Szerelem három tételben

Fejezet 11

– Rendben van – mondta –, vállalom a hazugságot. Mondja meg, hogy mit kell csinálnom.

Koleszár megkönnyebbülten sóhajtott, szeme megtelt könnyel.

–Tudtam, hogy rád számíthatok. – Elmondott tíz nevet, a sejt tagjainak a nevét, és hozzátette, hogy a sejttagok nem tudnak egymásról, mindenki önállóan oldja meg a feladatát a munkahelyén. Ez a feladat pedig agitációból és azoknak a röplapoknak a terjesztéséből állt, amelyeket Kovács Tibitől kapott időnként. Elmondta azt is, hogy a röplapokat ő osztotta szét a műhelyekben, titokban, de Kovács Tibornak azt mondta, hogy a terjesztők a sejttagok voltak.

– Most már azt tessék elárulni, hogy hogyan csinálta?

– Egyszerűen – mondta az öreg. – A vállon hordozható szerszámosládámnak dupla feneke van. Abban voltak a röplapok. Aztán, amikor szombatonként vagy vasárnap a karbantartást végeztem a gépeken, egy-egy röplapot belecsúsztattam a felsodort anyagba. Szóval megtaláltam a módját. Aztán a röpcsiket mindig a másik műhelyben találták meg. Persze arra nagyon vigyáztam, hogy csak a festett végekbe tegyem a röpcédulákat. Aztán be lehetett csúsztatni az öltöző szekrényekbe, a raktárpolcokra, az íróasztalfiókokba is.

Gábor arra gondolt, hogy keresztapja végül is csak abban hazudott, hogy vannak segítőtársai, a vállalt munkát becsületesen elvégezte. Sok ideje nem maradt a meditálásra, mert megérkezett Kovács Tibor egy másik férfi társaságában. Most jött rá, hogy Kovácsot már ismeri, többször is találkozott vele keresztapjánál. Úgy tudta, hogy orvosi műszerész és keresztapja dolgozik neki. Kovács Tibor harmincnyolc éves, nyúlánk, vörösesszőke férfi volt, szeplős arcából zöldesszürke szem világított. Az ismeretlen még innen volt a harmincon, sötétbarna haja lágyan hullt homlokába, majdhogynem eltakarta egyenes vonalú szemöldökét. Szeme mélybarna, tekintete elgondolkodó, orra vékony és erősen ívelt, alsó ajka valamivel előbbre állt, mint a felső. Leült a konyhaasztalhoz, hátát a falnak támasztotta, lábát keresztbe rakta. Nem mutatkoztak be egymásnak, kezet sem fogtak.

Kovács elmondta, hogy új helyzet állt elő. Koleszár szaki bevonul katonának, ő pedig más megbízatást kapott. A sejt felső kapcsolata a jövőben az elvtárs lesz, a sejt vezetését pedig értelemszerűen Gábor veszi át. Mindehhez annyit kíván még hozzátenni, hogy az elvtársak nagyon meg vannak elégedve Gábor munkájával, természetesen Koleszár elvtárs munkájával is. Koleszárt arra utasítják, hogy ha lehetősége nyílik rá, szökjön át a Vörös Hadsereghez. Még annyit tenne hozzá búcsúzásképpen – mondta Kovács Tibor –, sajnálja, hogy Koleszárnak be kell vonulnia, örömmel dolgozott vele, és meg kell hogy mondja, nagyon sokat tanult tőle. Aztán kölcsönösen dicsérték, ölelgették egymást. Kovács Tibor elbúcsúzott, és elment.

– Hát akkor ismerkedjünk meg egymással – mondta az idegen Gábornak. Hangja lágy volt és nagyon halk. – Deme Vince a nevem. Újságíró vagyok. Azt hiszem, nem célszerű, hogy ennél többet tudjanak rólam.

– Szerintem még ez is sok – mondta Gábor enyhe gúnnyal. – Elég lett volna Dévét mondani.

– Lehetséges – mondta az újságíró.

Koleszár rosszallóan nézett Gáborra. Aztán elővette dózniját, a levéltömbből kitépett egy papírt, sodort magának egy vékony cigarettát, rágyújtott.

– Dohányzik? – kérdezte Demét.

– Nem.

– De én dohányzom – mondta Gábor, és magához vette a dóznit. Cigarettát sodort, és rágyújtott.

– Mióta dohányzik? – kérdezte Deme.

– Ha jól meggondolom, tízéves korom óta.

– Nem mondom, elég korán kezdte. Szeretném magát közelebbről megismerni. Az elvtársaknak ugyanis tervük van magával.

– Mit tud rólam? – kérdezte Gábor.

– Semmit. Illetve annyit, hogy középiskolás, jövőre érettségizik és jól beszél franciául.

– Ez minden?

– Igen.

– Nem sok.

– Nem értem – szólt közbe Koleszár –, én annak idején aprólékosan elmondtam mindent Gáborról Kovács Tibornak.

– Az lehet – mondta Deme –, de engem Kovács nem tájékoztatott. Bizonyára oka volt rá. – Gáborra nézett. – Kérdezhetek?

– Tessék.

– Szülei élnek?

– Törvénytelen gyerek vagyok. Csak anyámat ismerem, ő él.

– Apját nem ismeri?

– Nem ismerem.

– Testvére van?

– Egy bátyám. Ő is törvénytelen. Textilvésnök. Jelenleg katona. Jobboldali.

– Jobboldali? Csak nem?

– De igen. Antiszemita. Meg van győződve róla, hogy anyámat valami zsidó férfi csábította el.

– Miért csak most érettségizik?

– Ez hosszú történet. Tizenkét éves múltam, amikor hazajöttem Franciaországból. Magyarul teljesen elfelejtettem beszélni. írni, olvasni sem tudtam. Csak franciául.

– Még most is érezni a kiejtésén.

– Közel egy évig tartott, amíg úgy-ahogy újból megtanultam magyarul beszélni. Akkor anyám kérésére beiratkoztam a polgári iskolába. Csakhogy itt már, ugye, éveket veszítettem, mert normális körülmények között a polgári iskolai tanulmányaimat tizennégy éves koromban be kellett volna fejeznem. De én majdhogynem akkor kezdtem el. A lényeg az, már elmúltam tizenhat éves, amikor befejeztem. Szakmát nem akartam tanulni, így segédmunkás lettem a textilgyárban. Már elmúltam tizennyolc, amikor azt mondtam anyámnak, hogy újból tanulni akarok. A bátyám ennek egyáltalán nem örült. Sok tandíjat kell fizetni, mondta, ő pedig nem azért dolgozik, hogy a hülye öcskös tandíját fizesse. Anyám, szegény, nagy zavarban volt. Szerette volna, ha továbbtanulok, de nem mert szembeszállni bátyámmal, így hát hallgatott, és csendesen sírdogált.

– Ne mondj már ilyet – szólt közbe haragosan Koleszár. – Sírdogált? Hogy anyád sírdogált volna? Rosszul emlékszel, fiú. Anyádat én még nem láttam sírdogálni. Elfeledkeztél arról, hogy ennél a beszélgetésnél én is jelen voltam? – Demére nézett. – Az történt, hogy nagyon keményen megmondtam Rezsőnek, hogy én, Koleszár Béla felelősséget vállalok a keresztfiamért, és Rezsőnek nem fog egyetlen rohadt fillérjébe sem kerülni a Gábor továbbtanulása. Hát így történt. És anyád nem sírt, még csak nem is könnyezett, hanem azt mondta, szeretné, ha Gábor leérettségizne.

Gábor nem vitatkozott. Keresztapja így emlékszik, ő másképpen.

– Jó, rendben van, anyám nem sírt, nem zokogott, keményen tartotta magát. A lényeg – mondta Demének –, hogy megegyeztünk: egyetlen fillér sem kell a kedves családtól, tanulni fogok, és minden évben meg fogom keresni a fenntartásomhoz szükséges költségeket, vagyis fizetem a tandíjat, ha kell, megvásárolom a tankönyveket, füzeteket, cipőt, ruhát, egyszóval mindent.

– Hogyan? – kérdezte Deme.

Gábor újból cigarettát sodort, és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, és azt mondta:

– Hogyan? Hát úgy, kedves elvtársam, hogy már első évben tanítványaim voltak, karácsonykor és húsvétkor csomagot hordtam a hetvenkettes főpostán. Telente havat lapátoltam, és minden nyáron a gyárban dolgoztam. Júliustól szeptemberig.

– Gábor, beszélne az anyjáról? Szeretném közelebbről megismerni. Különös asszony lehet.

– Az – mondta Gábor –, különös asszony. De sok mondanivaló nincs róla. Árva volt. Szüleit nem ismerte. Árvaházban nevelkedett, de nem sokáig, mert hamar nevelőszülőkhöz került vidékre. Tulajdonképpen cselédnek kellett ő, nem gyereknek. Hát cselédeskedett. Hogy a négy elemit hogyan, mikor végezte el, jószerint maga sem tudja.