pohara fölött.

– Ó, tessék csak nyugodtan tölteni. Engem respektálnak a motoros fejvadászok.

Csák nagyon unta már ezt az üres és nagyképű fecsegést, sürgős munkájára hivatkozva visszavonult. A búcsúzásnál a fiatal orvos kicsit leereszkedő modorban azt mondta:

– Örülök, hogy személyesen megismerhettem, Csák elvtárs.

Néhány perc múlva Vera apja után ment.

– Haláli klassz srác, ugye? – mondta mosolyogva. – Pedig most nem volt formában.

– Haláli – bólintott Csák. – De a helyedben nem dicsekednék vele.

Vera azonban nem fogadta meg apja tanácsát, és tovább járt Feketével. Anyját azonnal elkábította Fekete fellépése, szüleinek mozgalmi múltja és széles kiterjedésű ismeretségi köre. Hamarosan nagyszerűen megértették egymást, és Csákné boldogan újságolta fűnek-fának, hogy lányának Fekete Viktor elvtárs fia udvarol, s ha minden jól megy, az érettségi után azonnal megtartják az eljegyzést.

– De nem az én lányommal – tiltakozott magából kikelve Csák Béla.

– Nem értelek – mondta az asszony. – Mi kifogásod van Laci ellen? Szülei becsületes mozgalmi emberek.

– És akkor mi van? – kérdezte Csák, és dühösen elnyomta a cigarettáját. Felugrott, és idegesen sétálni kezdett az ablaktól az ajtóig. – Én nem a szüleiről beszélek, hanem erről a selyemfiúról. – Megállt, szembefordult Csáknéval. – Érted? És akár tetszik neked, akár nem, én ezt a hímringyót kirúgom. Ki én, a betyár istenit.

Csúnyán összezördültek. Csák felhevülten mondta a magáét, végül azzal érvelt, hogy nem becsületes ember az, aki huszonhat éves korában havi nyolcezret keres.

– Kapar az, te elvakult, kapar, és ráadásul hülye, mint a tök, és nem fogja feleségül venni Verát.

– De miért ne venné feleségül? – mondta az asszony. – Mert az apja csak marós?

– Nem azért – mondta.

– Hát akkor?

– Feketének nőre és nem feleségre van szüksége.

Csakhogy Verával nem lehetett beszélni. Üldözött szerelmesnek képzelte magát, és ebből a képzeletből fakadt az a hamis érzelem, amely kapcsolatuknak különös, romantikus színezetet adott.

Közvetlenül az év végi összefoglalók előtt Fekete azzal állt elő, hogy Vera két napra utazzon le vele Balatonfüredre. Egyik barátja ugyanis ott tartja az esküvőjét.

Vera kitörő örömmel fogadta a javaslatot, Csákné természetesen beleegyezett, de arra kérte az orvost, hogy beszéljen a férjével.

Csák meglepően nyugodt volt, pedig láthatóan felbőszítette őt az orvos „családon belüli”, otthonos viselkedése. Fekete könnyed modorban társalgott.

– Kedves Csák elvtárs – mondta, és ápolt ujjaival fekete köves gyűrűjét forgatta –, szeretném elkérni Verácskát. Jó barátom esküvőjére vagyunk hivatalosak.

– Hol lesz az esküvő?

– Füreden. Szombat reggel indulnánk, és hétfőn hajnalban már itthon is lennénk.

– Szombat reggel? – kérdezte Csák, és elgondolkodva csücsörített, szegletes állát hatalmas tenyerébe rejtette.

– Igen, apukám – mondta Vera. Felbátorította őt apja nyugodt hangja.

Csák tűnődve nézte a feleségét. Az asszony a feketekávét hozta be éppen, fáradt, ráncoktól gyűrt arcára kedves mosolyt erőszakolt.

– Azt is mondd apádnak, hogy szombaton szünnap lesz – mondta Csákné, és a tálcával az orvoshoz lépett. – Parancsoljon, Lackó.

Csáknak ellenszenves volt felesége viselkedése, azokra a régi polgárasszonyokra emlékeztette őt, akik mesterei voltak a férjfogásnak. Pedig Csákné nem volt polgárasszony, egyszerű varrólányként élt a háború előtt. „Lackó…” Idegen és mesterkélt volt a hangja, mosolya pedig erőszakoltnak tűnt.

Csák is levett a tálcáról egy poharat. Kavargatni kezdte a kávét, és azt mondta:

– Nehéz lesz. Én szombaton nem kaphatok szabadságot.

– Te? – Csákné arcán eltorzult a mosoly. – Miért akarsz te szabadságot kérni?

Csák hörpölt a kávéból, s mintha a fiatalok ott sem lettek volna, szavait az asszonyhoz intézte.

– Nem akarok – mondta –, mert úgysem kapnék. De akkor hogyan kísérjem le a lányodat Füredre?

– Az esküvőre gondol, Csák elvtárs? – kérdezte Fekete.

– Hát arra akarnak leutazni. Vagy nem?

– De igen – mondta zavartan az orvos. – Csakhogy Csák elvtársat én nem vihetem oda meghívás nélkül, meg aztán csak fiatalok lesznek ott. Tudja, Csák elvtárs, hogy van ez…

A férfi bólintott.

– Tehát csak Vera és maga.

– Úgy van. Vera már felnőtt lány, és a huszadik században élünk. Nincs már szükség a szülői gyámkodásra. Képzelje el, hogy milyen nevetségesen néznénk ki, arról nem is beszélve, hogy a bizalmatlanság mindkettőnkre sértő.

Csák letette a poharat az asztalra. Megoldotta a nyakkendője csomóját.

– Látja, erről egészen megfeledkeztem. – Cigarettára gyújtott, megszívta erősen és felállt. – Figyeljen rám, doktor úr – mondta félelmetes nyugodt hangon. – Ha magának nőre van szüksége, keresse fel a mulatókat, fizesse meg őket, de a lányom nem lesz a maga szeretője. Inkább agyoncsapom. Most pedig tűnjön el. Látni sem akarom többé, Verát pedig hagyja békén.

Hát nem éppen diplomatikusan, de kitette a fiatalember szűrét. Természetesen ezzel nem oldotta meg a problémát. Vera ugyanis szerelmesnek hitte magát. Laci erőteljesen bizonygatta a szerelmét, és azt mondta, hogy Csák konzervatív figura, ráadásul még primitív is, mert azt hiszi, hogy a középkorban élnek. Vera buzgón helyeselt. Ezek után Fekete kifejtette filozófiáját, aminek a lényege: a szülők nem szólhatnak bele a felnőtt gyerekek életébe. Egy tizennyolc éves lány is ember, önálló szubjektum, joga van a szabad cselekvésre. A modern kor modern életfelfogást követel a fiataloktól. Valláserkölcsi szemlélet miatt nem fojthatják el természetes ösztöneinket. A természet törvényein az emberek nem követhetnek el erőszakot. Az élet értelme és célja a nemiség. Minden út oda vezet. Ezenkívül minden más süket duma.

Aztán azt bizonygatta, hogy ő nem útszéli kalandor. Annyi nőt szerezhetne magának, amennyit akarna. Eddig még célzást sem tett arra, hogy Vera a szeretője legyen.

Egyik nap megvárta Verát az iskolánál. Ez nagyon tetszett a lánynak. Fekete azt mondta, hogy most felviszi hozzájuk, bemutatja az édesanyjának. Vera boldog volt. Mindenesetre az utcáról felhívta anyját, és elújságolta neki a hírt. Csákné is örült, hosszan oktatta kislányát a helyes viselkedésre, mert fontos, hogy az anyósjelöltnek jó benyomása alakuljon ki róla. Vegyen virágot, kezit csókolommal köszönjön.

Fekete anyja nem volt otthon. Laci bezárta az ajtót, és minden kertelés nélkül elmondta, hogy a bemutatási mesét kitalálta, mert egyedül akart lenni vele. Kívánja, vágyódik utána, és „beledöglik”, ha nem lesz az övé. Persze a vallomás nagyon tetszett a lánynak. Az már kevésbé, ahogy az orvos erőszakoskodni kezdett. Először csak csókolóztak, és az jó volt. Eztán Fekete szinte letépte róla az iskolaköpenyét. Arca eltorzult, vad lett és durva. Vera nagyon megijedt. Könyörgött az orvosnak, hogy ne bántsa, engedje hazamenni. Fekete azonban mintha megőrült volna, rátámadt. Azt mondta, hogy addig nem mehet, míg az övé nem lesz. Bizonyítsa be, hogy szereti, hogy még szűz. Vera hirtelen megundorodott tőle, de önmagától is. Végül is nem tudott másképpen szabadulni az orvostól, csak úgy, hogy alaposan orrba verte. Nagyot üthetett, mert Feketének eleredt az orra vére.

Másnap este sétálni hívta apját. Csák nem akart kötélnek állni, de a lány addig erőszakoskodott, míg végül is elment vele. Vera apjába karolt, és mint kislány korában, a vállának hajtotta a fejét. Apja a gyárról, a napi eseményekről beszélt, s egyszer csak minden átmenet nélkül azt mondta:

– Anyádnál az a baj, hogy nem tud felszabadultan élni. Beképzeli, hogy mióta a minisztériumba került, mindenki őt és a munkáját figyeli. Pedig ez nem így van. Az volna a legjobb, ha visszamenne szövőnőnek. Erről viszont hallani sem akar. Szeretne a tanult emberek színvonalára emelkedni, de a tanuláshoz viszont már nincs ereje és akarata. Arra gondoltam, hogy te segíthetnél neki.

– Hogyan és miben? – kérdezte Vera.

– Hát, sok mindenben – mondta Csák. – Nem figyelted még meg, hogy a hivatali munkájának egy részét rendszeresen hazahozza? Mit gondolsz miért?

– Mert nem tudja elvégezni a minisztériumban.

– Fenét nem. Azért hozza haza, mert odabenn nem mer megfogalmazni egy levelet, egy jelentést sem. Anyád nem tud helyesen írni.

– De hát miért nem szól – mondta a lány –, én szívesen segítek.

– Előtted szégyenkezik, attól fél, hogy odalesz az anyai tekintélye.

– Ugyan – legyintett a lány –, az anyai tekintélyt nem a jó helyesírással kell kiérdemelni.

Később a Külügyminisztériumnál, a sétányon leültek egy padra. Vera nagy nehezen erőt vett magán, és elmondta apjának az orvossal történteket. Azzal fejezte be, hogy „sajnos” igaza volt. Csák nem kérdezgetett semmit, és ez nagyon jólesett a lánynak. Csak annyit mondott, hogy higgye el, ő nem akar neki rosszat. Megcsókolta a lányt.

– Rendben van – mondta –, vasárnap kiviszlek a meccsre.

Vera hamarosan kiheverte a csalódást. A vizsgák előtti hetekben nagyon tanult, de csak annyit ért el, hogy az érettségije három egész nyolcra sikerült. Elhelyezkedett a Mechanikai Gépgyárban.

Ott ismerte meg Csontos Gábort, a Kísérleti Gyáregység vezetőjét. Két nap múlva mindent megtudott a negyvenéves, halk szavú, de energikus mérnökről. Verának úgy tűnt, hogy Csontos Gregory Peckre hasonlít, csak valamivel alacsonyabb a híres művésznél. Azt beszélték róla, hogy rosszul él a feleségével. Egyesek szerint Csontosné világszépség, és Olaszországban egészen biztos, hogy már régen felfedezték volna a filmrendezők. Azt is mondták, hogy a főmérnök nem sokra becsüli a műszaki beosztásban dolgozó nőket, ha csak lehet, férfiakat foglalkoztat a szerkesztésben. Vezetőségi tagja a Gépipari Tudományos Egyesületnek, és sokat utazik külföldön. Különösen a gyarmati sorból felszabadult országokban, ahol nemcsak előadásokat tart a gépipar szervezési kérdéseiről, hanem szaktanácsadóként is alkalmazzák.

Verát a kósza hírek megrémítették, és nagyon félt Csontostól. Ha meglátta a mindig komoly, gondterhelt arcú mérnököt, zavartan lesütötte a szemét, szinte menekült előle. Egy alkalommal Csontos megállt mögötte. Árnyéka rávetődött a rajzlapra. Vera kezében megremegett a kihúzótoll, tenyere megizzadt, s egyszerűen nem tudott tovább dolgozni. De hát miért félek? – kérdezgette magától. – Hiszen még egyszer sem szidott meg, talán még a nevemet sem tudja.

Egyszer az egyik forgórész konstrukciójánál valami számolási hibát vétett. Csontos magához hívta. Vera ideges volt, arcát vörös foltok lepték el, lassan, akadozva beszélt, és kerülte Csontos tekintetét.

– Mi van magával? – kérdezte a mérnök. – Rosszul van?

– Nem tudom – hebegte a lány, és izzadó tenyerét a köpenye zsebébe rejtette. – Azt hiszem, félek.

A főmérnök csodálkozva nézett rá.

– Kitől fél?

– A főmérnök elvtárstól.

Csontos megdöbbent. A papírvágókést idegesen és céltalanul tologatta az asztalon.

– Tőlem? De hiszen én nem bántottam magát.

Vera felemelte arcát, és Csontos szürkéskék szemébe nézett.

– Igen, de annyi mindent hallottam, és hát… tetszik tudni… – Zavartan, összefüggéstelenül beszélt. Csontos mozdulatlan arccal hallgatta őt, csak a szemével biztatta, hogy beszéljen. Vera lassan megnyugodott, mondatai simábban gördültek, s mintha félelme is elszállt volna, egyre bátrabban beszélt.

– Mert tetszik tudni, hogy van ez – magyarázta. – Az ember kikerül az iskolából, és azt képzeli, hogy valaki. Aztán idehelyezik az üzembe, és itt két nap múlva rájön, hogy nulla. A főmérnök, a híres ember, nem szereti a női technikusokat, lenézi őket. Tessék csak visszaemlékezni, amikor a személyzeti osztályról lekísértek ide a szerkesztésbe, még kezet sem tetszett velem fogni. „Szóval maga az?” – kérdezte, ennyi volt a bemutatkozás. Azt hiszem, nagyon hülyén mosolyogtam akkor…

Csontos mosolygott. Nem kérdezte, hogy kitől hallotta a híreszteléseket, azt sem mondta, igazak-e a pletykák vagy sem, csak nézte a lányt, és szemének szigorúsága mintha megenyhült volna. Amikor Vera elhallgatott, Csontos felállt.

– Köszönöm az őszinteségét – mondta.

– Nem tetszik haragudni?

Csontos felvett az íróasztalról egy könyvet, szórakozottan belelapozott.

– Miért haragudnék? – A napsugár az arcára vetődött, de nem mozdult, csak szemével hunyorított. Fekete hajában megcsillantak az ősz hajszálak. – Adhatok egy tanácsot magának?

– Igen.

– Ha jól tudom, maga még nincs tizenkilenc éves. Fiatal. És ez jó. Legyen mindig őszinte. Nagyszerű, ha az embernek őszinte munkatársai vannak.

Csontos attól a naptól kezdve sokat foglalkozott a lánnyal. Magyarázott neki, tanította őt, Vera pedig mind gyakrabban felejtette rajta a szemét.

Tavaly tavasszal Csontos egy müncheni tudományos egyesület meghívta Nyugat-Németországba, hogy tanulmányozza a gépipar gyártási technológiáját, és tartson néhány előadást az egyesületben. A főmérnök alaposan felkészült, és az elutazása előtt ugyancsak ellátta munkával Verát. Különféle számításokat, kimutatásokat készíttetett vele, és a hetekig tartó munkában emberileg is összemelegedtek. Egy-két alkalommal, amikor az elkészült anyagot rendszerezték, és a munka a késő esti órákig elhúzódott – Csontos elvitte Verát vacsorázni. Vera boldog volt, és kimondhatatlan büszkeséggel ült a főmérnök mellett. Az volt az érzése, hogy mindenki őt nézi, a nők irigykednek rá.

Egyszer – ez már az elutazás előestéjén történt – Csontos váratlanul megkérdezte:

– Mondja, Vera, ha maga asszony lesz, akar majd gyereket?

Vera maga sem tudta, miért, nem válaszolt őszintén.

– Nem. Azt hiszem, nem. Miért akarnék?

A Mátyás-pincében ültek. A szomszéd asztalnál egy külföldi társaság csillogó szemmel és kifényesedett arccal hallgatta a cigányzenét.

Csontos szeméből a lány mintha csalódást olvasott volna ki.

– Miért? Hát gyerek nélkül mit ér az élet?

– Magának sincs gyereke, Csontos elvtárs.

A zenekar vidám nótába csapott át. A sarokasztalnál egy férfi mély, öblös hangon énekelt.

Csontos figyelte a dalt, homlokán ráncba futott a bőr.

– Menjünk, Vera, jó? Már késő van.

A kocsiban nem beszéltek. Vera bekapcsolta a rádiót, és hátradőlt az ülésen. Halkan dúdolta a sláger szövegét. Jól érezte magát, mosolyogva nézte a neonfényes Körutat, és arra gondolt, hogy most szívesen találkozna volt osztálytársnőivel. Az iskolában arról álmodoztak, hogy csak olyan férfihoz mennek feleségül, akinek kocsija van. Simca. Ez a legelegánsabb kiskocsi a világon. Szebb és kényelmesebb a Moszkvicsnál.

Csontos felvillantotta a reflektort. Kikerült egy teherautót, aztán ráhajtott a Margit-hídra.

– Maga, Vera – mondta –, de ne értsen félre, nagyon hasonlít az édesanyámra. Neki is ilyen szép fényes, barna haja volt, mintha mindig dióolajjal kente volna. Meg a szeme is éppen ilyen melegbarna volt.

Egyik merészen vett kanyarnál Vera a vállának dőlt és felnevetett.

– Bocsánat – mondta Csontos. Cigarettát vett elő, ügyesen rágyújtott.

Másnap Csontos elutazott. Távolléte alatt tragikus esemény történt. Felesége öngyilkos lett.

A főmérnököt felesége váratlan halála letörte. Magányos emberré vált, szinte egyik napról a másikra megváltozott, elhagyta magát. A férfi bánata nagyon elszomorította a lányt, szeretett volna segíteni rajta. Nem sokat törődött a pletykákkal, valami belső sugallatra a főmérnök mellé állt. Azokban a hónapokban sokat voltak együtt. Sokan azt rebesgették, hogy szerelmes Csontosba. Szerette Csontost mint embert, de nem volt szerelmes belé, neki Ősze Miklós esztergályos tetszett. Néha úgy tűnt a lánynak, hogy Csontos szereti őt, de erről nem győződhetett meg, mert a férfi sohasem mondta.

Csontos a nyár elején több hónapra Egyiptomba utazott. Leveleztek egymással. Közben Vera és Miklós egymásra találtak. Kiderült, hogy Miklós is régen szereti őt. Gyorsan ment minden. S amikor Csontos hazaérkezett, Vera már boldog menyasszony volt.

A Margitszigeten találkoztak.

Csontos azzal az elhatározással ment el a találkozóra, hogy megmondja Verának, szereti őt, és szívesen feleségül venné. A vallomásból azonban semmi sem lett, mert a lány azonnal elmondta, hogy menyasszony.

– De hát miért nem írta meg? – kérdezte halkan a férfi.

– Meglepetésnek szántam.

– És mikor lesz az esküvő?

– Holnap délután négy órakor. Eljön?

Csontos nagyon sután érezte magát.

– Nem tudom – mondta rosszkedvűen.

– Nagyon szeretném, ha eljönne. Ugye, ott lesz?

A férfi azonban nem ígérte meg. Erőt vett magán, és megpróbált könnyedén viselkedni. De mindketten érezték, hogy találkozásuk nem úgy sikerült, ahogy elképzelték.

Vera a másnapi esküvő hangulatában élt, és hamar megvigasztalódott.

Odahaza már nem is gondolt a rosszul sikerült találkozásra. Korán lefeküdt, mert kicsit fáradtnak érezte magát.

Néhány óra múlva egy rendőrhadnagy közölte vele, hogy Miklóst letartóztatták.

Két hét telt el azóta. Vera jórészt nem tudott visszaemlékezni az elmúlt napok eseményeire. Összekeveredtek benne a történések, csak arra emlékezett, hogy apja és Faggyas Pistáék mellette álltak ebben a furcsa zűrzavarban, és élesen visszaemlékezett Franyóra meg Dixire, pedig arra a találkozásra nem akart gondolni.

*

Vera elővette az ügyészi engedélyt. Tűnődött, hogy mit tegyen. Nem akarta még jobban magára haragítani anyját, de Miklósnak sem akart szomorúságot okozni.

Apja lépett be. Fiatalos, zömök testén megfeszült az ing. Világosbarna haja erősen ritkult már. Telt, gömbölyű arca frissen borotvált volt, zöldesbarna szeme hamiskásan fénylett. Zsebéből cigarettát vett elő, rágyújtott.

– Mi újság, Vercsi? – kérdezte könnyedén, és Verához lépett, átölelte a vállát.

Vera felnézett, és szótlanul átnyújtotta a beszélgetési engedélyt. Csák eltartotta a szemétől, és figyelmesen elolvasta.

– Aztán mit akarsz csinálni? – kérdezte.

– Nem tudom. Mit tegyek, apa? – Szinte kétségbeesve nézett apjára, és elhatározta, hogy azt teszi, amit apja tanácsol.

Csák szótlanul cigarettázott. Mintha unatkozna, közömbösen kinézett az ablakon. Megigazította a redőny hevederét.

– Még mindig szereted őt?

– Igen.

A zömök férfi megvonta a vállát, mintha azt mondaná magában: „Ha szereti, akkor mit lehet tenni?”

– Menj, beszélj vele.

Másnap délután elkéredzkedett Csontostól. A főmérnök nem kérdezősködött. Aláírta a kilépési engedélyt, de mintha a G-betű süllyedő vonala hullámosan sikerült volna.

Átsietett az udvaron. A sárga keramitkockák nedvesen csillogtak a déli napsütésben.

A villamoson behúzódott a sarokba, homlokát az ablaküvegre hajtotta, de nem látott semmit az utca forgatagából, csak egymásba folyó, színes foltokat, siető emberek összemosódó alakjait.

Az ügyészségen szigorú tekintetű, sovány fiatalember fogadta. Elszorult a torka, gyomrát összehúzta az idegesség. Csak akkor nyugodott meg némiképpen, amikor az ügyész hellyel kínálta meg.

– Tessék, elvtársnő, üljön le. Örülök, hogy személyesen is megismerhettem. Sok szépet hallottam magáról.

Nem tudta, mit válaszoljon, érezte, hogy bárgyú mosoly torzítja el az arcát. Mikor jön már Miklós? És hogy néz majd rá? Vagy nem ebben a szobában találkoznak?

– Sajnos – hallotta az ügyész hangját –, nem találkozhat a vőlegényével.

– Nem beszélhetek vele?

– No, ne ijedjen meg. Tulajdonképpen beszélhetne, csakhogy a vőlegénye nem akar találkozni magával. Legalábbis egyelőre nem.

– Nem akar találkozni?

– Szégyelli magát. Agitáltam őt, de csak a fejét rázta. Nem. Persze, ha alaposan meggondoljuk, ez nem is olyan rossz dolog. Ez pozitívum. Azt jelenti, hogy szereti magát, ezt különben több alkalommal említette nekem is. Várjon csak… megpróbálom érthetően megfogalmazni. A vőlegénye azért van most letartóztatásban, mert szereti magát.

– Nem értem…

– Nem csodálom. De így van. – Felvett az asztalról egy szürke dossziét. Felütötte a fedelét, belelapozott. Vera észrevette, hogy a dosszié baloldali sarkában valami írás van és lila színű pecsét. – Ezt olvassa el.

Kábán meredt a dossziéra, de nem mozdult. Valahogyan most mindent élesen látott, minden vonal keményen kirajzolódott előtte, a legapróbb részletek is. A dossziét tartó ujjak nagyon vékonyak voltak, s a körmök végei elfehéredtek. A hüvelykujj tompa volt, a mutatóujj pedig barna a ráégett nikotintól.

– No, miért nem veszi el? A vőlegénye írta. Nem magának, de én engedélyezem, hogy elolvassa. – Vera átvette az iratcsomót, de nem mert ránézni. – Ősze tudtával adom át. Ha az írás elolvasása után úgy véli, hogy találkozni akar vele, hát… – Megvonta a vállát.

Mintha feloldódott volna bénultsága, lassan megmozdult. Hátrább ült a széken, lábát, maga alá húzta, végigsimította tenyerével a dosszié fedelét, ránézett, aztán a férfira emelte tekintetét.

– Ügyész elvtárs, mit követett el Miklós? – kérdezte halk, nyugodt hangon.

Az ügyész elgondolkodva válaszolt.

– Azt hiszem, jobb, ha nem felelek. Olvassa végig. – A dossziéra mutatott. – Abból megtud mindent.

Kábultan ért haza. Szótlanul megvacsorázott, és bement a szobájába. Szülei nem kérdeztek semmit, és örült, hogy nem kell beszélnie. Éjfél már elmúlott, amikor újból nekifogott az olvasásnak. Másodszor. Néha lehunyta a szemét, és mindent látott, és mindent hallott, mert az éjszaka csendje hangokkal telítődött meg. Miklós panaszos hangjával meg mindenféle zajokkal…