Megölni Telekit

3.

3.– Ön meglehetősen tolakodón viselkedik ma. Ez kellemetlen.

– Mindig ilyen vagyok.

– Legutóbb úriemberként viselte magát. Bár a találkozónk végére kissé elkanászodott.

– Ön mégis újra itt ül.

– Ezt én sem teljesen értem.

– Szóval nem tetszik a viselkedésem?

– Volt már kellemesebb társaságom, Jenő.

– Akkor miért jött el másodszor is?

– Mert nemcsak tolakodó, hanem szórakoztató is volt.

– Ezt még soha nem mondták nekem.

– Akkor rossz partnereket választott.

– Ebben az esetben meghívhatom még egy italra?

– Még ezt a kis konyakot sem ittam meg.

– Az apartmanomban gondoltam.

– Látja, éppen erről beszélek. Most megint tolakodó.

– Kérem, Krisztina! Jöjjön ma el hozzám!

– Valamit nagyon félreért. Én nem vagyok olyan.

– Olyan, aki feljön egy italra?

– Ne tettesse magát ostobának. Maga nem csak egy italt akar.

– Ez igaz.

– Emiatt mondom, hogy tolakodó.

– Mások ezt értékelni szokták, Krisztina.

– Akkor miért nem másokkal fogyasztja el azt a konyakot, Jenő?

– Touché, mademoiselle.

– Ó! Francia? Most el kéne ájulnom?

– Krisztina. Kérem.

A nő könnyedén legyintett, és az állát a bal tenyerébe támasztotta. A jobbjában hosszú szipka füstölgött, a szürke füstcsík a mennyezet felé kanyargott, mígnem a kávéház nyíló ajtaja által keltett légmozgás hatására egy szempillantás alatt elillant.

Krisztina a Lánchidat bámulta a Dubarry kávéház ablakán át, s tekintete a hídon túlra, a Várhegyre kalandozott. Harmincas évei derekán járó, kellemes külsejű hölgy volt, akit huszonnyolcnál senki sem mondott volna többnek. Karcsú alakja volt, és fehér bőréhez illő sötétvörös haja. Zöld szeme ábrándosan nézte a Duna-korzón grasszáló hölgyeket, meg az oldalukon páváskodó gavallérokat, és katonatiszteket.

– Oly békés a város.

Sára Jenő magyar királyi ügyész szórakozott pillantást vetett a korzóra.

– Igen. Csak ezek nem hiányoznak a képbe. Ellepnek minket.

A nő értette a célzást. Az ablakot keretező súlyos bársonyfüggönyök takarásából alaposan megnézte magának a két férfit. A Wehrmacht egyenruhájában feszítő két Hauptsturmführer úgy sétálgatott a széles sétányon, mintha csak Berlinben, az Unter den Linden fái alatt korzóznának.

– Ugyan már, ön túloz, Jenő!

– Miért túloznék?

– Egy fecske nem csinál nyarat.

– Ha ezek jönnek majd, az minden lesz, csak nem nyár.

– Bizonyára csak a követségről vannak.

A férfi elnyomta a cigarettáját, és a pincér felé csettintett.

– Főúr!

– Máris jövök, ügyész úr.

– Fizet, vagy rendel, Jenő? – fordult el a márciusi Budapest látványától a nő, és ábrándos tekintettel a férfira pillantott.

– Arra gondoltam, fizetek.

– Értem.

– Még egy konyakot, drága Krisztina?

– Jólesne. Azt hiszem.

A pincér ezüsttálcán tette le a kézzel írt cechet. A férfi egy pillantást vetett rá, aztán hanyagul egy bankót dobott a papírkára.

– A többi a magáé – majd a nő felé fordult. – Akkor mehetünk?

– Mintha még egy konyakot említett volna.

– Meg is isszuk, kedves.

– Magánál, ha jól sejtem.

– Nem tudok tovább várni. Nos?

Krisztina felállt, és megigazította a kalapját.

– De aztán kiváló konyak legyen az, ha ennyit kell érte fáradni.

A konflis pár perc alatt elvitte őket a korzóról a Kaas Ivor utcába, ahol egy háromemeletes régi ház mellett álltak meg. A nő kérdőn nézett Sárára.

– Ez az?

– Nem tetszik?

– Azt gondoltam, egy ügyész legalábbis egy villában lakik a Stefánián.

– Van villám.

– A Stefánián?

– Nem a Stefánián, hanem a Gizellán – azt már nem tette hozzá, hogy az ott hímezgető felesége valószínűleg nem kifejezetten örülne Krisztina érkezésének.

De azért a férfi biztos volt benne, hogy a nő valójában tudja, hogy van neje is…

Amikor Madame Luisa pár nappal korábban meghallgatta a férfi kívánságait, némi hümmögés után megköszörülte a torkát.

– Szerintem Krisztina lesz az.

– Megfelel a kívánalmaimnak? – emelte meg az állát Sára, és végigsimított kopaszodó fején.

– Ahogy az ügyész úr leírta, mintha csak őt látnám magam előtt.

– Meséljen róla, Madame Luisa!

A nő meglebegtette a szinte mindig a kezében tartott legyezőt. Nem volt melege, ez a mozdulat inkább csak az imázsa része volt.

– Krisztina, hogy úgy mondjam, szabadúszó. Csak akkor vállal el valakit, ha ő is akarja.

– Ez meglehetősen formabontó ebben a világban.

– Igen. Ez csak rá jellemző.

– Na, és mi alapján dönt?

– Egy randevú alapján. Beszélget a… – keresni kezdte a megfelelő szót, majd elégedetten csettintett, amikor megtalálta: – a jelentkezővel.

– És?

– És ha belegyezik egy újabb találkozóba, akkor elfogadta a felajánlott tiszteletdíjat, ügyész úr. Ha nem, akkor volt egy kellemes beszélgetése, de ez az üzlet nem fog létrejönni. Sajnálom.

A férfi felhúzta a szemöldökét.

– Azt akarja mondani Madame Luisa, hogy az első alkalommal…

A nő megrázta a fejét.

– Az első alkalommal soha.

– Ezt eléggé nehéz elhinni.

– Márpedig Krisztina így dolgozik. Ő határozza meg a szabályait.

– De hát ön a főnöke.

– Nem. Amikor valaki érdeklődést mutat egy ilyen kalandra, felhívok egy számot. Üzenetet hagyok Krisztinának. Ő pedig megjelenik a randevújukon.

– Na, várjunk csak, ön nem is ismeri?

– Egyszer találkoztam vele. Csak egyszer.

– És akkor hogy kapja meg a tiszteletdíját, Madame Luisa?

– Egy futár hozza.

A férfi bólintott.

– És milyen? Milyen az a nő?

– Krisztina gyönyörű, ezt bízvást állíthatom. Középmagas, vörös hajú, és mély árnyalatú zöld szeme van. A bőre pedig olyan, akár egy frissen mosott selyemlepedő. Hófehér és sima.

A férfi hallgatott egy percig, és halkan hümmögött maga elé.

– Ez elég csábítóan hangzik.

– Nincs kellemesebb társaság ma a fővárosban, mint Krisztina.

– Ez komoly állítás.

– Nekem elhiheti.

– Hogyhogy nem hallottam még róla?

– Mert még csak úgy fél éve állt munkába, és amúgy is ritkán dolgozik. Csak akkor, ha van hozzá kedve. Kizárólag illusztris urakkal találkozik, akik maguk is maximálisan diszkrétek. És soha, senki sem veri nagy dobra, ha találkozik vele.

– Az meg, hogy lehet? A férfiak imádnak fecsegni.

– Akinek Krisztina nem ad második esélyt, az nyilván nem akar hencegni a kudarcával. Ezek eleve hallgatnak.

– És aki bejut a… mennyországba?

– Az pedig jól tudja, soha nem juthat el újra abba a mennyországba, ha pletykálni kezdene. Krisztina egy kincs, aki csak annak teljesedik ki, aki méltónak bizonyul rá.

A magyar királyi ügyész megvakarta az orrát, aztán a madámra nézett.

– Ez így elfogadható önnek?

– Van az az összeg, amiért még én sem kérdezősködöm.

– Tehát nem olcsó a találka.

– Meg kell mondanom, ügyész úr – hajolt közel bizalmasan a madám –, Krisztina a gyémánt a mi kis ékszeres dobozunkban.

– Felkeltette az érdeklődésemet.

A nő kitépett egy lapot a mellette heverő noteszból, és egy számot firkantott rá, majd könnyedén a férfi elé lökte. Az ügyész elsápadt.

– Nem egy hónapra akarom megkapni.

– Ez csak az első találka.

– Egy randevú, és még csak nem is biztos, hogy…

– Nem garantálhatok semmit, ügyész úr. De biztosíthatom: ha valami megéri manapság ezt az összeget, az Krisztina.

Most, hogy a férfi ott állt a bérelt lakás ajtajában a Kaas Ivor utcában, már pontosan tudta, miről is beszélt Madame Luisa. És a legteljesebb mértékig egyetértett a nő fogalmazásával.

Krisztina valóban a gyémánt volt az ékszerdobozban.

Olyat tudott, amit egyetlen kolléganője sem vitt ilyen mértékben tökélyre: elhitette a kuncsafttal, hogy az valóban meghódítja őt.

Az érzést adta el.

Az érzést, hogy a partner a sármjával lenyűgözi a nőt, lassan behálózza, majd az ágyába csábítja. Ennek része volt a tartózkodó első randevú, majd a kéretés, amelynek végére Sára Jenő magyar királyi ügyész teljes mértékben elhitte, hogy ő vette rá Krisztinát a második találkára. Az agya tudta, hogy ez nem igaz, de a gondolat oly édesen csábító volt, annyira legyezgette a hiúságát, hogy könnyedén félresöpörte az ennek ellentmondó tényeket.

Olyat érzett, amit már vagy három évtizede nem. A csábítás és a hódítás izgalma minden porcikáját áthatotta. És, gondolta kiszáradó szájjal és dübörgő szívveréssel, az ő korában már ugyan kinek adatik meg ez az érzés?

Szinte remegett, amíg felkaptattak a harmadik emeletre, ahol a függőfolyosós lépcsőházból nyílt a férfi által bérelt háromszobás lakás.

Sára Jenő pontosan ilyen alkalmakra tartotta fenn ezt az apartmant. No, meg arra, hogy a kulcsot időnként mindentudó, ám megbocsátó mosollyal egy-egy üzleti partnere kezébe csúsztassa, s miközben a másik ujjait ráfonta a kulcsocskára, halkan csak annyit mondott: nem akarok tudni semmit, barátom. Aztán a férfiak között fennálló ősi összekacsintással felröhögtek.

Nagyon hamar ráébredt, hogy egy ilyen kéjlak fenntartásával sok-sok ember lekenyerezhető. Budapesten pedig egyetlen valuta sem olyan értékes, mint a szívesség. Az ugyanis visszajár, méghozzá kamatostul. A bérleti díj busásan megtérült, s ha ezt valamikor Sára Jenő magyar királyi ügyészségi ügyész esetleg számszerűleg is ki akarta volna mutatni, hát annak sem lett volna akadálya.

Megálltak az ajtó előtt, és amíg a férfi enyhén remegő kézzel előkotorta a zsebéből a kulcsot, és igyekezett azt beledugni a lyukba, a nő felkattintotta a táskáján lévő patentzárat, és kicsit matatott a retikülben. Bizonyára az orrát akarja még bepúderozni, gondolta az ügyész, miközben megkönnyebbülten tudomásul vette, hogy a kulcs a kezébe akadt, aztán könnyedén elfordult a zárban.

A nő azonban nem púdert keresett. Nem is rúzst, és még csak nem is egy kis pirosítót, vagy zsebtükröt. Azt ellenőrizte, hogy ott van-e a táskában az a bizonyos dolog.

Ott volt.

Kemény volt, barna, és végtelenül unalmas. Akárcsak milliónyi társa.

Semmi érdekes nem volt benne – legalábbis e pillanatban.

De Krisztina tudta, egy óra múlva gyökeresen megváltozik a helyzet.

– Parancsoljon! – lökte be az ajtót Sára Jenő.

Krisztina kecsesen átlépte a küszöböt, mire a férfi rávetette magát, és a sarkával berúgta az ajtót.

– De Jenő!

– Akarom magát, Krisztina! – lihegte az ügyész.

– Ez így oly közönséges!

– Kívánom, Krisztina! Ne várasson tovább!

– Jenő!

A férfi a falhoz lökte a nőt, és dühösen, felajzottan az ajtófélfába öklözött.

– A kurva életbe már! Ne várass tovább, te ribanc!

A durva kiáltás után egy pillanatig csend támadt.

Aztán a nő elmosolyodott, és felnézett a férfira.

– Már azt hittem, soha nem mondod ki.

– Vetkőzz!

– Miért is? – incselkedett tovább Krisztina.

– Mert meg foglak dugni – hörögte az ötvenhat éves ügyészségi tisztviselő a szavakat, amelyekről korábban soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd ki is mondja őket. Megoldotta a derékszíját, és gombolni kezdte a nadrágját. A nőt a hálószoba felé terelte. Majd utánanyúlt, és ismét taszítani próbált rajta, Krisztina azonban megfordult, huncut mosollyal átsiklott a hóna alatt, és befordult a parányi konyhába.

Amikor a férfi utánalépett, a nő megpördült, és különös tekintettel pillantott fel Sára Jenőre.

Egy hosszú, széles, kenyérszeletelő kés villant meg a kezében. A nő mosolygott.

– Játszani akarsz, Jenő?

– Tedd le azt a kurva kést!

– Így már nem olyan izgalmas?

Az ügyész tanácstalanul állt a küszöbön. Nadrágja szíja kétoldalt lefelé lógott, inge szárnyai szabadon lengedeztek.

Krisztina dacosan felszegte az állát.

– Na? Mit akarsz?

– Az ágyba akarlak vinni – válaszolta halk, rekedt hangon a férfi.

– És minek?

– Mert le akarlak fektetni.

– Szóval meg akarsz kefélni.

– Meg akarlak kefélni.

– Akkor kérjél szépen! Kérj meg rá.

Sára Jenő magyar királyi ügyész szeme kidülledt.

– Hogy mit csináljak?

– Kérjél szépen.

– Kifizettelek.

– Még nem fizettél semmit. De ha nem kérsz kellő alázattal, akkor sem kapsz meg, ha fizetsz.

Mintegy nyomatékot adva a szavainak feljebb emelte a jókora konyhakést. A férfi felkiáltott:

– Szuka!

– Pitizz szépen.

– Mi?

– Na, gyerünk! Láss hozzá!

Sára hirtelen elnevette magát, és nehézkesen térdre ereszkedett.

– Így jó?

– Azt mondtam, pitizz!

A férfi könyökből lassan felemelte az alkarját, a kézfejét pedig leengedte. Vakkantott egyet.

– Ez az, kutyuli! – mondta elégedetten a nő. – Hát mit szeretnél?

– Kérlek szépen, feküdj le velem – mormolta a férfi.

Krisztina a konyhaasztalra helyezte a kést, és az ügyész felé csücsörített. Gügyögve beszélni kezdett.

– Hogy te milyen aranyos vagy! Hát nagyon szépen kértél! Kérsz valami jutalmat?

– Kérek.

– Meg is érdemled, kutyuskám – hátranyúlt, és megoldotta a szoknyáját, majd egy mozdulattal a földre engedte.

A férfi önkéntelenül újra vakkantott egyet, mire a nő gombolni kezdte a blúzát. Az ügyész most már hangosan ugatott, és nem is akarta abbahagyni. Érezte, hogy hatni kezd rá a látvány, és a vér kiszáll az agyából.

Krisztina a földre dobta a blúzt, majd gombolni kezdte a mellét takaró kis pántos felsőt.

– Hát ezt is szeretnéd?

– Igen! Kérlek, dobd ide!

A nő levette a ruhadarabot, és a férfi fejére hajította. Már csak egy hosszú bugyi volt rajta, és persze a harisnya. Sára Jenő letépte a szemébe hullott ruhadarabot, beleszagolt, majd félredobta. Mire újra látott, a nő már a harisnyát göngyölte le, majd lassan a konyhaszékre helyezte. Aztán a bugyi is ott landolt. Krisztina felegyenesedett, és büszkén megállt a férfi előtt. Az megbűvölten meredt a nőre, aki ott állt meztelenül. Az ügyész szeme szinte végigtapogatta a testet. A hűvös konyhában a nő mellbimbója megkeményedett, az apró, csodaszép mellek pedig enyhén lúdbőrösek lettek. A parányi pihék egyenként látszottak. A férfi nem tudta levenni a tekintetét Krisztina öléről. A dús, sötétbarna, göndörödő szőrrel borított háromszög rabul ejtette a szemét.

– Mindent levettél!

– Hát nem ezt akartad?

– Gyönyörű vagy – nyögte Sára, és tápászkodni kezdett.

Krisztina azonnal felkapta a konyhakést, és maga elé tartotta. A férfi mozdulata félúton megállt.

– Most meg mi van?

– Vetkőzz le te is.

– Ó… értem.

Az ügyész pillanatok alatt lehajigálta magáról a ruhát, csak a zokni maradt a lábán.

– Hideg a kő – jegyezte meg a nő kérdő pillantására.

– A farkadon nem látszik.

A férfi kissé előrehajolt, hogy a domborodó hasa által eltakart területet szemügyre vegye.

– Lesz ez még nagyobb is – mondta halkan.

– Remélem is. De most indulás!

– Az ágyba?

– A fürdőszobába.

– Ott akarod csinálni, Krisztina?

– Nem. Ott fogsz megfürdeni. Én pedig megmoslak.

– Megmosdatsz?

– Tetőtől talpig. Az én kis kutyulim megérdemli, hogy alaposan megfürösszem előtte.

– Mi előtt?

– Tudod te azt nagyon is jól.

A férfi engedelmesen beballagott a fürdőszobába, miközben pár lépésenként hátrapillantott a válla felett. A nő kissé lemaradva követte.

Sára Jenő megnyitotta a csapot. A kádból meleg pára csapott fel. A kurtizán felé fordult.

– Most már leteheted azt a kést.

– Majd leteszem, ha akarom.

– Akkor most… mi legyen?

Krisztina elégedetten bólintott.

– Mássz be a kádba.

A férfi megtette, majd óvatosan leült. A víz már a köldökéig ért.

– Zárd el a vizet!

– Máris.

– És most feküdj hanyatt.

Az ügyész lassan lejjebb csúszott, és kényelmesen elhelyezkedett a hosszú öntöttvas kádban, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a karcsú, fehér, meztelen testről. Nem volt képes másra nézni.

A nő gyönyörű volt. Egyszerűen tökéletes. A karcsú comb, az öl íve, a hetyke mell. Minden. Tökéletes. Sára Jenő alig kapott levegőt, és amikor egy pillanatra a saját, szőrösen domborodó hasára esett a pillantása, még el is szégyellte magát egy másodpercre.

A nő a kád mellé sétált, és lábujjhegyre állt, hogy elérje a zuhanyrózsát.

Ahogy felette állva kinyújtózott, az ügyész olyan vágyat érzett, amit már vagy huszonöt éve nem. És ennek a vágynak megvoltak a testi jelei is.

– Mit csinálsz, Krisztina?

A nő kacéran lenézett.

– Csak pihenj. Egy kicsit rád nyitom a zuhanyt. Mintha csak langyos esőben állnál.

– Nem akarok esőt. A combod közé akarok jutni.

– Annak is eljön az ideje.

Krisztina megnyitotta a vizet, és hátralépett.

– Most jó?

– Ne húzd az időt.

– Mindenre van időnk, Jenő. Mindenre.

– De…

– Csukd be a szemed – lehelte a nő, az ügyész pedig minden további nélkül engedelmeskedett.

Csak hevert ott, és lazított.

A tudat, hogy a nő perceken belül az övé lesz, fájdalmasan kellemes bizsergést okozott minden porcikájában. Madame Luisának mindenben igaza volt, gondolta. Ez a nő, és az élmény mindent megért. Mindent. És egyelőre még csak nem is furakodott a combja közé… te jó ég! Mi lesz akkor, ha majd benne mozog…

Sára Jenő magyar királyi ügyészségi ügyész addig megélt ötvenhat évének legnyugalmasabb percét élte, amit mégis valami jóleső, bizsergető várakozás, és feszes, türelmetlen vágy tett izgalmassá.

Lehunyta a szemét.

A víz melengette.

A várakozás felajzotta.

Krisztina pedig megölte.

Amint a férfi becsukta a szemét, a nő heves mozdulattal azonnal belevágta a mellébe a kést, aztán kihúzta a pengét, és újra lesújtott. Aztán megint. És megint. Sokszor.

Krisztina őrjöngve mártotta a konyhakést a meztelen ügyészbe, aki sikoltva felült a kádban, de ezzel csak azt érte el, hogy a nő már a hátába is belevághatta a kést. Meg is tette jó párszor. A férfinak vér bukott ki a száján, már alig kapott levegőt, a szeme kidülledt.

Sára Jenő ereje másodpercek alatt elfogyott. A kilyukadt tüdőből sípolva, véres, kövér buborékokat felfújva távozott a levegő, a megsértett szív szaggatottan próbálta pótolni a leeső vérnyomást.

Aztán feladta.

Lassan elernyedt, és a teste visszacsúszott a kádnyi meleg vízbe.

Az egész talán harminc másodpercig tartott.

A fröcskölő vér pettyezett mintákat spriccelt Krisztina arcába, és a csodálatosan feszes mellére. Zihálva térdelt a kád mellett, majd a kést a vízbe ejtette.

Merengő tekintettel, félrebillentett fejjel tanulmányozta a holttestet.

– Égj a pokolban – suttogta maga elé, és lassan feltápászkodott.

Kiment a konyhába, ahol pár perccel korábban lehajigálta a ruháit. A táskáját kereste, amely ott hevert a konyha kövén. Beletúrt, és némi kotorászás után megtalálta, amit keresett. Apró öklébe szorította a tárgyat, és visszasietett a fürdőszobába.

Sára Jenő magyar királyi ügyész döbbent, tágra nyílt szemmel meredt a mennyezetre. A szája félig elnyílt, a tónusukat vesztett arcizmok elengedték az alsó állkapcsot. A nő megragadta a férfi állát, és lefelé húzta. A száj kinyílt, majd egyre nagyobbra és nagyobbra tárult.

Krisztina mély levegőt vett, és a kezét bedugta a fogak közé, félretolta a nyelvet, és kutató ujjai egyre lejjebb és lejjebb hatoltak a torokban.

Pontosan tudta, hol akarja elhelyezni a dolgot.