„Hogy én mennyire utálom a napsütést!” – jutott eszembe, ahogy kiléptem reggel az ajtón. „A pofám majd’ leolvad! És ilyenkor reggel még nincs is olyan meleg. Mi lesz akkor később?”
„Pápá!” – rebbent meg a kezem szórakozottan a ház felé, mintha integetnék neki, ahogy leléptem a kocsifelhajtóról a járdára. Ha állt volna valaki az ajtóban, akitől elköszönhetek, valószínűleg sosem alakult volna ki nálam ez a beteges szokás. De valamiért úgy éreztem, hogy ha reggel nem köszönök el a háztól, akkor este talán majd nem is „vár” haza. Lehet, hogy ez most furán hangzik, igen, tudom, hogy ez afféle kényszeres dolog, ami nem jó semmire, de akkor sem tudok mit tenni ellene. Tudom, hogy hülyeség, de egyelőre még nem okoztam vele sem magamnak, sem másoknak kárt. Így hát gondolom, még korai lenne kénysze
