– Jó estét! – köszönt az őrnagy. – Surai Simándy Péter huszár őrnagy vagyok, mellesleg földbirtokos. Hova fektethetném Piroskát?
– Ide tessék! – Borbála asszony a kanapéra mutatott. – Jól vagy, kislányom?
– Igen, mama, már sokkal jobban vagyok. Hála Péter és édesanyja gondos ápolásának.
Simándy vigyázva lefektette a lányt a kanapéra, aztán a sovány, beesett mellű, erősen kopaszodó Donáth Vilmosra nézett.
– Tisztelt Donáth úr és mélyen tisztelt asszonyom, van szerencsém megkérni számomra egyetlen lányuk kezét.
A szülők elképedtek, és egyetlen érthető szót sem tudtak kinyögni. Piroska szülei zavarát látva bátran megszólalt:
– Drága papa, én már igent mondtam.
Donath Vilmos a feleségére nézett.
– Akkor mi sem mondhatunk mást, gondolom. Foglaljon helyet, őrnagy úr.
Simándy leült, eleg
