Mintha valahol mélyhegedű szólt volna. Károly atya csodálatosan játszott hangjával, szavainak, mondatainak más és más színt adott, s azok nem az értelemre, hanem mint a felfokozott művészi átéléssel komponált muzsika, az érzelmeimre hatottak, azt kavarták fel, lelkemet elragadták. Lenyűgözve hallgattam őt. A hirtelen beálló csönd felébresztett, megszűnt Károly atya személyi varázsa, ébredeztem, s mindazt, ami érzelmemet rabul ejtette, értelmemmel fel akartam fogni. S minél mélyebben tűnődtem, annál több ellentmondást találtam, s a miértek száma egyre sokasodott.
– Bocsánatot kérek, tisztelendő atyám – mondtam –, valamit nem értek. Azt tanultam – és ebben a tanításban hiszek –, hogy isten mindentudó…
– Így van, fiam – bólintott. – Mindentudó és mindenütt jelenvaló.
– De ha mindentudó, mi
