Szerelem három tételben

Fejezet 4

Később megállította a gépet. Mintát vágott ki az anyagból, megszárította a gőzdobon, aztán rátűzte a festőkártyára, és az iroda ablakához ment. Szabó Dávid, a festőmester, éppen viccet mesélt a szakállas Dinnyés Mihály mérnöknek. Hangosan nevettek. Szabó ötvenéves múlt, ősz, nyírott bajusza rásimult vastag felső ajkára. Az alacsony, kövérkés férfi szerette a nőket, és azt híresztelte a gyárban, hogy vele örömmel fekszenek le azok a lányok és asszonyok, akiket kiszemel magának. Azzal dicsekedett, hogy a selyemkikészítőben kevés olyan szép nő van, aki még nem ismeri római-parti villájának a hálószobáját. Gábor tudta, hogy Szabó Dávid dicsekvésének van némi alapja. A nők órabére ugyanis tizennyolc és huszonnégy fillér között mozgott, az órabéreket Szabó állapította meg, aki visszautasította szerelmi ajánlatát, az nem számíthatott órabéremelésre.

Gábor bekopogott a tolóablakon. Dinnyés barátságosan intett, Szabó elhúzta az ablakot. A nevetéstől még könnyes volt a szeme. A fiú átadta a kártyát a színmintával. Szabó keresgélt a katalógusok között, közben dünnyögött magában.

– Grafitgrau elf. Azt mondja, hogy azt mondja… Ez kérem kicsit világos, kicsit vöröskés, úgy ám, de mi majd elvesszük a kedvét a vörösködéstől. – Ráírta a kártyára az új receptet, és visszaadta Gábornak. – Mondja meg nekem Monsieur Lukács, tényleg a rácson túl van a mennyország? – Nevetett.

Ezt azért kérdezte, mert azokban a hónapokban a Gábor diák dalát énekelte Jávor Pál a rádióban reggeltől estig.

– Igaz, hogy én is diák vagyok, a nevem is Gábor, de én még nem voltam a rács mögött. Ha odakerülök, ígérem, megírom, hogy ott van-e a mennyország. Bár a gyárban meg a gyáron kívül azt beszélik, hogy Szabó úr mennyországa a római-parti villában van.

A mester nyerítve felnevetett.

– Ez a beszéd, diákom. Az én mennyországom valóban ott van.

Dinnyés az ablakhoz lépett.

– Mikor kezdődik a tanítás, Gábor? – kérdezte franciául. Szabó ebből egy szót sem értett. Pislogott, figyelte a szakállas mérnököt, aztán Gáborra nézett.

– Kilencedikén – mondta a fiú. – Hála istennek, az utolsó évem. – Látta, Szabónak nem tetszik, hogy kikapcsolták a beszélgetésből, ezért magyarul folytatta. – Remélem, nem kell osztályt ismételnem.

– Ahogy én magát ismerem, fiacskám – szólt közbe Szabó –, biztosra veszem, hogy jelesen fog érettségizni.

–Nem tagadom, szeretnék jelesen végezni. – Már ment volna vissza a gépéhez, de Szabó nem hagyta abba a kérdezősködést. – És mi lesz az érettségi után?

Gábor megvonta a vállát.

–Valószínűleg be kell vonulnom. Több halasztást már nem kapok.

– Nem lesz szüksége rá – győzködte Szabó. – Még az idén vége lesz a háborúnak. Megindult a támadás Moszkva ellen. Hitler parancsot adott a város elfoglalására. Ha pedig Moszkva elesik, vége a háborúnak. Ezt írja be a naplójába, nehogy elfelejtse.

– Beírom, Szabó úr. Okvetlenül. Odahaza ez lesz az első dolgom.

– Azt is írja bele – szólt közbe Dinnyés mérnök –, hogy a németek még messze vannak Moszkvától.

– Odaérnek, Dinnyéském – gúnyolódott Szabó Dávid –, időben odaérnek. Menetrendszerűen. Erre akár mérget is vehetsz.

Dinnyés a szakállát simogatta.

– Csak azért nem veszek be mérget, mert nem értesz a hadászathoz. Tudomásom szerint még kiscserkész sem voltál.

– Rasputinkám, Rasputinkám – folytatta a gúnyolódást Szabó –, nem kell érteni a hadászathoz, csak figyelni kell az eseményeket. Hitler nem hiába volt festő és mázoló, két év alatt átrajzolta Európa térképét. Isten a tanúm rá, nem szeretem őt, de el kell ismerni, amit eddig csinált, az elgondolkoztató.

– Az – mondta Dinnyés az asztalnak támaszkodva –, de várjuk ki a végét. Szerintem Hitler csak ütközeteket, csatákat nyert, a háborút még elveszítheti. – Gáborra nézett. – Magának mi erről a véleménye, Gábor?

A fiú azon tűnődött, hogy mennyire lehet őszinte. Tartott tőlük, különösen Szabótól, ugyanakkor jólesett neki, hogy bevonták beszélgetésükbe, mintha egyenrangú lenne velük. Várták a válaszát, de melyikőjüknek adjon igazat? Dinnyést szerette, de nem ő a főnöke. Szabót nem szerette, de tőle függött a sorsa, legalábbis szeptember kilencedikéig.

– Közgazdásznak készülök – mondta –, én mindent a gazdasági adatok tükrében nézek. Ezt a háborút is. Fölírom mennyi szén, olaj, acél, nyersvas, villamos energia stb. van az egyik oldalon, és mennyi van a másikon. Már tavaly fölírtam. És zárójelben az angolok oldalára odaírtam az Egyesült Államok nyersanyagkészletét és ipari kapacitását.

– És ezt miért tette? – kérdezte Szabó. – Az USA nem lépett be a háborúba.

– De be fog lépni. – Dinnyés ezt olyan meggyőződéssel mondta, mintha titkos üzenetet kapott volna magától az elnöktől.

– Azt én nem tudom – mondta Gábor –, de az biztos, hogy nyersanyagot és mindenféle hadifelszerelést szállít az angoloknak. Ekkora üzletet a tengerentúlon nem hagynak ki. – Azt már persze elhallgatta, hogy ezeket a gondolatokat földrajztanára Waldemár Henrik oltotta belé. Waldemár többször is becsavarogta a világot, széles látókörű ember volt, diákjai rajongva szerették, pedig nem úgy nézett ki, mint egy romantikus hős, aki egy szál karddal végigverekszi magát az igazságért hetedhét határon. Alacsony volt, sovány, hatalmas homloka fölött alig látszott pár szál ősz haja. Hanem a szeme. Arra a dió nagyságú szemére a fiúknak figyelniük kellett. Mert Waldemár nagy szeme beszélt, simogatott, bátorított, biztatott, korholt, megszidott, megengesztelt és mindenekfölött tanított. Nem is akárhogyan. Waldemárnál nem lehetett megbukni, nála tudni kellett. Sok mindent. Waldemár gyűlölte a diktátorokat, az igazi demokrácia híve volt. A kormányzó urat sem szerette. Ezt így sohasem mondta ki, de nem is dicsérte meg sohasem. Amikor Magyarországról tanított, azt mondta:

– Magyarország a lehetőségek hazája, kérem, de nem élünk a lehetőségeinkkel, mert sok a kacagány, a zsinóros atilla, a vitézkötés, a rámás csizma, a sarkantyú, sok a bokázás, az urambátyámozás.

Amikor az ország Hitlertől és Mussolinitől visszakapta a Trianonban elvett területek egy részét, Waldemár azt mondta, örül, persze hogy örül, de nagyon fél, és attól tart, hogy ezeket a területeket nem ingyen adták vissza.

Gábor ott állt az iroda ablakánál. Szabót, Dinnyés mérnököt nézte, és Waldemárra gondolt. Igen, neki köszönhető, hogy az osztályukban nincs fasiszta. Azután azon tűnődött, hogy Szabó miért jobboldali, és mit remél a fasisztáktól. Itt dolgozik napi nyolc-tíz órát a gyárban, látnia kell, hogy a nyilasok mennyire primitív emberek. Megvonta a vállát. De hát ez az ő dolga.

– Hány percig menjek?