Láttam lelki szemeimmel, ahogy óriási harc következik. Hogy világok fognak felrobbanni, csillagok hullanak majd a pokol fekete egéről. Hogy kettényílik talán az egész túlvilág, és több darabra fog szétesni. Vagy egyszerűen felrobban. Esetleg elporlad. De nem. Semmi ilyesmi nem történt:
Medusa nekilendült, és az összes – talán több száz – karjával átölelte apámat. Óvón ölelte és szerette. De ezáltal le is fogta. Az örökkévalóságig. Megbénította a szeretetével.
Emberi mivoltát sosem vetkőzte le teljesen. És soha nem is fogja. Ő ugyanis több mint egy ember. Medusa bármelyikünknél hatalmasabb. Nemcsak a mérete miatt, de a lelke miatt is. A szeretet miatt, amit képvisel azóta is. Azért hoztam létre, hogy az örökkévalóságig tartsa, fogja le apámat, hogy mozdulni se bírjon, hogy soha többé ne
