Szerelem három tételben

Fejezet 5

– Ja, igen – mondta elgondolkodva Szabó –, harminc percig. Aztán új mintát kérek. – Gábor indulni akart, amikor Szabó megszólalt. – Egyébként érdekes a fejtegetése – mondta. – Maga politizál?

– Más sem hiányzik nekem – felelte Gábor, és bement a festékkonyhába.

Gábor átadta a receptet Takács Gézának. Takács már mólés volt, de ezt csak az vette észre, aki régóta ismerte őt. Bólogatott, és rutinos mozdulatokkal, majdnemhogy becsukott szemmel kimérte, megkeverte a festéket, de az edényt nem adta vissza, hanem megkezdte a fiú szokásos nevelését, mondván, hogy Gábornak jövője van a nyilasoknál, ezt ő, Takács Géza garantálja. Ezt ő megmondta Gábor drága szülőanyjának is, aki igaz, elküldte őt a jó francba, de ő látta, hogy Lukács mama mélységesen elgondolkodott a szavain, mert tudja, Takács Géza nem beszél a levegőbe, és Lukács Veronikának nem mindegy, mi lesz a fiából. Pláne, ha iskoláztatja.

Gábor mondta neki, hogy most nagyon siet, de valamelyik délután bemegy a Holschpachhoz, és beszélgetni fognak, mert nagyon érdekes mindaz, amit Géza bácsi mond. Jól van, válaszolta az öreg, mert ugyebár Gábor ismeri őt, és tudja, hogy ő a javát akarja, nekik a tanult proligyerekekre nagyon nagy szükségük van. Még csak annyit: ők azt akarják, hogy ez a szegény, könnyező Magyarország ne legyen többé a bibsik paradicsoma. Azzal kegyesen elbocsátotta Gábort, menjen, végezze a dolgát, de ne feledje el, amiket hallott. Gábor visszament a kádjához. A gőz már olyan sűrű volt, hogy az iroda ablakát sem lehetett látni, arca, nyaka és inge alatt a bőre is nyirkos lett a gőztől. Jól eldumálta az időt, az isten verje meg, a víz a kádban már majdnem kihűlt. Ráeresztette a gőzt, lassan belecsurgatta a festéket a melegedő vízbe, és megindította a gépet.

Szinte megállás nélkül dolgozott fél kilencig. Akkor leállította a gépet, letisztította, gyorsan megmosakodott, felöltözött, és sietett a kapuhoz. Szerencsére az ellenőrző lámpa nem gyulladt ki, nem kellett bemennie a motozófülkébe.

A gyár előtt találkozott Dinnyés Mihállyal. Gábornak az volt az érzése, hogy a mérnök őt várta. Köszöntek egymásnak. Gábor tovább akart menni, de Dinnyés utánaszólt.

– Egy percre, Gábor.

Gábor megállt, bevárta a mérnököt.

– Meginna velem egy pohár sört? – kérdezte. – A Wéber még nyitva van. – Gábor nem akarta megbántani Dinnyést, átnézett az úttest túlsó oldalára, jól látta, hogy a vendéglő ablakai még világosak.

– Köszönettel, mérnök úr!

Átmentek a síneken. A kocsmában vágni lehetett a füstöt. Ember-ember hátán volt, az olcsó rum és a kisüsti pálinka bűze összekeveredett az izzadó testek kellemetlen, csípős szagával. A szakállas mérnöknek sokan köszöntek. Gáborék a pulthoz mentek, a mérnök két kevertet és két pohár sört rendelt. Ismerték, gyorsan kiszolgálták.

– Remélem – mondta Dinnyés –, az érettségi után nem nálunk akar elhelyezkedni.

– Még nem tudom, hogy hol fogok munkát kapni. Biztos, hogy megkapom a behívómat. – Ivott a sörből. – És ki tudja, hogy túlélem-e a háborút.

– Gábor, szeretnék segíteni magán. A nagybátyám vezető az egyik motorgyárban. Tehetséges fiatalembereket keres. Mindenesetre szólok neki, talán szót értenek egymással. És még valamit. A gyár hadiüzem, a nagybátyám esetleg katonai mentesítést is tud szerezni.

– Szóljon neki, mérnök úr. – Kiitta a sörét, aztán már másnap megfeledkezett a beszélgetésről.

2.

A telefon élesen berregett. Szulita felvette a kagylót. – Csitáry villa? – kérdezte a telefonkezelő. Marika volt, Szulita megismerte a hangját.

– Csitáry villa – mondta. – Marikám, nem ismerte meg a hangom? – Várt, közben a kapitányra nézett. Sikorszky a teraszon ült, a lányt bámulta.

– Balatonfenyves, tessék beszélni, halló, itt Budapest, kapcsolom a hívót, tessék beszélni.

– Beszélek, lépjen ki a vonalból, kedves – mondta Szulita. Megismerte anyja hangját.

– Halló, mama, te vagy? (Hülye, fölösleges kérdés, gondolta – amikor tudja, hogy ő van a vonal végén.) Csókollak, anya, mi történt?

– Szulita, drágám – mondta az asszony –, az történt, hogy apát egy-két napra a klinikán tartották. Ki kell vizsgálni, hogy mi okozta a szemgyulladást. Halló, jól hallasz?

– Igen, mama.

– Szóval holnapután, ha lehet, reggel indulunk.

– Te fogsz vezetni? – kérdezte a lány.

– Kénytelen vagyok. Ne aggódj, kislányom, lassan fogok vezetni, óvatosan. A kocsi jó, nem lesz semmi baj. Kérlek, Szulita, vigyázz magadra.

– Ezt hogy érted, mama? – kérdezte, bár nagyon jól tudta, hogy anyja mire gondol.

– Tudod te jól – mondta az asszony. – Még csak tizenhét éves múltál.

– Ne aggódj, mama. Te vigyázz apára, én vigyázok magamra. Mama, ha lesz egy kis időd, légy szíves vásárolj az Idusnál abból a Chanell parfümből, amiből szoktam venni. Idus tudja, hogy melyik az én illatom.

– Jól van, kislányom, mindent elintézek. Milyen az idő?

– Árnyékban harminckettő – mondta –, képzelheted, mennyi lehet a napon. A víz legalább huszonhat fokos. Már kora hajnalban fölkelünk, és alaposan meglocsolunk mindent.

– Még beszélnek? – kérdezte nyersen valaki.

– Nem hallja, kedves? – mondta a lány.

– De ez már…

Szulita nem hagyta, hogy végigmondja, közbevágott:

– Természetesen mi fizetjük a számlát.

Sokáig beszélt az anyjával, amikor letette a hallgatót, Marika csengetett.

– Minden rendben volt, Szulita kisasszony? – kérdezte.

– Minden, kedves Marika. – Tudta, hogy végighallgatja mindig, minden beszélgetésüket, de Szulitát ez nem zavarta.

Kiment a teraszra. A kerti kapuban Sármány Gréti és a fiúja, egy nyakigláb hadnagy állt. Integettek, kiabáltak. Szulita visszaintett, és leszaladt kaput nyitni.

– Maradjon, kisasszony – szólt rá Zsófi, a cselédlány. – Nyitok én.

– Végezd csak a dolgodat.

Összecsókolóztak Grétivel, a hadnagy bemutatkozott:

– Bérczy Pál. – Kezet csókolt. – Gréti sokat mesélt magáról.

– Képzelem, miket – mondta Szulita, és betessékelte őket a kertbe. Hirtelen megállt. – Bérczy… Azt hiszem, apám ismeri a maga édesapját. Hadmérnök, ha nem tévedek.

– Az. De diplomáciai szolgálatot is teljesít. Úgy tudom, hogy dolgozott együtt édesapjával.

– Valami rémlik. – Aztán átölelte Grétit. – Jaj, de örülök, hogy átjöttél – mondta neki, és megcsókolta az arcát. Gréti ránevetett.

– Tényleg örülsz?

– Tényleg. – Amíg a házig értek, elmondta, hogy van egy lengyel vendégük, egy lovassági kapitány, menekült.

Felmentek a teraszra, bemutatta őket a kapitánynak, azután szólt Zsófinak, hogy hozzon italokat, gyümölcsöt, aprósüteményt. Zsófi elment, Szulita pedig a hadnagyhoz fordult.