LÁSZLÓ gyors léptekkel vágott át a behavazott Mátyás téren. A csupasz, levéltelen fák és bokrok tépetten meredeztek a sötét, hideg estében. A házak ablakából barátságos, meleg fény ömlött ki, sárga fénykockákkal szórta be az úttestet. Az autóbuszmegállónál jegesen csillogott a széles keréknyom.
A fiú megállt a József utca sarkán. Mélyet lélegzett, mellkasa megroppant. Majdnem összerogyott az emlékek súlya alatt. Szívét összeszorította az utolsó két nap izgalma, a félelem, a bizonytalanság érzete. De most már nincs visszaút – gondolta –, szembe kell nézni mindennel. Aztán… Az utolsó lépések a legnehezebbek. Aztán könnyebb lesz minden. Nem fordulhat vissza, mély, áthatolhatatlan űr tátong mögötte, csak előre mehet.
Végignézett a téren. Gyermekkorában sokat játszott itt. Régen, nagyon rég
