Szerelem három tételben

Fejezet 3

1.

Lukács Gábor a selyemfestőben dolgozott. Az ebédidőben Koleszár Béla sokszor átment hozzá a lakatosműhelyből. Mindenki tudta, hogy Koleszár a fiú keresztapja, természetesnek vették, hogy találkoznak. Koleszár azon a késő nyári napon is meglátogatta. Gábor már messziről látta, hogy keresztapjának rosszkedve van. A gőzt már kihajtották a ventillátorok a műhelyből, jól látszottak a transzmissziók, a falakon végigfutó csővezetékek, a festőkádak. Mindenki a megszokott helyén ült. Volt, aki alacsony lócán vagy sámlin, mások a festésre váró nyersanyagon, de akadtak olyanok is, akik állva ebédeltek. Gábor a kádja mellett ült egy hengerre sodort bélésselymen, és kelkáposzta-főzeléket evett alumíniumlábasból. Koleszár leült a fiú mellé. Karó sovány ember volt, még innen az ötvenen, kefe frizurára nyírt barna haja már erősen őszült. Jó géplakatosnak tartották. Amolyan ezermester hírében állt. Tizenkilenc után önként ment emigrációba, és évekig nyomdai géplakatosként dolgozott, majd bányagépész lett egy észak-franciaországi városkában, Étaples-ban, később Tourcoing közelében egy bányatelepen. A műhelyben kevesen tudták, hogy Gábor hatéves korától, ezerkilencszázhuszonöttől, tizenkét éves koráig szintén Étaples-ban lakott. Ott járt iskolába is. Pierre bácsi nagy háza a rue de Balzacon volt, azon ment végig reggelenként Robert-ral, Charlotte-tal és François-val a Legrand Nyomda mellett az iskolába, de keresztapjával egyetlenegyszer sem találkozott. Gábor Koleszár Bélával rendszerint franciául beszélt, hogy gyakorolja a nyelvet. Most is franciául beszélgettek.

– Miért ilyen rosszkedvű? – kérdezte a fiú.

– Behívtak megint. Holnap reggel kell bevonulnom. És most meg sem állunk Ukrajnáig.

Gábor ezek után már nem csodálkozott keresztapjának rosszkedvén. Amióta elkezdődött az országgyarapítás, jószerint minden évben több hónapra behívták. Ott volt a felvidéki bevonuláson, Kárpátalján, Erdélyben, a Délvidéken. Emlékezett rá – keresztapja sokszor elmesélte –, hogy Bács-Topolyán a csetnikek vagy partizánok rájuk lőttek. A tábori csendőrök elfogtak egy szerb tanítónőt és négy diákot, aztán a városka terén felakasztották őket. Az akasztásról fénykép is készült, az egyik felvétel Koleszárhoz került, hogy miért kellett neki, azt Gábor nem tudta.

Ahogy Koleszár most ott ült összegörnyedve mellette, nagyon megsajnálta. Aztán arra gondolt, hogy jövőre neki is be kell vonulnia, huszonhárom éves lesz, nem kap több halasztást, az ország is belekeveredett a háborúba, szükség van a katonákra. Eszébe jutott, hogy hányan, de hányan belelkesültek, amikor a kormány megüzente a háborút a Szovjetuniónak. „Majd most a pofájukra verünk!” – mondták. „Kassát merték bombázni?! Most aztán megkapják a magukét!” Ilyen és ehhez hasonló ígérgetések hangzottak el a Holschpach vendéglőben, és ő meg a keresztapja hiába magyarázták: emberek, legyetek észnél, a németek Moszkva felé törnek, sorban foglalják el az orosz városokat, a szovjet hadvezetésnek most nem az a gondja, hogy Kassát bombázza… Rojtosra beszélték a szájukat. De hát beszélhettek. Még azzal sem törődtek, hogy volt-e besúgó a nagyteremben. Biztosan volt. Mindenhol van.

– Nincs egy hónapja, hogy leszereltem – hallotta keresztapja keserű hangját Gábor.

Hogy megvigasztalja, arról kezdett beszélni, hogy jövőre őt is berángatják, nem is tudja, hogy mi lesz anyjával. Koleszárra nézett. – Rezső már egy hónapja a fronton van – mondta. – És még nem írt. – Felállt. A csapnál elmosta az edényt és a kanalat.

– Még van időnk, gyújtsunk rá – javasolta aztán. Kimentek a vécébe. Tulajdonképpen ott sem volt szabad dohányozni, de azért ott minden dohányos rágyújtott. Gábor elővette a dózniját, sodort egy vékony, formás cigarettát, aztán a dóznit átadta keresztapjának. Rágyújtottak. Kis ideig némán füstöltek, akkor Koleszár benézett a fülkékbe, hogy üresek-e? Gábor mosolyogva nézte őt. Konspirál. Mindig óvatoskodik, suttog, hangját alig lehet hallani, még az Alföld közepén is körülnézne, hogy egyedül van-e, nem hallgatja-e ki valaki. Gábor nevetségesnek tartotta keresztapja viselkedését.

– Tiszta a levegő.

– Ezt most miért mondja? – kérdezte Gábor.

– Hát csak úgy – válaszolta Koleszár. – Fél kilencig dolgozol?

Gábor bólintott, és vállával megtámasztotta a falat.

– Ha végeztél, gyere el hozzám – mondta a keresztapja. – Beszólok anyádhoz, hogy nálam leszel. Rendben van? Azt fogom mondani neki, búcsúestet tartunk.

– Hát nem az lesz? – kérdezte Gábor gyanakodva. Keresztapja körülnézett megint. Gábor tudta, Koleszár valami „fontosat” fog mondani.

– Be akarlak mutatni valakinek – suttogta. – Az illető szeretne beszélni veled.

A fiú beledobta a csikket a vécékagylóba. Lehúzta, a víz hörögve lezúdult a tartályból. Megfordult.

– Keresztapám, én nem akarok a maguk játékában részt venni. El akarom végezni az utolsó évet, meg akarom szerezni az érettségi bizonyítványt, és utána dolgozni szeretnék. Ez minden.

– Jól van, de azért gyere csak el.

Gábor bólintott. Kikísérte keresztapját az udvarra, és hosszan nézte kacsázó lépteit, amint fáradtan haladt a lakatosműhely felé. Augusztus vége volt, de a nap még melegen sütött. Visszament a műhelybe. Éppen akkor szólalt meg az ebédidő végét jelző duda, mikor a kádjához ért. A transzmisszió szíjai már csattogtak, forgatták a tengelyeket. Dolgozni kezdett. Este fél kilencig szívhatja a tüdejébe a bázikus festék lúgos gőzét – gondolta. A ventillátorok nem sokat érnek, hamarosan olyan sűrű lesz a gőz, hogy a szomszéd gépnél álló Lujza törékeny testét sem fogja látni. Ráeresztette a gőzt a vízre, feltette a valcnit a tartóra, a bélésselymet áthúzta a feszítőhenger alatt, és rárögzítette a túloldali hengerre, aztán a melegedő vízbe belecsurgatta a festéket, és megindította a masinát. Nézte az egyenletesen futó selymet, és Lujzára gondolt. A lány nemrég múlt tizenöt éves, és nagyon szép volt. A nyár elején csókolózott vele a kád mögött a sűrű gőzben, megfogta a mellét is, olyan kemény volt, mint a félig érett őszibarack. Lujza nem ellenkezett. De amikor erőszakosan a szoknyája alá akart nyúlni, megriadt. Azóta nem engedi, hogy Gábor megcsókolja, hallani sem akar róla, hogy hazakísérje. Megkérdezte, hogy miért akarja őt hazakísérni, hiszen messze lakik, Pomázon. Gábor arra gondolt, hogy egy megállóval előbb leszállnak, gyalog mennek tovább, és valahol útközben leheverednek egy boglya tövében, aztán csókolóznak meg… Lujza nem engedte befejezni a mondatot, azt mondta, hogy ő nem kurva, és nem is lesz az, meg hogy neki már van vőlegényjelöltje. Nem tagadja, Gábor tetszik neki, mert sok mindenről tud beszélni, jóképű is, de ő nem akar vele lefeküdni. Szegény Lujza, gondolta sokszor a fiú, neki is az lesz a sorsa, mint a szép munkáslányok közül olyan soknak. Fel fog figyelni rá valamelyik gazdag polgár, és megvásárolja, aztán ha ráun, továbbadja. Nézte a lányt, és gondolatban mezítelenre vetkőztette. A látványtól izgatott lett.