4.
2551 Words
4.Már ébredezett, de még valahol az álom és az ébrenlét határán volt.
Sejtette, hogy már reggelre jár, de amikor résnyire nyitotta a szemét, a szobában még tökéletes volt a sötétség. A nehéz, gondosan behúzott brokátfüggönyöknek hála a fény nem juthatott be a hálóba. Éppúgy lehetett éjfél, mint reggel kilenc. Tudta, ha most teljesen kinyitná a szemét, csak azért látna körvonalakat, mert már úgy ismerte a szobát, mint a tenyerét.
Egy újabb nap.
Egy újabb lehetőség arra, hogy kétségbeesett kísérleteket tegyen az elkerülhetetlen elkerülésére.
Egy újabb nap, amikor lavírozhat, tárgyalhat, hízeleghet, és hazudhat.
De kinek van ehhez kedve…?
Mozdulatlanul hevert a dunyha alatt, és hallgatta a zajokat.
A palota előtti macskaköveken lovak patája kopogott. Egy konflis kerekének fémabroncsai éles pengéssel verődtek a burkolathoz. Kiabálás… Bizonyára egy rikkancs. Hangos nevetés. A piacról visszaérkező személyzet lesz az.
Ébredező elméje lassan felfogta, mi is keltette fel.
A legősibb érzékszerv. A szaglás.
Kávéillat.
És talán briós, bár ezt – úgy vélte – inkább csak beképzeli magának. Kávé és briós. Elmosolyodott. Ezek együtt jártak, s ha kávét érzett, mindig bekúszott az orrába a briós illata is. A meleg, csillogó, barna csiga, tetején némi cukorral. Sejtette, hogy valójában nem is érzi a briós illatát, de ez tulajdonképpen egyáltalán nem zavarta. A hangulat már önmagában is jó érzés volt.
Kinyújtotta a lábát a vaskos dunyha alatt, és megmozgatta a lábujjait. Hatvankettedik évében járt, és a szikár test csontjai úgy ropogtak a meleg takaró alatt, mint annak idején a kastély istállójában a frissen a lovak alá hordott szalma. Hersegő, nyárillatú ropogás volt az, míg ez a mostani azért nagyon más. A fáradó, kopó ízületek és csontocskák apró kattanásokkal ugrottak a helyükre, hogy ismét készen álljanak egy újabb napig szolgálni a testét.
Hangok közeledtek.
Nem nyitotta ki a szemét, de tudta, mi történik. És akkor ezek szerint jól tippelte, valóban reggel van már.
Az ajtó halkan megnyikordult, majd a szőnyegen óvatos léptek surrogása hallatszott, ahogy az inas az ablakhoz ment. A következő hang a karnison sikló rézkarikák fémes siklása volt, majd a szemhéja egy pillanat alatt világosabb lett. Valaki széthúzta a függönyt.
– Jó reggelt, excellenciás uram – hangzott fel a halk bariton.
Teleki Pál miniszterelnök mély sóhajjal kinyitotta a szemét, és feljebb tornázta magát a keményre tömött párnák között.
– Jó reggelt, György.
Az inas eligazgatta a függönyt, majd egy hosszú másodpercen át kibámult az ablakon.
– Parancsolja excellenciás uram, hogy ablakot nyissak?
– Milyen idő van?
– Süt a nap. Csak néhány bárányfelhő van az égen. De a szél élénk.
– Akkor nem árt, ha kinyitja egy időre.
– Ahogy parancsolja. – Pap György könnyedén meghajtotta magát, és elfordította a kilincset. Az ablak egyik szárnya hangtalanul kitárult. A szobát friss szellő töltötte be, és pillanatok alatt lehűtötte a levegőt.
– Parancsolja esetleg az újságokat?
– Csak egyet adjon ide, György.
– Máris – a férfi a hóna alól előhúzta a köteget, és a legfelső lapot átnyújtotta a miniszterelnöknek. – A reggeli?
– Egy fél óra múlva megfelelő lesz.
– Mit parancsol, excellenciás uram?
– Lágy tojást, pirítóst, és persze kávét.
– Ha meg tetszik engedni, a hétvégén hoztam magammal a húgomtól egy kevés sonkát és kolbászt.
– A húgától? – kérdezte alig odafigyelve a miniszterelnök, és a napilapot igazgatta, miközben szórakozottan az orrára illesztette a pápaszemét.
– Igen. Ráckevén laknak, és pár hete vágtak. Tisztelettel, szombaton nála jártam, és adott egy darabot a füstről frissiben levett sonkából. A legjobb minőség.
Teleki halványan elmosolyodott.
– Jó, hát egy-két szelet biztosan jól fog esni.
– Kolbászt is parancsol?
– Azt már nem, György. Ezzel a gyomorral a kolbászt már nagyon meg kell gondolnom.
– Azért csak kanyarítok oda egy keveset a tányér szélére. Kávét parancsol az ágyba?
– Majd az asztalhoz. Menjen csak. Húsz perc, és ott vagyok.
Az inas meghajolt, majd kiment és maga után becsukta az ajtót.
Teleki megnézte a lap fejlécét.
Mi is van ma? Ja, igen. Péntek. Ha végigcsinálja a napot, akkor talán lesz negyvennyolc óra nyugalma. Na nem mintha a miniszterelnöknek bármikor is nyugalma lehetne, gondolta.
Bár senki sem kényszerítette a pozícióba. Nincs joga úgy tenni, mintha kényszerből kellene az országgal foglalkoznia. Persze, volt benne némi nyomás, ez is igaz. Tudta, ki jönne akkor, ha ő nem vállalja. Látott már ilyet. És nem akarta újra látni, újra átélni. Az már más kérdés, amikor rábólintott erre az egészre, azt remélte, sokkal nagyobb ráhatása lesz bizonyos dolgokra. Sokkal nagyobb ráhatása lesz mindenre. De… de ez nem így történt.
Kényszerből kötött szövetségek, megalkuvás, suba alatti egyezségek.
Balanszírozás.
Kedvezményezés, és szívességek behajtása.
Tehetségtelenek piedesztálra emelése, és rosszkor rossz helyen lévő tehetségesek parkolópályára irányítása.
Nem ezért vállalta, nem ezt akarta.
De ez lett belőle. Így alakult.
Politika.
Hogy is mondta valaki a múltkor abban a klubban, amikor az illető már megivott pár pohárral, és a nemzetközi helyzetről beszélgetve ő előadta a kétségeit?
Aki kurtizánnak áll, ne sírjon, ha…
Nem tudta befejezni, mert valaki belemarkolt a karjába, és elhallgattatta. A levegő megfagyott, és rosszalló tekintetek meredtek arra az emberre. Pedig tökéletesen igaza volt… Tökéletesen igaza.
A miniszterelnök ismét az ölében heverő újságra nézett. Az ellenzéké volt.
Vajon mi vár rá megint a piszkosszürke lapokon? Némi gyomorideggel felemelte a lapot, és kinyitotta.
„Bárdossy külügyminiszter csütörtökön délután elutazott Németországba.”
Igen, bólintott. Ezt ő engedélyezte. Hitler erőszakos, valamit kell vele kezdenie. Nem igazán bízott a külügyminiszterében, de a döntés jó volt. Nem mehetett ő. Nem lehet mindjárt a legmagasabb szinten nyitni egy ilyen játszmában. Majd Bárdossy intézi. Elindítja a játékot. Megteszi az első lépéseket a bábukkal, és kialakítja a magyar álláspontot. Olyan ez, gondolta a miniszterelnök, mint amikor egy téglát hajítunk a tóba. Aztán várjuk, honnan verődnek vissza a hullámok. És milyen erővel.
Bárdossy volt a tégla.
Más kérdés, hogy egyáltalán nem volt benne biztos, ez az eldobott tégla pontosan úgy landol majd a vízben, ahogyan azt a hajító kéz előre eltervezte.
A tekintete továbbsiklott az alcímre.
„Koronatanács és rendkívüli minisztertanács Jugoszláviában.”
Teleki felsóhajtott.
Jól tudta, hogy az események most már pillanatok alatt elfajulhatnak. A válság eszkalálódhat, kiterjed, elmérgesedik, és aztán már semmi sem állíthatja meg. Ez most a legnagyobb gond. Pontosan tudta, mit fog kérni Hitler. A magyar kormánynak engedélyeznie kell, hogy a Wehrmacht magyar területeket használhasson a Jugoszlávia elleni felvonuláshoz. Magyar utakat, magyar vasutakat.
Ha ezt megteszi, a britek hadat üzennek – már céloztak erre, és nem kétséges, hamarosan nyomatékosítják is majd a kívánságukat.
Teleki nem csodálkozott ezen. Geográfus volt, csak rá kellett néznie a térképre. A németeknek kell a magyar vidék a felvonuláshoz. Nincs más út. Illetve van, de az több szempontból sem ideális arra, hogy hadosztályok sora haladjon át rajta. Hitler kérése logikus, és teljesen érthető. Érthető lesz, ha megteszi.
És logikus lesz Churchill válasza is: hadüzenet.
Akkor pedig a haza belesodródik.
Újra benne lesz az örvényben, ismét megtörténik, ami 1914-ben. És természetesen megint Magyaroroszág fogja a rövidebbet húzni. Ez nem is kérdés. Ez az ország hiányzik
a legkevésbé a nagyhatalmaknak. Mert Németország mindent túlél. Európának szüksége van egy erős Németországra, még ha nem is feltétlenül olyanra, amilyet a nácik csináltak belőle.
Nyilván kell egy Franciaország is. Kell egy Britannia. De egy Magyar Királyság…
Churchill nem tehet majd mást.
Hitler – ha már volt olyan ostoba, hogy mindenkinek egyszerre ment neki – most már szintén nem tehet mást.
Mindenkinek igaza van. Ő mindenkit megért.
De attól ezek az opciók még mind hátrányosak Magyarországnak.
Hogy lehet ebből kimászni?
Hogy lehet átengedni Hitlert anélkül, hogy ne üzenne hadat Churchill?
Hogy lehet eleget tenni Churchill követelésének, és nemet mondani Hitlernek anélkül, hogy a Panzer III-asok ne rohanják le másnap a Dunántúlt?
Színt kell vallani. Nem lehet mindkét irányba megfelelni.
Teleki savanyú mosolyra húzta a száját.
Szűk baráti körben kedvelte és mívelte is a vaskosabb tréfákat. Most egyik geográfus barátjának mondata ugrott be neki, aki pár pohár vörösbor után, alig egy héttel korábban azt találta mondani neki a vázolt helyzet láttán: nem lehet egyszerre baszni és szűznek maradni.
Ehhez nem lehetett mit hozzáfűzni.
Inkább továbblapozott az újságban. Szórakozottan olvasgatta a címeket anélkül, hogy ténylegesen végigfutotta volna a cikkeket is.
„Megszólal Erdély munkássága.”
„Gruber nyilas képviselőt egyévi börtönre ítélték.”
„Teleki beszámolója a politikai tanácskozásokról és a kormány terveiről.”
Ebbe azért beleolvasott, de semmi új nem volt benne.
A tények azok tények, a tálalás meg olyan, amilyen. Az ellenzék mindig hazudik, de legalábbis a saját szemszögéből értelmezi az elhangzottakat. Na nem mintha a kormánypárt valaha is mást csinált volna. Inkább lejjebb siklott a tekintete.
„Igen súlyos német légitámadás London ellen.”
„Kettős öngyilkosság a szállóban.”
„Rablógyilkos merénylet egy tejfiókkezelő ellen.”
– Mi a fene az a tejfiókkezelő? – horkant fel Teleki, de aztán az egész mégsem érdekelte annyira, hogy el is olvassa a cikket. Végül is kit érdekel egy tejfiókkezelő, amikor a Luftwaffe bombák tonnáit szórja Londonra…
Félrehajította az újságot, és kimászott az ágyból. Mezítláb az ablakhoz trappolt, és egy pillantást vetett a városra. Budapest a szokott életét élte. Március második fele volt, és a nap hét ágra sütött, miközben az élénk tavaszi szél azt a néhány bárányfelhőt kergette, amelyek valahogy az égen ragadtak. Fázott a lábszára, hát elfordult az ablaktól, és a fürdőbe sietett. Megmosdott, borotválkozott, aztán hátrasimította a haját némi vízzel.
Egy sötétszürke, háromrészes angol öltönyt választott fekete cipővel, fehér inggel, és antracit nyakkendővel. Fehér damaszt zsebkendőt hajtogatott a zakó zsebébe, és gondosan elrendezte, hogy vékony csíkként álljon ki a kendő széle.
Belenézett a tükörbe, majd elégedetlenül megcsóválta a fejét. Elővett egy apró ollót, és vékony, ősz bajuszáról lecsippentett néhány kósza, hosszabb szálat. Megszemlélte az eredményt, aztán kifordult a fürdőből, és leballagott a reggelihez.
– Excellenciás uram – hajtott fejet a miniszterelnök láttán az inas. – A reggeli tálalva.
Teleki leült a hosszú asztal egyik végébe, és megvárta, míg a porceláncsésze megtelik kávéval.
– Cukrot?
– Csak egy keveset.
– Óhajt még valamit?
– Egyelőre nem. Köszönöm, György.
– A titkára az imént megérkezett.
A miniszterelnök elkínzott pillantást vetett a faliórára.
– Máris?
– Azt mondta, sok a feladata mára. Beküldjem?
– Nem – rázta meg a fejét. – Szeretném nyugodtan elkölteni a reggelimet. Adjanak nekem egy negyedórát.
Az inas bólintással nyugtázta az utasítást, majd kiment, és behúzta maga után az ajtót.
Teleki lecsapta egy lágy tojás kalapját, megsózta a forró, krémes sárgáját, aztán belemerítette a kiskanalát. Elégedetten bólintott. Csak ekkor jutott eszébe, hogy egészen mást rendelt az imént. De hát György megint jobban tudta, mire van szüksége… Az asztalon lévő fehér kenyérből tört egy falatot, és megsózott egy darabka libatepertőt. A tojás, a kenyér és a tepertő egymás után került a szájába, és elégedetten összerágta őket.
Mindig is imádta ezt az ízkombinációt. Már gyerekkorától fogva, amikor a kastélyban Irma néni titkon rákacsintott, és ő már tudta, hogy ez a finomság ott fogja várni a konyhában.
Komótosan megreggelizett. Mivel ott volt előtte, és érezte az illatát, nem tudott ellenállni a kóstolónak sem. A vidéki sonka kissé sósnak bizonyult. Bizonyára túl hosszan hagyták a pácban. A ráckevei disznótoros kolbász azonban pazar volt. El is határozta, hogy majd szól Györgynek, rendszeresen rendeljen a rokonától ebből a kolbászból. Minden bizonnyal a rokonságnak is jól fog jönni némi pluszjövedelem, ő pedig szívesen elrágcsál néhány karika kolbászt a reggelije részeként. Legfeljebb majd több keserűvizet iszik a gyomrára.
A miniszterelnök titkára, Incze Péter nem hazudtolta meg önmagát. Pontos volt, akár egy Schaffhausen. Pontban a megjelölt időpontban kettőt koppantott az ajtón, és belépett az étkezőbe.
– Jó reggelt, excellenciás uram. Végzett már?
Teleki kelletlenül megtörölte a száját a szalvétával, amit aztán a tányérjába hajított.
– Tehetek mást?
Incze egy pillanatra zavarba jött.
– Ha esetleg még pár percet óhajt…
– Nem, dehogy! – legyintett a miniszterelnök, és kissé el is szégyellte magát. – Nem maga tehet róla, hogy sok a dolog, Péter. Lássunk hozzá. Egy kávét?
– Ha meg nem sértem.
– Töltsön magának.
Mindketten telelöttyintettek egy-egy csészét a kancsóból, aztán letelepedtek az ablak melletti kis asztalnál.
– Mi van mára?
– Olvasta már a reggeli lapokat?
– Csak a Népszavát.
– Épp azt?
– Azt általában tudom, mit akar az én pártom. Inkább kezdem a másik oldallal.
– Értem. A jelentések?
– Az éjjel keletkezett iratoknak épp most akartam nekilátni. De ha összefoglalja, megköszönöm.
Incze az asztal sarkára helyezte a mappáját, és kinyitotta.
– Nos…
– Csak a lényeget.
A titkár felsóhajtott, és lassan becsukta a dossziét.
– Ha csak a lényeg érdekli, excellenciás uram, azt fejből is tudom.
– Ennyire rossz a helyzet?
– Egyes értesülések szerint a német hadsereg megkezdte
a felvonulást Jugoszlávia irányába.
Teleki leintette.
– Ez képtelenség. A vezérkar tájékoztatott volna erről. Ellenőrizte a forrást, Péter?
– Nos, talán ön előtt sem titok, hogy a VKF meglehetősen híján van…
– …a kompetens hírszerzésnek. Tudom. Erről szól a történelmünk. De maga ellenőrizte a forrást?
– Még nem volt rá érkezésem. Csak idefelé futottam át
a jelentéseket.
– Ennek mindenképpen járjon utána.
– Igenis.
– Bár – elgondolkozva végigsimított tar koponyáján –, ha igaz a hír, az teljesen új helyzetet teremt. Hitler azt fogja követelni, hogy…
– Engedjük át a csapatait – bólintott a titkár. – Egyetértek. De voltunk már hasonló helyzetben.
– A kassai vasút esetében egyszer már elutasítottam, amikor arra akart felvonulni – gondolkozott hangosan Teleki. – Nem tudok kétszer egymás után nemet mondani neki.
– Mit fog lépni?
– Elsőre durcás lett, akár egy gyerek. Másodjára ki tudja, mit csinál majd.
– Az övé a legnagyobb haderő Európában.
– Költői kérdés volt. Én is tudom, hogy mi jön akkor.
– Mi a terve, excellenciás uram?
– Még semmi. Majd kitalálok valamit.
– Mi az utasítása, mit mondhatok a sajtónak, ha kérdezik?
– Már kérdezik?
– Mindig kérdezik.
– Mit közölt eddig?
– Hogy a Jugoszláviával aláírt örök barátsági szerződéshez tartja magát a magyar kormány, és az ország területe szuverén, azon más haderő felvonulásának nincs helye.
A miniszterelnök bólogatott.
– Ez igaz. Minden szava igaz.
– A sajtónak nem feltétlenül az kell, ami igaz. Hanem az, ami annak tűnik.
– Nem fogok hazudni azért, mert az hihetőbb az igazságnál. Maradjon ez az álláspont.
– Értem.
– Mit csinálnak a németek?
– A VKF szerint felvonulnak a határon, de egyelőre várnak. Az előrejelzés szerint be fognak nyomulni, ha a kormány nemet mond a várható kérésre.
– Ugye, ön is tudja, mindenképpen lerohanják Jugoszláviát – a kérdést inkább állításként fogalmazta meg a miniszterelnök.
– Természetesen én is ezt gondolom.
– Ha átengedjük őket, felrúgjuk a jugoszláv szerződést, és számíthatunk a britek hadüzenetére.
– Ha viszont nem, akkor lerohannak minket, és azután Jugoszláviát is. Csak hátráltatjuk őket, de nem akadályozzuk meg.
Teleki a kávéját kavargatta, és lassan ingatta a fejét.
– Amennyiben igaz a hír, hogy felvonultak, az teljesen új helyzetet teremtene.
– Riadóztassuk a haderőt?
– Ugyan! Hozzájuk képest súlytalanok vagyunk. Áldozzak fel néhány ezer honvédet pusztán azért, hogy ne megalázottan, hanem öntudatosan szenvedjünk vereséget?
Incze Péter nem válaszolt. Ez a dilemma már meghaladta az ő kompetenciáját. Teleki halkan folytatta.
– Von Erdmannsdorff nem merné megtenni, hogy nem jelzi előre.
– Tisztelettel, de a német nagykövet Berlinnek számol el, és nem a Sándor-palotának.
– Gondolja, hogy hazudna?
– Mindenképp.
– Vagy elhallgatná, mire készülnek… hát persze. Persze hogy elhallgatná – csapott a térdére Teleki. – Nem tartozik nekünk semmivel.
– Feltéve, hogy Von Erdmannsdorff egyáltalán tudja majd előre, ha megindulnak a csapatok.
– Na igen… ha valaki, hát Hitler képes rá, hogy úgy lépi át a magyar határt, hogy a budapesti követét még csak nem is informálja előre. Igaza van, Péter. Derítsük ki, hányadán állunk.
– Mit óhajt, excellenciás uram?
– Elsőként szervezzen nekem egy találkozót Von Erdmannsdorff-fal.
Incze felállt, és meghajolt.
– Azonnal beszélek a követ úr titkárával.
– Menjen, és tegyen így.
Teleki ismét magára maradt, és megitta a kihűlt kávé maradékát, majd szórakozottan felállt, és visszaballagott
a reggelizőasztalhoz. Bekapott még egy karika kolbászt, és elgondolkodva rágta, miközben a dolgozószobája felé indult.
Engedjen Hitlernek, és rúgja fel a kétoldalú jugoszláv szerződést, ahogy a miniszterei egy része tanácsolja? Ők azt mondják, minél előbb csatlakoznak a győztes Harmadik Birodalomhoz, annál jobb.
Persze, Berlin tett már gesztusokat.
Visszatért a Felvidék, és Erdély egy része. De most már úgy grasszálnak szerte a kontinensen, mintha nem lenne ellenfelük.
Igaz, valójában tényleg nincs is.
A rozzant Magyar Királyi Honvédség csak lassítani tudná a meglóduló Wehrmachtot – és még csak nem is jelentősen.
Ha ő kitart a Belgráddal kötött egyezség mellett, nemet kell majd mondania Hitlernek, amikor az közli: át akar vonulni a magyar területeken. A nemleges magyar válaszra megindulnak a panzerek.
Elesik hat-nyolcezer honvéd, mire mindenki belátja, nincs esély. Akkor kapitulálnak, az SS pedig beveszi magát a budai Várba.
És utána ugyanúgy lerohanják Jugoszláviát, mintha ő simán átengedte volna őket.
Megmarad a becsület, de milyen áron…
Megrázta a fejét, és felsóhajtott.
Néha olyan jó lenne hétköznapi embernek lenni, és hétköznapi problémákkal foglalkozni! Olyan jó lenne struccpolitikát folytatni!
Csak épp ez nem adatik meg mindenkinek.
Az újságra esett a tekintete, és furcsa módon az jutott eszébe, még mindig nem tudja, mi az a tejfiókkezelő.
- Writer
