Biztos mindenki volt már úgy vele, hogy reggel, amikor a tükörbe néz, hányingere van a látványtól. Nos, ez nekem ma, ezen a szerdai napon jött el. Utáltam ezt az arcot, amelyik nem tűnt többé az enyémnek. Nem tűnt többé annak, mert valaki máson is láttam: egy rendőrön egy családi ház félhomályos nappalijában. Ő is ugyanezt viselte, de nem maszkként, amit előtte levett, hanem a valódi arcaként. „Márpedig ez az arc az enyém” – vizsgálgattam a borostás, szikár, karakteres vonásokat a tükörben. Hosszú, egyenes, fekete hajam tompán, korábbi egészséges csillogását szinte teljesen elvesztve lógott két oldalt a kialvatlan arcom mellett. Tekintetem vészjósló volt, de most mintha nem másét jósolta volna, hanem a sajátomat. „Tényleg a halálomon lennék?” – töprengtem el rajta. De valahogy ijedtség nél
