– Belém nee!
– Vincent! Vinnie, édesem, ébren vagy? Térj magadhoz! Csak rosszat álmodtál!
– Mi?! Ne érj hozzám, te ribanc! Tűnj innen a rohadt tüskéiddel!
– Miféle tüskéimmel? Vinnie, miért beszélsz így velem? Magadnál vagy egyáltalán?
– Sophie, te vagy az?
– Én hát, édesem, ki más lennék? Látsz engem? Felébredtél, ugye?
– Ja...? Igen... Azt hiszem, már ébren vagyok.
– Vinnie, orvoshoz kéne szerintem menned. Idegösszeroppanást fogsz kapni a végén.
– Tessék? Dehogy is! Ugyan ki kapna olyasmit sima rossz álmoktól, ne viccelj! Túl fogom élni.
Kiültem az ágy szélére, és próbáltam csillapítani a lihegésemet. Azzal együtt pedig a vágtázó szívverésemet is. Úgy kalapált, mintha fel akarna robbanni az egész, vagy legalábbis a szívizom kettérepedni. Most pedig még erős fájdalom is nyilallt
