Akik nyáron is fáznak

Fejezet 4

– Kérőből, kézit csókolom, nem árt, ha több van a háznál. – Nevetett, majd hozzáfűzte. – Matildkának így összehasonlítási és választási lehetősége van.

Elbúcsúztak. A lány a kapuig kísérte.

– Ne törődjön Linda nénivel – mondta a lány. – Áldott jó teremtés, de nagyon kíváncsi természetű.

Zoltán kezet csókolt a lánynak. Sétálva indult a szálló felé. Tulajdonképpen mit akar ettől a lánytól? Tetszik neki. Pillanatnyilag ez minden.

A szállodában Wéber Ernő, az edzője alaposan lehordta, de Zoltán csak mosolygott. Megveregette a nehézkes járású férfi arcát, és az ágyon hanyatt fekve, mesélni kezdett Matildról.

Wéber csak néhány évvel volt idősebb Zoltánnál. Az építőknél versenyezett, évekig tagja volt a válogatottnak is. Két évvel ezelőtt eltiltották a versenyzéstől, mert részt vett az egyik tüntetésen. Azóta foglalkozott Zoltánnal, együtt gyakoroltak, ő készítette fel barátját a versenyekre. A Sorg Antal és Fiai Építőipari Vállalatnál dolgozott technikusként. Jó szakembernek tartották, s fiatal kora ellenére a szakszervezeti mozgalomban is vezető szerepet játszott. Zoltánt nemcsak a birkózás fogásaival ismertette meg, hanem a baloldali eszmékkel is.

– Mit akarsz attól a lánytól? – kérdezte a fiatalembert.

– Mit akarnak az egészséges férfiak az egészséges nőktől?

– De itt, Debrecenben?

– Itt, mester.

– Reggel hazautazunk.

– Csak te. Én maradok.

– Meddig?

– Az a lánytól függ.

– Hülye vagy, Zoltán. Annyi lányt találsz Pesten, amennyit akarsz. Ezek a vidéki úrilányok veszélyesek. Életveszélyesek.

– Bízd csak rám, mester. Te reggel hazautazol, én a hét végéig itt maradok. A héten nem edzünk.

Másnap délután Zoltán megismerte Dombi Viktort, Matild „komoly” kérőjét. Zoltán keményen megszorította a sovány, szemüveges fiatalember kezét, és magában már el is intézte a vetélytársi problémát, Dombi Viktor negyedéves bölcsész nem lehet rá veszélyes.

Kuglófot ettek, habos kávét ittak. Linda néni Viktorkának szólította a tanárjelöltet, aki nem titkolta el, hogy fülig szerelmes Matildba. Zoltánnak úgy tűnt fel, hogy az asszonynak jobban tetszik Viktor, mint a lánynak. Zenéről, irodalomról beszélgettek, Zoltán nem szólt közbe, nemigen olvasott, zenei érdeklődése sem terjedt tovább a divatos táncdaloknál és a hagyományos operett daloknál.

Aznap délután együtt mentek haza Viktorral. A szemüveges fiatalember kollégiumban lakott.

– Elkísérlek a szállodáig – mondta Zoltánnak. Hamarosan bevallotta, hogy szereti Matildot, de az a meggyőződése, hogy házassági ajánlatát nem veszik komolyan. – Tudod, az én családom nem elég előkelő Linda néninek, aki nagyon aranyos ember, de árnyékát nem lépheti át ő sem.

– Linda néni talán nagyhercegnő volt?

– Városi közjegyző özvegye. Csakhogy ez vidék, öregem. Nem pedig Budapest. Az emberek itt általában nem önmagukért élnek…

Zoltán közbevágott.

– Ismerem a vidéki városokat. Szüleid mivel foglalkoznak?

Dombi Viktor lépést váltott, megigazította szemüvegét.

– Apám gépmester. A Franklin Nyomdában. Anyám az egyik textilgyárban dolgozik. Munkásasszony. Óbudán laknak. Tizenöt év óta építenek egy házat a Szőlőskert utcában. Az idén talán elkészül.

– Tizenöt éve? No, ne butáskodj! A gépmestereket jól fizetik.

– Amikor dolgoznak. Az én apám sokszor van munka nélkül.

Zoltán megállt. Szembefordult a szemüveges fiatalemberrel.

– Miért?

Dombi Viktor állta Zoltán tekintetét, már a szájánál bujkált a válasz, aztán meggondolta magát. – Még nem ismerjük egymást annyira, hogy erről beszéljek veled. – Tovább akart lépni, de Zoltán megfogta a karját.

– Várj – mondta. – Apád jó szakember?

– Kiváló.

– Tehát kaphatna munkát, ha…

– Nos – szakította félbe Dombi Viktor, és megérintette Zoltán csuklóját. – Erről a „ha” szócskáról van szó. De apám sem tudja átlépni az árnyékát.

– Engem, cimbora, az érdekel, hogy te szeretnéd-e?

– Mit?

– Hogy apád átlépje az árnyékát.

Dombi megfordult, lassan továbblépett. Egy lovas kocsi zötyögött a rázós úton, a lovak patái felkeverték a finom, ködszerű port.

– Nem akarom – mondta Dombi Viktor. – Én hálás vagyok apámnak, amiért tanulhatok. Az ő helyében én sem cselekednék másképpen.

– Értelek – mondta Zoltán, és sajnálta a fiatalembert. Azt gondolta, ez sem fog egyhamar tanári katedrát kapni. – Mondd csak, öregem, Matild mit mond neked?

– Szeret a maga módján, de nem akar a feleségem lenni.

– Akkor meg mi az istent akarsz tőle?

– Magam sem tudom. Matild remek teremtés, nagyon tisztességes ember. Most barátok vagyunk. Az efféle barátságból könnyen lehet házasság.

Zoltán cigarettára gyújtott. Játszadozott a gyufaszállal egy ideig, aztán eldobta.

– Van köztetek valami?

– Te félreismered Matildot, barátom. Ő nem olyan lány, akire neked szükséged van. Találsz itt Debrecenben sok olyan úrilányt, aki bármikor szívesen lefekszik veled. Bizonyos értelemben monopolhelyzetben vagy, ismernek országszerte, ezt a népszerűséget könnyűszerrel kihasználhatod. De nem Matildnál. Tetszel neki. Láttam rajta. Talán nem is te tetszel annyira, mint inkább ez a váratlan helyzet, amit megjelenéseddel okoztál. Hiszen Matild is nő. De hidd el, nem lesz a szeretőd.

Zoltán magabiztosan mosolygott.

– Pajtikám – mondta –, ha ez nem zavar téged, akkor a többit bízd rám.

Matildnak tetszett Kárász Zoltán. Amikor az egyetemen megtudták, hogy a fiatalember az ő kedvéért maradt Debrecenben, ugrásszerűen megnőtt a tekintélye és irigyeinek a száma. Voltak, akik egyszerre felfedezték különös szépségét, mások viszont azt kérdezgették, hogy mivel szédítette meg Szucsányi Matild azt a jóképű fiatalembert. Irigyelni akkor kezdték igazán, amikor Váradi professzor magántársaságban Kárász István geológusról, régi barátjáról, legendába illő történeteket mesélt. Hamarosan mások is tudomást szereztek Kárászék vagyonáról, az Angol–Magyar Banknál kamatozó betétjükről, a százezreket érő kisplasztika gyűjteményéről, melynek minden egyes darabja az indonéziai szigetekről származik, a több száz festményről, amiket az állami múzeumok is szívesen megvásárolnának.

Linda néni is hallotta a szóbeszédet, de nem hitte el azonnal. Mindenesetre, Zoltán szívesen látott vendég lett a házban. Hamarosan alkalmat talált rá, hogy Váradi professzorral személyesen találkozzék. Minderről Matild semmit sem tudott, nem is volt szabad megtudnia, mert abból csúnya veszekedés robbant volna ki. Matild sok mindenben alkalmazkodott Linda nénihez, a békesség kedvéért, tudomásul vette és magában megmosolyogta előkelő viselkedését, látszólag még a lakás sok-sok ízléstelenségével is megbarátkozott. Tudta, Linda néni ízlését már senki és semmi sem változtathatja meg, beleöregedett az olcsó csipkék, vacak kis porcelán csecsebecsék, drapériák és a havas hegycsúcsokat, viharzó tengereket ábrázoló képek porlepte világába. De békesség ide, békesség oda, azt nem tűrte volna el, hogy tudta és akarata ellenére házassági terveket szövögessen. Matild az apácáknál megtanult okosan hallgatni és kedvesen mosolyogni. Nem tartotta célravezetőnek a vitatkozást a lényegtelen dolgokról, márpedig, tapasztalata szerint, az emberek a lényeges dolgokról nemigen vitatkoznak. Az egyetemen ügyesen kitért a kíváncsiskodók kérdései elől, de ezt olyan kedvesen csinálta, hogy nem lehetett haragudni rá. Irigyei megjegyzéseivel pedig nem sokat törődött. Zoltán egyre hevesebben ostromolta, Linda néni is bátorította őt, Matild azonban – bár kívánta a szerelmet és a gyöngédséget – határozottan tudta, hogy nem lesz Zoltán szeretője. Hitt abban, hogy a szerelmi házasság két ember szép és szent kapcsolata.