Megölni Telekit

2.

2.1941. március

Két héttel az esemény előtt

Az automobil egy kiválóan karbantartott Opel volt.

Fekete festéssel, széles ajtóval, krómozott hűtőráccsal ellátott modell. Egy 1939-es Kapitän. Ha csak ránézett az ember, egy ugrásra készülő pumát látott. A karosszéria kifejezetten egy nagymacskát formázott. Egy végletekig felajzott nagymacskát. A puma már maga alá húzta a lábait, a szeme mereven bámulja a célpontját, a farka meg-megremeg az izgatottságtól. A hátsó lábai folyamatosan pumpálják a földet. Az izomtónus ott remeg minden egyes porcikájában, és csak arra vár, hogy kirobbanjon.

Debrődy Károly hanyagul belenézett a visszapillantó tükörbe, mielőtt jelezte, hogy jobbra fog fordulni. Amikor látta, hogy nincsenek mögötte járművek, a hosszú, elnyújtott S alakot formázó váltóval visszakapcsolt kettesbe. Miközben az Erzsébet körútról a Király utcára kanyarodott, önkéntelenül végigsimított a váltógombon. Egy évvel korábban cseréltette ki az eredeti gyári darabot egy megfúrt, fekete biliárdgolyóra. A fehér mezőbe festett fekete nyolcas most is ott virított a gombon. A biliárdgolyó elefántcsontból készült. A férfi még azt is tudni vélte, hogy valahol Etiópiában faragták gondos kezek, amelyek aztán hosszan csiszolgatták a felületét, mire tökéletesen gömb alakú lett. Sima, csillogó, és langymeleg. Jó fogás esett rajta. Ha rajta nyugtatta a kezét, a gomb átvette a tenyere melegét, és úgy sugározta vissza, mintha maga is élőlény volna. Az elefántcsont csodálatos anyag. Debrődy szerette a tapintását. Voltak elefántagyarból készült mandzsettagombjai, cigarettatárcája, szipkája, még egy esernyőfogantyúja is. De mind közül a biliárdgolyókat kedvelte leginkább.

A biliárdgolyók a férfi kedvencei voltak. Általában mindig tartott egyet a zsebében, egyet a kesztyűtartóban, és a lakásában is volt néhány. Egy szakember talán kényszeresnek nevezte volna, ám Debrődyt ez cseppet sem izgatta.

A kocsi rákanyarodott a keskeny Király utcára, és Debrődy gázt adott. Felkapcsolt, aztán csak élvezte, ahogy az emeletes házak elsuhannak mellette.

Március volt, a felhők azonban mélyen lógtak a Terézváros felett. Eső lesz, semmi kétség, gondolta a férfi. Buda egén azonban még ragyogott a lemenő nap. Hideg volt, de a levegő meg sem rezdült. Furcsa hangulat telepedett mindenre, ahogy a délután vége felé a nap a Várhegy tetejéhez közelített. Az árnyak hosszúra nyúltak, a fények eltompultak, sárgásarany fátyol terült mindenre.

Letekerte az ablakot, a lusta szellő bevágott az utastérbe.

A Lövölde téri tökmagárus felől pirított magok meleg illatát hozta a szél, a sarki pék üzlete irányából pedig friss kifli és sülő pogácsáé szállt. Megkordult a gyomra, ezért ösztönösen a karórájára pillantott. A csuklójára szíjazott darab egy régi zsebóra átépítése volt. Egy örök életű darab az International Watch Co. kínálatából. 1905-ös modell, fehér porcelán számlappal, arab számokkal, és tizennégy karátos aranyból készült, Lajos stílusú mutatókkal. Nagy, impozáns darab, amely olyan hangosan ketyegett, hogy még a kocsi motorjának zúgásán keresztül is hallani lehetett. Amíg zsebóraként szolgált, addig persze nem számított, mennyire hangos a mechanika: egy zsebben ugyan ki hallaná?

Valaha az apja órája volt.

Debrődy persze hordhatta volna továbbra is zsebóraként, de azt már jó ideje ódivatúnak érezte. Manapság a karóra volt a praktikus, ezért pár évvel korábban átépíttette az Almássy utca egyik zsidó órásmesterénél. Így az apja emléke mindig vele lehetett, ő pedig mégsem tűnt old fashioned guynak, ahogy azt az anyja mondta volna.

Délután háromnegyed öt volt.

Elégedetten bólintott. Éppen odaér.

A Lövölde tér után egyenesen haladt tovább. A Vilma királynő út végén már látszottak a Liget fái. Rálépett a fékre, balra fordult, és a Bajza utcán surrogtak tovább az abroncsok. A következő sarkon jobbra kanyarodott, és már a Benczúr utca platánjai alatt hajtott. Alig kétszáz méter után aztán leparkolt az egyik villa előtt.

Leállította a motort, kihúzta a kulcsot, és kiszállt az Opelből. Feszesre húzta a vállán az angol szövetből készült sötétszürke öltönyzakót, amelyhez ugyanolyan színű pantallót viselt. Fehér inge gondosan ki volt keményítve, és borvörös nyakkendőt kötött hozzá, amely ugyanolyan színű volt, akár a zsebéből kikandikáló díszzsebkendő. Visszahajolt a kocsiba, és az utasülésről egy elegáns, fekete keménykalapot vett elő, amit gondosan a fejére illesztett.

Debrődy Károly a negyvenes évei elején járó, jókötésű férfi volt, sötét szemmel, és a halántékánál őszülő, hátrafelé lenyalt hajjal. Arca simára borotvált volt, bár vékony ceruzabajuszt viselt, amit gondosan rövidre nyírt. A bajuszkába számos ősz szál vegyült.

A villa kertjének kovácsoltvas, cirádás kapuja nyitva volt. Debrődy végigsétált a kövezett kerti úton, majd felkaptatott a bejárati ajtóhoz, és meghúzta a csengő zsinórját. A különös dallam diszkrét bimbamja hosszan zengett a villában. Az ajtó kitárult, és a hosszú orrú, hátrasimított hajú idős komornyik könnyedén meghajtotta magát.

– Isten hozta, gróf úr.

– Ne kezdje már megint, Tivadar – sóhajtott fel rezignáltan Debrődy, és belépett a villába. A kalapját a komornyik kinyújtott kezébe nyomta, majd végigjártatta a szemét a jókora hallon. Kétoldalt ívelt lépcsősor vitt fel az emeletre, közöttük a márványpadlón túl kétfelé nyíló csontszínű ajtók magas szárnyai törtek a mennyezet felé. A plafonról hatalmas csillár függött.

– Hát, itt aztán nem változik semmi.

– És ebben igen sok munka van, gróf úr.

– Miben? Hogy megállítsa az időt?

– Ahogy óhajtja a gróf úr.

– Ne gróf urazzon már engem folyton! Hányszor kell még elmondanom?

A komornyik semmitmondó arckifejezéssel kissé oldalt billentette a fejét.

– A gróf a pokolban is gróf.

– Ez a mondás nem egészen így szól. És még nem is tartok a pokolnál, Tivadar. Vagy már nem. Ezt még nem igazán tudtam eldönteni.

– Igen, gróf úr – aztán, látva a rosszalló pillantást, vállat vont. – Akkor uram.

– Jó szívvel mondanám, hogy haladunk, de ahányszor csak felkeresem e házat, magával mindig eljátsszuk ezt.

Tivadar kinyújtotta a karját, és anélkül, hogy akár csak egyet is lépett volna, fehér kesztyűs kezével a fogasra helyezte a kalapot.

– Szabadjon megjegyeznem az úrnak, én már akkor gróf úrnak szólítottam a gróf urat, amikor nyolcévesen bele tetszett törni a fakardot a vádlimba.

– Annak már legalább harminc éve, Tivadar.

– Harmincnégy – sóhajtott a komornyik, majd vállat vont, és ajkát kissé lebiggyesztette. – De hát, ki számolja?

– Tegye túl magát rajta.

– Ebben sokat segítene, ha nem hasogatna a lábikrám minduntalan, amikor esőfront közeleg.

– Vegyen talán jeges lábfürdőt – kacsintott rá Debrődy. – Az jót tenne a reumájának is.

– A jeges víz jót tesz a reumának, uram?

– Igen. Szépen fejlődik tőle.

– Ó… értem. Nos, hát akkor legalább a reuma jobban lesz.

– Ezt már szeretem. Amikor meglátja a jót. Félig tele van az a pohár, Tivadar! Higgye el nekem. Félig tele.

A komornyik széles mozdulattal a lépcső felé intett.

– Ha már így szóba került, uram… egy italt?

– Hogyne. A kedvencemből hozzon. Az erősebbikből.

– Igenis.

Debrődy megállt a lépcső aljában, és felnézett a karzatra.

– Ma éppen hogyan szólítja magát? Theodore vagy Tivadar?

– Ma kegyeskedik magyarul beszélni hozzám.

– Az is valami – bólintott a gróf, aztán az emelet felé sandított. – Hogy van az anyám?

– Némileg gyengélkedik. Talán emiatt beszél ma magyarul.

– Gyengélkedik? Az nála leginkább csak annyit jelent, hogy ma nagykendőt vesz majd, amikor repülni megy a seprűjével.

– A grófnő enyhén meghűlt előző éjszaka. Köhög kicsinyég.

– Akkor már a tegnapi próbakör előtt rá kellett volna adnia azt a nagykendőt, Tivadar – simogatta tűnődve a bajuszát Debrődy. – Vagy akár egy olyan bőr pilótasapkát, amit a flieger népség hord.

– Okvetlenül beszerzek egyet, uram.

– Valóban?

– Még ma.

A férfi egy másodpercre elképzelte hetvenéves anyját bőr pilótasapkában, vastag szemüvegben, és a feje felett repkedő olajfoltos kendőben. Mint valami Frau von Richthofen. Határozottan felvillanyozta a kép a hangulatát. A szája sarkában somolygás indult el.

– Milyen ma anyám hangulata?

– Nagyjából olyan, mint mindig.

– Szóval mar, akár a szidol.

– Nos, uram, pozíciómból eredő kompetenciám nem terjed ki arra, hogy erre válaszoljak.

Debrődy egyetértőn hümmögött.

– Akkor, ha jól értettem, ma nem kell Shakespeare nyelvén kommunikálnom vele.

– A grófnő ma magyarul beszélt. Legalábbis, amikor legutóbb láttam.

– Fent van a szobájában?

– Tisztelettel, de nem. A könyvtárban pihen.

Debrődy két ujjal megmasszírozta a halántékát.

– Tivadar, kértem volna, hogy felgyorsítsa az örökségem megérkezését?

– Tisztelettel, de most nem értem, uram.

– Anyám meg van fázva, és maga a villa leghuzatosabb helyén ültette le?

– De hát ott van a nagy kandalló!

– A nagy kandallótól van a huzat, Tivadar.

– Meg a meleg. Befűtöttem.

– Ne vitatkozzon velem részletkérdéseken. Hozza inkább azt az italt.

– Az édesanyja rosszallását fogja kifejezni, ha a jelenlétében óhajtja elfogyasztani.

– Anyám még soha nem fejezte ki a rosszallását ilyen szituációban. Ő ilyenkor az Urat szokta fennhangon káromolni. Jobbára angolul, persze.

– Nos, az valóban túlmutat a rosszalláson – Tivadar könnyedén meghajolt. – Azt hiszem, hozom az italát, uram.

A komornyik elfordult, és a konyha irányába távozott.

Debrődy a két lépcsősor által közrefogott átjáróhoz sietett, és megfogta a kilincset, amely majdnem a kulcscsontja magasságában helyezkedett el a jó három méter magas kétszárnyú ajtón. Némi erőlködés árán kitárta az ajtót, és belépett a könyvtárszobába.

– Anyám – biccentett az idős asszonynak.

– Charles.

Debrődy felsóhajtott.

– Károly vagyok, anyám. Már évek óta nem jártunk Coventryben. Aligha indokolt a Charles név a Benczúr utcában.

– Ugyan, mit értesz te ehhez, fiam? Egy angol ivadék haláláig brit marad.

– Csak a nagyanyám volt angol. Az ön édesanyja. Annyira vagyok én brit, anyám, mint a szentmártoni birtokon akármelyik angol vizslánk.

– Don’t get me started on that!

Debrődy sóhajtva beljebb lépett, és a válla felett az ajtóra bökött.

– Nem abban maradtunk, anyám, hogy átszerelteti a kilincseket? Vagy Gullivert várjuk a húsvéti ebédre?

– Ne ízetlenkedj, Károly – nézett fel szigorú arccal az idős asszony. – Gyere inkább ide, és adj egy csókot anyádnak.

A fia engedelmesen odaballagott a takarókkal bebugyolált asszonyhoz, és megcsókolta az orcáját. A ráncos, pergamenszerűen elvékonyodott bőr úgy tapadt rá egy pillanatra az ajkára, mint egy vékony hártya. Némi levendula, szappan,

és egy kis kávé illata lengedezett az idős hölgy körül. Meg egy hangyányi konyak. Haja szépen frizurába rendezve, lábán bőrcipő, de a ruházata és a sminkje visszafogott, otthoni stílust képviselt.

Debrődy oldalt pillantott, és látta, hogy jókora hasábok izzanak a kandallóban. Tivadar igazat mondott, a könyvtárban barátságos meleg volt. Ehhez az is hozzájárult, hogy egy perce kisütött a nap. A magas franciaablakokon át téglalapokból álló, elnyújtott mintát varázsolt a perzsaszőnyegre, és a bükkparketta csillogó léceire.

A férfi megszokásból odament, és még egy hasábot hajított a tűzre.

– Számtalanszor mondtam már neked – szólalt meg az asszony, s a hangja úgy kongott, akár a horganyzott dézsába vetett fémpengő.

– Mit, anyám?

– Hogy erre van a személyzet.

– Nem esik le az ujjamról a gyűrű, ha rádobok egy hasábot.

– Nem esik le az ujjadról a gyűrű, mert nincs rajta gyűrű.

– Ne kezdjük ezt újra.

– Nem kezdjük újra – mutatott a sajátja mellett álló karosszékre a grófnő. Megvárta, hogy Debrődy leüljön, aztán folytatta. – Soha nem is hagytuk abba.

– Nekem mondja, anyám? – sóhajtott fel a férfi.

– Meg kell állapodnod, Károly. Feleség kell melléd.

– Majd lesz.

– Negyvenkettő múltál. A legszebb férfikor.

– Valóban? Én meg úgy érzem, valaki már megfordította a gramofonon a lemezt.

– Ne panaszkodj. Feleség kell hozzád.

– Erőfeszítéseket teszek ez ügyben, anyám – igaz, nem túl nagyokat, tette hozzá magában.

– Úgy? És mikor lesz menyem?

– Amikor megtalálom. Higgye el, anyám, ön lesz az első, aki tudni fog róla.

– Ezt el is várom – bólintott az idős asszony, majd megkavarta a teáját, és kortyolt egy aprót a gőzölgő italból. – Éppen eleget lumpoltál már.

– Van abból olyan, hogy éppen elég?

A matróna a porceláncsésze pereme felett végigmérte Debrődyt. A fia egy másodpercre már-már úgy látta, az anyja pillantása ellágyul végre, de aztán az a tekintet ismét megkeményedett. A csésze lassan az asztalra került.

– Sokszor megkértelek már, fiam, hogy ne hozd a házba azt a kellemetlen tárgyat.

Debrődy felvonta a szemöldökét, majd hirtelen megértette, mit kértek számon rajta. Zavartan megigazgatta a zakó félrecsúszott szárát, hogy eltakarja az övébe dugott M1912 pisztolyt.

– Elnézését kérem, anyám.

– Miért hordod mindig?

– Mert kell.

A nő felhorkant, és lekicsinylőn nézett felnőtt fiára.

– Meddig bohóckodsz még ezzel, Károly?

– Mivel, anyám? A Detektívtestülettel?

– Detektívtestület! Ccc! Egy gróf ne végezzen ilyen alantas feladatokat.

– Anyám, sokszor mondtam már, hogy nekem fontos ez a munka. Érdekes munka. Hasznos munka.

– Egy Debrődy ne legyen detektív!

– Márpedig az vagyok. Immár tizenegy éve. Talán mostanság anyám is kissé belátóbb lehetne már e tekintetben.

– Egy nemes akkor se csináljon ilyesmit!

Debrődy a térdére csapott, és indulatosan felállt.

– Ugyan, hagyjuk ezt már! Nemesség! Apám csak egy hétszilvafás volt.

– De nemes!

– És mit ért vele? Ami a szilvafán puha volt, azt megitta, ami meg kemény, azt elégette, hogy télen ne fagyjon meg. Ha nincs anyám hozománya…

– Károly!

– Ez az igazság. Egy vasa sem volt, és ha anyám…

– Az itala, uram – jelent meg az ajtóban mesteri időzítéssel Tivadar, és letette az asztalra az ezüsttálcát.

Az idős hölgy egy pillantást vetett a tálcán álló metszett palackra, amelynek krikszkrakszos címkéje mögött sötétzöld ital törte meg az ablakon beáradó napfényt. Úgy szórta szét a sugarakat, mintha csak folyékony smaragdot töltöttek volna belé. A komornyik kétujjnyi italt töltött a kristálypohárba, majd Debrődyre nézett, és faarccal megkérdezte:

– Cukrot, jegesvizet óhajt a gróf úr?

– Nem.

A komornyik biccentett, majd gyorsan elhagyta a könyvtárszobát. Az asszony rosszalló tekintete a fiára siklott.

– Mégiscsak ütsz valamiben apádra.

– Ja, az abszint? Nos, igen, kedvelem. De mértékkel.

– Örülök, hogy nem folytattad ebben a hangnemben a személyzet előtt, Károly.

– Mintha Tivadar nem ismerné ezt az egészet.

– Nem számít, mit tud. Ő csak egy alkalmazott. A te apád viszont nemes volt, Károly! Egy gróf. És te is az vagy. Viselkedj úgy, ahogyan egy gróf!

A férfi bólintott, és rátöltött az italra. Most már színültig volt a pohara, amikor felemelte.

– De Károly! – horkant fel az anyja megütközve. – Mit csinálsz?

– Úgy viselkedem, ahogy egy gróf – felhajtotta a méregerős abszint felét, majd a szemét elfutotta a könny, és az arca grimaszba torzult. A pohár felett az anyjára pillantott. – Legalábbis mint egy francia gróf.

Azzal felhajtotta az italt.

– Óóó…

– Szégyelld magad, fiam!

– Igenis, anyám.

– Oly magabiztosan iszod ezt a borzadályt, mintha magad is absintheur lennél.

– Gyakorlat teszi a mestert.

– Remek. Már emiatt is aggódhatom. Csalódást okozol, Károly. És az isten szerelmére, hagyj fel legalább ezzel a detektívesdivel!

– Mily furcsa, hogy anyám veszélyesebbnek ítéli reám nézvést a Magyar Királyi Rendőrség Detektívtestületének kötelékében való szolgálatot, mint az abszint fogyasztását.

– Kérlek, ezt fejezd be!

– Nem tehetem – felemelte a karját, és az órára pillantott. – Azt hiszem, mennem kell.

– Miért jöttél, ha máris elrohansz? – fortyant fel a matróna.

– Nézze, anyám – kezdte halkan a férfi. – Nem vitatkozni járok én ide.

– Mégis minduntalan erre lyukadunk ki.

– S vajon miért? Bocsásson meg, de nem szeretném, ha tovább minősítené a feladatomat. Még talán kellemetlent mondanék, s azt nem akarom.

A nő fürkész pillantással nézte a fiát.

– Az apádra emlékeztetsz, Károly.

– Vigyázzon magára, anyám – lehajolt, és ismét arcon csókolta az asszonyt, azután kifelé indult. – Majd holnap benézek.

– Lépj ki onnan, Károly. Csak bohóckodás az!

A férfi becsukta az ajtót. Az utolsó szó mindig az anyjáé volt. Megölni talán lehetne, elhallgattatni soha – az apja sűrűn mondta ezt.

Tivadar alig három méterre állt tőle.

– Hogy ment ma, uram?

– Nem vágta át a torkomat. Szóval, jól.

– Örülök, uram.

– Mondja csak, Tivadar – vakarta meg a fejét Debrődy. – Említette, hogy anyám kehes kissé. Valami nem hagy nyugodni.

– Igen?

– Szokatlanul élénk volt ma anyám.

– Ó! Valóban?

– Volt itt a doktor úr?

– Még tegnap.

– És írt fel valamit?

– Igen.

– S maga kiváltotta?

– Mi egyebet tehettem volna?

– És beadta anyámnak?

A komornyik lapos pillantást vetett Debrődyre, mielőtt megköszörülte a torkát.

– De kevesebbet, mint a javallat volt.

– Mutassa már azt a pasztillát, Tivadar!

A komornyik a zsebébe nyúlt, és egy üvegcsét húzott elő, majd a detektív kezébe nyomta. Debrődy megforgatta az ujjai között, hogy ki tudja böngészni a betűket a cirkalmas címkén.

– Heroine? – vonta fel a szemöldökét a detektív.

– Köhögéscsillapításra való. A Bayer gyártja.

– A Bayer? Gyártja?

– Tudtommal.

– Gyártotta. 1913-ban tiltották be. Mintegy huszonnyolc éve.

– Valóban, gróf úr?

– Tivadar.

– Elnézést. Valóban, uram?

– Valóban. De ezt maga is nagyon jól tudja. Honnan szerezte?

– A doktor úr írta fel.

– De ez nem kapható már huszonnyolc éve.

– A doktor úr megmondta, melyik patikáriushoz menjek.

– És neki volt?

– Láthatja, tisztelettel.

– És maga szerint ez hogyan lehetséges?

– Bizonyára nagy tételben felhalmozta – vont vállat a komornyik.

– Nagy tételben? Huszonnyolc évig?

Megint megnézte a címkét.

– Melyik patika volt ez? Nincs rajta a címkén.

– A Prohászka Ottokár utcai. Páratlan oldal.

– Jó – Debrődy zsebre vágta az üvegcsét. – Ezt most elviszem.

– És mit adjak akkor a grófnőnek a köhögésre?

– Vajas pirítóst, Tivadar. Vajas pirítóst.

A detektív felvette a kalapját, és kilépett a főbejáraton.

A nap ismét elbújt, az eget ólmos felhők borították. A fejébe nyomta a keménykalapot, majd a szürkületben az Opeljéhez sétált. A sarok felől azonban kiabálás, és valami dübörgés zaja hallatszott.

Debrődy komótosan rágyújtott vékony, sötétbarna szivarkájára, és a magasba fújta a füstöt. Sejtette, hogy mi lehet az. A szomszéd utcában egy elszegényedett főorvos kiadta a villája alagsorát, hogy enyhítsen az anyagi helyzetén. A bögrecsárdában így estefelé tucatjával jelentek meg a Liget felől a belváros irányába ballagó párok, baráti társaságok, meg a mutatványosok, hogy még egy utolsót igyanak. Bizonyára ott van valami nézeteltérés.

Debrődy kivette a szájából a vékony szivart, egy kelletlen pillantást vetett rá, aztán lassan a sarok felé indult. Ahogy befordult, némileg meglepődött. A verekedés zaja valóban a Kék Kacsa alagsori bejárata felől érkezett, ez nem volt váratlan. Az azonban igen, hogy két rendőr álldogált a bejáratban, és tétlenül szemlélték a benti csetepatét.

A detektív odaballagott hozzájuk. Az idősebb, jó ötven körüli, harcsabajszú egyenruhás megfordult a léptek zajára, és végigmérte a közeledő férfit.

– Jó napot! – köszönt rájuk a detektív.

– Tovább lehet haladnia az úrnak.

– Aztán miért?

– Na, menjen szépen! – fordult meg a másik is, aki alig volt fiatalabb a társánál. Meghúzta domborodó pocakján a derékszíjat, és harciasan felfelé viaszozott bajuszával Debrődy felé fordult. – Nincsen itten semmi látnivaló.

– Nem úgy hallom – vigyorgott most már nyíltan a főfelügyelő. – Mi történik odabent?

– Hallja, menjen innen, amíg szépen vagyunk…

Debrődy felvillantotta a hajtókája alá tűzött jelvényt.

– Detektívtestület.

A két egyenruhás összenézett.

– Uram – bökte meg a sapkáját az idősebb rendőr.

– Szóval? Mi folyik odabent?

– Egy kis bajnokság, főfelügyelő úr. De semmi olyan, ami ne történne meg kétnaponta. Ezt itten már le is rendezik lassan.

Debrődy közelebb lépett, és a két rendőr válla felett benézett a kocsmába.

A dolgot valóban éppen rendezték. Hat férfi ütötte-verte egymást mindennel, ami csak a kezükbe akadt. Széklábak, borosüvegek, korsók és poharak repkedtek. A társaság minden tagját ütésnyomok és vérző sebek díszítették. A detektív pár másodpercig megbűvölten nézte a látványt, majd az előtte álló, és békésen szemlélődő két rendőrre pillantott.

– Mióta megy ez?

– Nekünk úgy két perce szóltak. Akkor már tartott.

– Nem akarnak esetleg közbelépni?

– Nem kifejezetten.

– Miért nem?

– Tisztelettel, akkor mind ellenünk fordulnának. Most meg olyan jól elvannak, hát csak nem zavarjuk meg őket!

– Hm… Na és akkor most mi a terv?

– Várunk, uram. Mi itten csak várunk.

– És mire?

– A végeredményre.

– A végeredményre?

– Arra.

– És mi van, ha megvan a végeredmény?

– Akkor, kérem, aki állva marad, azt mi visszük el, aki fekszik, azt meg a mentők.

– Jó terv – biggyesztette le az alsó ajkát Debrődy, aztán megveregette a harcsabajszú vállát. – Maga tetszik nekem.

Azzal vetett még egy pillantást a kocsmára, meg a két rutinos vén rókára, és a kocsija felé indult. Ideje volt menni. Kezdődik a szolgálata.