ELSŐ RÉSZ
1.
1.Debrecen a főiskolai világbajnokot ünnepelte. Kárász Zoltán húszéves, erős, jól megtermett legény volt. A Debreceni Vasutas Sportegylet tornacsarnokát zsúfolásig megtöltötte a közönség. Ott volt a polgármester vezetésével a város előkelősége. Az egyetemista sportolók is bemutatót tartottak. Kárász Zoltán figyelmes lett az egyik tornászlányra. A lánynak sötétbarna haja volt, és enyhén ferde metszésű szeme. A polgármester valamit magyarázott a fiatalembernek, az bólogatott, de nem figyelt oda, mert a lány kipirult arcát, hajladozó testét nézte. A gyakorlat végén magáról megfeledkezve tapsolt, és a fogadó bizottságtól kapott virágcsokrot a közönség lelkes tapsa közepette a lánynak adta. Szucsányi Matild nem értette, hogy miért éppen őt tisztelte meg a virággal az ünnepelt világbajnok. Zavartan állt, jobbra-balra tekingetett, aztán gépiesen mosolyogni kezdett. Valamelyik lány a fülébe súgta, hogy csókolja meg Kárász Zoltánt, de ehhez nem volt bátorsága.
Kárász Zoltán az ünnepség után hazakísérte a lányt. Matild eleinte félénken és zavartan viselkedett, furcsán érezte magát, ugyanakkor legyezgette a hiúságát, hogy a jóképű fiatalember éppen őt választotta ki a lányok közül. Zoltán minden igyekezetével azon volt, hogy elkápráztassa a vidéki kislányt, aki talán még a fővárosban sem járt. Mesélt neki a nagy világversenyekről, távoli országok furcsaságairól, közben azt is elmondotta, hogy a Testnevelési Főiskola végzős hallgatója, testnevelő tanárnak készül. Ahogy közeledtek Matild lakásához, a lány egyre jobban visszanyerte lelki egyensúlyát, zavarát is sikerült leküzdenie. Elmondta, hogy özvegy nagynénjénél lakik, magyar és történelem szakos tanárnak készül. Szülei nem élnek, apja hősi halált halt a háborúban, anyját pedig elvitte a spanyoljárvány.
Kárász Zoltán a kapuban megfogta a lány kezét.
– Maga nagyon szép, Matild. Különös a szépsége – mondta, és mint a filmek hősszerelmesei, a lány kékesszürke szemébe nézett.
Matild hitte is meg nem is Zoltán szavait.
– Komolyan mondom – bizonygatta a fiatalember. – Nem szívesen válok el magától.
– Jöjjön be – ajánlotta a lány. – Nagynéném nem szereti, ha a kapuban ácsorgok.
Linda néni csodálkozva nézte az ismeretlen fiatalembert. Zoltán illemtudóan kezet csókolt. Az ötvenéves, ősz hajú, sovány asszonyka előkelő magatartása, nyugodt viselkedése édesanyjára emlékeztette őt. A nappaliban kellemes levendulaillat érződött. Zoltán kíváncsian körülnézett. A diófa bútorok már erősen kopottak voltak, a horgolt csipketerítőkkel talán ezt a kopottságot akarták Linda néniék eltüntetni. A fiatalembert zavarta a sokféle kézimunka, a kínos rend, az volt az érzése, hogy ha rosszul lép, vagy vigyázatlan mozdulatot tesz a karjával, menthetetlenül összetöri valamelyik porcelán dísztárgyat.
Linda néni, miután meghallgatta megismerkedésük történetét, ánizsos likőrrel kínálta meg a vendéget. Zoltán nem szerette az ánizsos likőrt, de nem merte visszautasítani, töltött egy keveset, és Linda néni egészségére ivott. Az asszony intett a szemével Matildnak, aki felállt, kiment a nappaliból, és hamarosan kókuszos aprósüteménnyel tért vissza. A lány tudta, az ánizslikőr és az aprósütemény az asztalon azt jelenti, hogy Linda néni egyelőre „befogadta” a vendéget, Kárász Zoltán máskor is tiszteletét teheti özvegy Tapolczai Kázmérné házában. Az asszony hamarosan vallatóra fogta a fiatalembert. Mindent tudni akart azokról a fiatalemberekről, akik Szucsányi Matild körül legyeskednek. Ebből nem csinált titkot. Matild jövőjéért ő a felelős. Az emberek gonoszak, a férfiak különösen, ha egy huszonkét éves fiatalember Matildra szemet vet, nyilván akar tőle valamit. De amíg Matild az ő házában lakik, az udvarlók csak egyet akarhatnak a lánytól: feleségül venni. Matild sokszor lázadozott, mondván, tud ő vigyázni magára, nem kell mindjárt vallatóra fogni udvarlóit, mert ezzel csak megijeszti őket. Ő úgyis csak annak a felesége lesz, akit igazán megszeret, és nem annak, aki Linda néni tetszését megnyeri. Az özvegy nem sokat törődött Matild lázadozásával.
– Nyolc évig a líceumban laktál – mondta –, ott aztán nem ismerhetted meg az életet. Ne vitatkozz, a javadat akarom.
Matild – bár nagyon szerette nagynénjét – kénytelen volt bizonyos alkalmakkor alakoskodni, ami gyakorlatilag nem okozott nehézséget neki, mert a líceumban nemcsak a tananyagot sajátította el, hanem az alakoskodást is. Ugyanakkor Linda nénivel szemben lelkifurdalást érzett.
Linda néni az arany nyakláncán lógó érmékkel játszadozott, és Zoltán széles, kemény rajzú arcát nézte.
– Szülei mivel foglalkoznak, fiam?
A fiatalember, mielőtt válaszolt, engedélyt kért, hogy rágyújthasson. Linda néni bólintott.
– Édesanyám két évvel ezelőtt meghalt. Apám Kárász István, egyetemi magántanár, tíz év óta a Shell Olajtársaság geológusa. Olajmezőket tár fel Keleten. Legutóbb Borneó szigetéről kaptam tőle levelet.
– Testvérei vannak?
– Csak bátyám van. Zürichben járt egyetemre. Elektromérnök. Jelenleg a Hadiakadémián az utolsó évét végzi.
– Katonatiszt?
– Hadi műszaki törzskari tiszt, kézit csókolom. Tetszik tudni, a bátyám, anyám kívánságára, gyerekkora óta katonának készül. Apám született antimilitarista. Amolyan bohém világcsavargó. Mindig a szabad életet szerette. Ha meghívták valamelyik egyetemre, anyám kedvéért elfogadta a meghívást, de alig várta már, hogy újabb expedíciókat vezethessen. – Linda néni Matildra nézett, rövidlátó szemével mintha azt üzente volna: „Látod, lányom, ez aztán jó parti.” Matild zavartan mosolygott. – Szóval, apám egyezséget kötött édesanyámmal. Járjon katonaiskolába a bátyám, de legyen hadmérnök. Hát így történt.
Linda néni kortyolt a likőrből.
– És maga a birkózásból akar megélni?
– Nem, kézit csókolom. Bár abból is megélhetnék, mert sokat fizetnek a profi birkózóknak. Én testnevelő tanár leszek. Szeretem a sportot.
– Marhaság – mondta Linda néni nyersen.
Zoltán felkapta a fejét. Az előkelő magatartás és ez a tömören, szinte drasztikusan kimondott vélemény zavarba hozta a fiatalembert. Szavakon gondolkodott, de az asszony megelőzte.
– Abból nem lehet megélni.
– Hát nemcsak abból fogok élni, kézit csókolom – mondta Zoltán –, hanem a vagyonomból. Apám bőségesen gondoskodik rólunk. Anyám halála után vásárolt bátyámnak és nekem a Hollán utcában egy háromszobás öröklakást.
– Nem volt lakásuk?
– De igen. Az Andrássy úton laktunk. Csakhogy… – Elhallgatott, összeredőzte homlokán a bőrt. „Az istenit – gondolta –, mit vallat ez az öreg úriasszony?” Tenyere megizzadt, óvatosan megtörölte nadrágjában.
– Csakhogy? – Linda néni sürgető hangja kemény kalapácsütésként csapott rá.
– Apámnak volt egy színésznő szerelme – mondta. – Az Andrássy úti lakást neki adta. Most már mindent elmondtam. Illetve, még annyit szeretnék közölni, hogy beiratkozom az itteni egyetemre. Történelem szakra.
– Arra miért van szüksége?
– Hogy Matild kisasszonyt láthassam. Így havonta legalább két-három alkalommal ideutazhatok. És ha meg tetszik engedni, tiszteletemet is teszem.
– Tudnia kell, fiam, hogy Matildnak komoly kérője van – mondta az asszony, és a lányra nézett, aki eddig szótlanul ült az asztalnál.