Akik nyáron is fáznak

Fejezet 5

– Nézze, Zoltán – mondta egyik délután, amikor csak ketten voltak odahaza. – Én még nem vagyok szerelmes magába.

– Biztos vagyok benne, hogy megszeret.

– Szeretem. De ez az érzés még nem szerelem. Szeretem, mert maga, Zoltán, nagyon becsületes ember. Annyira szeretem, hogy magára merném bízni az életemet. De ha már szerelmes lennék, akkor is csak az esküvőnk után lennék a magáé. Ezzel tartozom magamnak.

Zoltán teljesen elvesztette a fejét.

– Feleségül veszem, Matild. Ha akarja, akár holnap.

– Ugyan, kedves Zoltán, ne bolondozzon. Nem lehetek a felesége, mert ahhoz, hogy az legyek, nagyon-nagyon szerelmesnek kéne lennem.

Nem ellenkezett, amikor a fiatalember megcsókolta, át is adta magát az ölelés pillanatnyi örömének, de tudta, hogy mikor kell kibontakoznia Zoltán karjaiból.

– Elég volt, Zoltán. Ennyi elég volt, kérem.

Érezte, hogy a fiatalember szerelmes lett belé. örült neki, és félt is, mert Zoltán merészebb, követelődzőbb és türelmetlenebb volt, mint Dombi Viktor.

Egyik este – már az ágyban feküdtek – Linda néni hajhálóját igazgatva beszélgetni kezdett.

– Mit olvasol?

– A Salammboˆ-t. Kötelező olvasmány. De akkor is elolvasnám, ha nem az volna.

– Ki írta?

Matild engedelmesen válaszolt, és tovább olvasott.

– Beszélgess velem. Vagy nincs kedved?

– De igen. – Behajtotta a könyvet, és a paplanra tette. Kicsit feljebb húzta a testét, fejét az ágy támlájának támasztotta. Szerette látni azt, akivel beszélt.

– Salammbô – mondta Linda néni. – Ki az a Salammboˆ?

Matild mosolyogva válaszolt, magában pedig a pokolba kívánta nagynénjét. Aztán mindjárt meg is bánta. S mintha csak jóvá akarná tenni „bűnét”, mesélni kezdett a pun királylány szerelméről.

– Ami azt illeti, te is magadba bolondítottad ezt a Zoltánt. Amerre megyek, mindenhol csak erről beszélnek. A te nagy szerencsédről.

– Nem akartam én magamba bolondítani.

– Akár akartad, akár nem, sikerült. Feleségül akar venni.

– Tudom. Linda néni, persze, beleegyezett.

– Mi tagadás, nekem tetszik. Jó családból való…

– Nagy vagyona van – szólt közbe nevetve Matild. – Jaj, drága Linda néni, mindent tudok róla.

– És te hogy vagy vele? Isten őrizz, nem akarlak én rábeszélni, a te életedről van szó, csupán annyit szeretnék tanácsként mondani neked, kislányom, hogy nem minden esztendőben akad ilyen kérő.

– Más a baj, Linda néni – mondta a lány. – Zoltán olyan becsületes, akár egy hatesztendős gyerek. Erős, mint a bivaly, és olyan szelíd lelkű, mint egy őzike.

– És ez miért baj?

– Nem ez a baj. Hanem az, hogy nem tudunk beszélgetni egymással.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy hülye?

– Nem, nem az. Meglepően jó a memóriája. Ma délután például hiba nélkül elmondotta a tavalyi olimpiai győztesek neveit, eredményeit, a csapatok felállítását. Mindent tud, ami a sportvilágban történt. De ez engem nem érdekel. Talán, ha szerelmes lennék belé, nem volna mindez érdekes. De őszintén mondom, Viktorral jobban érzem magam. Vele sok mindenről el tudok beszélgetni.

– Te tudod, lányom. De nem nézném szívesen, ha Viktorhoz mennél feleségül.

– Ha szerelmes lennék belé, hozzámennék. Majd csak lesz valahogy. Nem kell sietnem. Még csak most múltam húszéves.

Zoltán a hét elteltével nem utazott haza. Levelet írt Wéber Ernőnek. Ne aggódjon, mindennap edzést tart a vasutas sportkörben, versenysúlyát tartja, jó az erőnléte is, csak az a baj, hogy szerelmes lett.

Matild elolvasta a levelet.

– Nagyon hízelgő rám nézve, Zoltán, de nem ígérhetek semmit sem.

– Nem baj. Én várok. Van időm.

A Nagyerdőben sétáltak, a levegő megtelt az akácvirágok nehéz illatával, Zoltán szinte megrészegült a lány közelségétől. „Ha nem lennék olyan mulya, amilyen vagyok – gondolta –, most felemelhetném, és bevihetném valamelyik bokor mögé.”

– Matild, most őszinte leszek magához. Ne haragudjon meg rám. – A lány szeméből biztatást olvasott ki. – Eredetileg az volt a szándékom – folytatta –, hogy lerohanom magát, aztán egy szép emlékkel gazdagodva távozom.

– Sejtettem – vallotta be Matild. – De azt is éreztem, hogy becsületes. A bátyja is ilyen természetű?

– A bátyám? – kérdezte Zoltán eltűnődve. Leültek egy árnyékos helyre, és a fiatalember maga elé képzelte bátyja okos arcát, kemény tekintetét. – Nem, ő egészen más, mint én. Valamivel magasabb nálam, karcsúbb is. Remek magasugró, vagy diszkoszvető lenne.

– Maga, Zoltán, mindent a sporton keresztül néz. Mintha az életében az volna az egyetlen biztos pont. Ahhoz mér mindent.

– Matild, a sport nagyszerű dolog.

– De a sporton kívül még annyi minden más dolog van a világon. A zene, az irodalom, a művészetek.

– Tudom, drága Matild. A bátyám is ezt magyarázza. Szerinte nekem az agyam helyén is izmok vannak. Tudja, hogyan szólít? Ősember. Még a leveleiben is ősembernek nevez. Ha nagyon jó a kedve, akkor Gladiátornak becéz. Elég ritkán. Persze, ő is sportol. Teniszezik, lovagol, vív. De csak azért, mert katonának készül. Vele biztosan sok mindenről el tudna beszélgetni. Nagyon művelt ember. Folyton olvas, töpreng. Furcsa; apámat, aki kiváló tudós, kalandornak tartja. Persze, apám nem sokat törődik vele. „Hülye vagy te, édes fiam” – mondja neki, és el van intézve a dolog.

– Maga szereti a bátyját?

Zoltán a fűszálakat tépdeste.

– Hogy is mondjam? Nem tudom. Gyerekkorunktól fogva külön élünk. István katonai reálba járt, mindent másképpen lát, mint én. Nekem nagyon idegen a magatartása. Ő mindig pontosan tudja, hogy mikor mit kell tennie, a dolgoknak hol a helye, én viszont nem tudom. Vagy legalábbis sokszor zavarba jövök. Az ő fejében tökéletes rend van. A szobájában is. A táskájában, a tolltartójában is. Engem ez a kínos pontosság bosszant. És mindenre van magyarázata. Én például sajnálom az utcasarkon kéregető koldust. Mindig adok neki néhány fillért. Ha nagyon jó kedvem van, és látom, hogy a koldus fázik, a kabátomat is ráadom. Azt hiszem, István is sajnálja őket. De nem mutatja, és nem ad nekik egy fillért sem. Egyszer azt mondta: „Nézd, ősember, nem én vagyok az oka annak, hogy koldusok vannak a világon. Következésképpen nem az én dolgom, hogy törődjek velük. Azoknak legyen lelkifurdalásuk, akik a koldusokat gyártják. Másodszor, honnan tudjam, hogy ez az ember valóban koldus? Ha olvasnál, tudnád, hogy hányan élnek nagyon jól a koldulásból mint mesterségből. Harmadszor, ha biztosan tudnám, hogy az odadobott fillérek megszüntetnék valaha is a koldulást, talán adakoznék. De biztosan tudom, hogy nem szüntetik meg, ellenkezőleg, szélesítik a koldulásból élő emberek seregét. Tehát nem adok.”