Szerelem három tételben

Fejezet 10

– Követ úr, meg kell mondanom, hogy szégyellem magam. Hazámban, Jugoszláviában és másutt férfiak, asszonyok, fiatalok, öregek harcolnak a megszállók ellen, én meg az önök vendégszeretetét élvezem. Szeretnék harcolni én is.

Szulita közbeszólt:

– Hát harcoljon maga is – hangja kicsit haragos volt, de nem fogta vissza. – Menjen Varsóba vagy akárhova, és harcoljon.

Sikorszky ránézett.

– Azt szeretnék, kisasszony – mondta –, harcolni. Talán Jugoszláviában csatlakozhatnék a partizánokhoz. Tudnának ebben segíteni nekem?

Csitáry hosszan gondolkodott.

– Holnap Pestre utazom – mondta aztán. – Várjon türelemmel.

Sikorszky mintha megnyugodott volna.

– Köszönöm, várok – felállt. – Ha megengedik, lemegyek a partra. – Megbiccentette a fejét, megfordult, és elment. Csitáry a lányára nézett.

– Tetszik?

– Jóképű – mondta Szulita őszintén. – De nem kell aggódnod, tudok vigyázni magamra. Sajnálom őt, mert magányos és szomorú.

– Jegyezd meg magadnak, kislányom, a magányos, szomorú férfiak a legveszélyesebbek. – A lány megfogta apja kezét.

– Apa, nem szeretném, ha aggódnál. – Cigarettára gyújtott, s hogy apja nem szólt semmit, folytatta. – Mondd apa, nem tévesztetted el a holnapi napot?

– Miért?

– Hát hogy holnap kell Pestre utaznod? Elfelejtetted, hogy holnap jön le Károlyi mester. Te kérted, hogy holnap jöjjön.

– Csakugyan! A fenébe is! Már bánom, hogy belementem abba a marhaságba. Mi a fenének kell nekem az a portré?

– Nem neked kell, hanem anyának. Legyél jó férj, és járj a kedvében.

– Hát azt csinálom, a kedvében járok, vagy nem?

– De igen, ezért vagy a legjobb férj és apa. – Megcsókolta apját.

– Mondd csak, Szulita, hány éves az a részeges szobrász?

– Negyvenöt. Alkoholista, de nagy művész. Tudod, mióta iszik rendszeresen?

– Nem tudom. Én nem vájkálok mások magánéletében, mint a kedves lányom.

– Én viszont vájkálok. Engem nagyon érdekelnek az efféle ellentmondások.

– Hogy valaki alkoholista és nagy művész? Ez nem ellentmondás.

– Jó, nem ellentmondás – hagyta rá a lány. – Sokszor beszélgettem Károlyival meg a lányával, Marival.

– Hol? – érdeklődött Csitáry.

– A műtermében. A Fiath János utcában van a műterme. Egy alkalommal a mester elmondta, hogy akkor kezdett el inni, amikor megtudta, hogy Marinak nem ő az apja.

Csitáry megcsóválta a fejét.

– Hogy miket tudsz te, lányom!

– Várj, ez még semmi. Azt is megtudtam, hogy Mari anyja szerelmes volt lánykorában egy nős emberbe. Egy katonatisztbe. Csakhogy a katonatisztnek két gyereke volt, és nem akart elválni a feleségétől. Elég az hozzá, hogy Mari mamája állapotos lett, és meg akarta szülni a gyereket. Gyorsan feleségül ment Károlyihoz, aki abban az időben több portrét is csinált Mari anyjáról. Mari hét hónapra született. Persze ezt csak Károlyi hitte. Nagyon örült a kislánynak. Aztán egyszer névtelen levelet kapott arról a klinikáról, ahol az asszony szült. Megírták, hogy a gyerek szabályosan, kilenc hónapra született, így hát a kislánynak nem ő az apja. A műterem melletti kocsmában leitta magát, részegen hazament, összetörte az asszony márványportréjait, azután megvallatta az asszonyt. Az pedig mindent bevallott. Károlyi akkor kezdett el inni.

– És mi lett az asszonnyal? – kérdezte Csitáry.

– Öngyilkos lett. A szeretője lakásából kiugrott az utcára.

Hallgattak. Aztán Csitáry felállt. – Holnap Pestre utazom. Megpróbálok segíteni a kapitányon.

– Anya is veled megy?

– Nem, ő itt marad veled. Most pedig átmegyek anyádért Somlaiékhoz, mert éjfélre sem jön haza.

3.

Gábor tudta, hogy keresztapja valamiben sántikál. Szó sem volt búcsúestről meg ilyesmiről. Az történt, hogy amikor bement hozzá, Koleszárt egyedül találta. Fehér volt, mint a liszteszsák. A fiú megkérdezte, mi baja van, de az öreg csak hümmögött, aztán majdnem sírva mondta:

– Szarban vagyok, fiam. Segítened kell rajtam. Muszáj.

– De hát mi történt? – kérdezte Gábor, és leült a konyhaasztalhoz.

Az öreg egy üveg bort és két poharat tett az asztalra. Töltött.

– Igyál, Gábor.

A következő derült ki. Koleszár, miután hazajött Franciaországból, egy ideig csendben, nyugodtan dolgozott, meghúzta magát. Aztán találkozott az illegális kommunista párt egyik szervezőjével, Kovács Tiborral. A Tanácsköztársaság idején mindketten vörösőrök voltak. Beszélgettek erről-arról, aztán Kovács Tibor megkérdezte: hát hogyan is állunk a forradalommal? Koleszárnak nem volt bátorsága, hogy bevallja: fél, nagyon fél a politikai rendőrségtől, a vallatástól, a börtöntől, szeretne nyugodtan, békében élni. Feleségének, Jolánnak megfogadta, hogy soha többé nem fog politizálni. Így hát hazudott Kovács Tibornak, megnyugtatta, hogy őrá mindig számíthat a forradalom, a párt.

– Tibornak, édes fiam, én mindig azt mondtam, hogy nagyszerűen megy a szervezés, a sejt tagjai odaadóan végzik munkájukat.

– De hiszen magának nem is volt sejtje, keresztapám – mondta Gábor.

– Valójában nem volt. De ezt Tibor nem tudta, mert konspirációs okokból nem találkozhatott a sejt tagjaival.

– Ez fantasztikus.

Koleszár bűntudatosan nézett maga elé.

– Kovács Tibor egyedül rólad tudott – mondta halkan.

– Rólam?

– Igen. Azt hazudtam neki, hogy te vagy a helyettesem. Tibor ennek nagyon örült. Azt mondtam neki, hogy ha én bevonulok, akkor te leszel a sejt vezetője.

– De hát ez őrültség! Ez szélhámosság.

– Lehet – mondta Koleszár megtörten. – Én dolgoztam a sejt helyett is. Fiam, ne hagyj szarban. Találkozol Kovács Tiborral, megmondod, hogy minden nagyszerűen megy, a gyárban tíz tagja van a pártnak, nagyon sok a szimpatizáns, akkor szervezünk sztrájkot, amikor akarunk. – Koleszár a keresztfiára nézett. Már a szeme is könnyes lett. – Gáborkám… – Olyan kétségbeesetten nézett a fiúra, hogy az megsajnálta.

– Azt mondja meg nekem, hogy miért volt erre szükség?

– Miért… miért? Tudod, fiam, én valamikor szívvel-lélekkel harcoltam a forradalomért. Hidd el, kemény bolsevik voltam. Aztán az évek során valami történt velem. Gyáva lettem. Féltettem a szabadságomat. Az életemet. Félek a megpróbáltatástól, a szenvedéstől. Hidd el, én ma is kommunistának érzem magam. De ma már nem merek kockáztatni. Megmondhatom én ezt annak a Kovács Tibornak, aki bennem a vörös istent látja, a hőst, a tanítómesterét? – Elhallgatott. Gondolkodott kis ideig. – Tizenkilencben – folytatta – Tibor tizenhat éves volt. Hozzám osztották be. Velem jött minden akcióra. Érted már, Gáborkám?

– Én azt nem értem, hogy miért nem mondja meg Kovács Tibornak az igazat. Pajtikám, kamu volt minden. Nincs sejt, nincs semmi. Évek óta fűztelek.

– Inkább elemésztem magam.

Gábor kutyául érezte magát. Szerette keresztapját, és nem felejtette el, hogy Koleszár mindig segített rajtuk. Amikor Gábor anyja nehéz helyzetbe került, Koleszár ott állt mellette, megvédte mindenkivel szemben. Lukács Vera két fiúgyermeket szült, és nem mondta meg senkinek, hogy gyerekeinek ki az apja. Sokan megalázták, megvetették, Koleszár Béla sohasem. Megtörtént, hogy ez a kórósovány géplakatos a gúnyolódóknak az arcába vágott. Mindez Gábornak eszébe jutott, amikor keresztapja a könyörgő tekintetét ráemelte. Valahogyan úgy érezte, hogy nem tagadhatja meg a kérését, nem hagyhatja őt cserben. Végül is – gondolta –, mit csinálnak a kommunisták? Röplapokat szórnak itt is, ott is, meg sarlót, kalapácsot festenek a falakra. Ez nem olyan nagy dolog, hogy ha kell, a haverokkal ne tudnák megcsinálni.